Ennél tökéletesebb lapokat régen osztottak az asztalomnál. A nyár két utolsó napjára érkeztünk meg Wachauba. Szerdától már szabadságon voltunk, és mivel az egész út nem több mint három és fél óra, és amúgy is csak háromtól lehetett elfoglalni a szállást, királyi lassúsággal és kényelemmel szedelőzgettük össze magunkat aznap délelőtt. 

Pár órával később rápróbáltunk a hangulatra, pár perc alatt bejártuk Emmersdorfot, ahol kinéztük estére a Fekete Medvéhez címzett fogadót. Átgurultunk Melkbe, kódorogtunk a kis utcákon, lesétáltunk  a város előtti ártéri, erdős parkba. Sokkal kevesebb emberrel találkoztunk, mint ahogy azzal előzetesen számoltam, és messze mi voltunk a legfiatalabbak. A rabszolgakorú embereknek itt is csak szeptemberig tart a szezon. A felszabadított korúakkal folyamatosan jártak a Budapesten is látható álomhajók, bár ahogy a Duna állt, sokszor elképzelni nem tudtam, hogy nem akadnak fent valami homokpadon. De nem akadtak meg, és a hajóvonták ha nem is találkoztak, de csordogáltak egymagukban

Teljesen feleslegesen rendeltem végül reggelit a Gaestehausba. Nem lett volna kínos saját reggeliből élni, mivel mi voltunk egyedül a két szintes házban. A melki Eurosparból töredékáron ugyanolyan jól bekészítettem volna a napinditó csodát, mint ahogy a házinéni tette fejenként hét euróért, de hát a fene sem tudta előre, hogy milyen körülmények lesznek. 

Sejtettem, hogy este már nem itt semekkora futás, ezért erőt vettem magamon, és sort kerítettem az évenkénti egyszeri hajnali sportra. Azt az egyet megadom, hogy azt a tökéletes pillanatot máskor nem lehet megélni, hogy ezen a bukásra ítélt, túlnépesedett, szétszakadó Földön mégis egyedül tiéd legyen a világ. Néhány száz méter után értem fel a gát tetejére, a felkelő nap éppen mögöttem, az melki apátság fölött robbantotta be teljes némaságban az aznapi üzemanyagot. A narancssárga nyugalomapokalipszis már hordozta a nap későbbi órákra tartogatott igéretét, de ezt egyedül én láttam, a folyó még tükörként aludt a fákkal szegélyezett ágyában. Minden mozdulatlan, csak az én lélegzetem reszel bele a fülembe, ahogy nézem a teljesen valószerűtlen képet. Lassan elindulok, minden kín lehullt rólam, csak a rácsodálkozás maradt. 

Wachauban a bringázás ugyanazt jelenti, mint az Alpokban a síelés: egy tökéletes ürügyet arra, hogy végigturnézd az összes szembejövő hüttét valami hely- és időreleváns alkoholért.  Wachaut, mint települést ne keresd - én megtettem - ez a név magát a kb. 30 km hosszú völgyet jelenti, amelynek mentén két lovagvár és egyéb Burg és Schloss között - ahol Niebelung-énekeztek vagy az Oroszlánszívű Richárdot tartották fogva, vagy éppen Umberto Eco neveltette Melki Adsot - , mindig van egy, vagy két igen jóképű falu. A bicikliút hibátlan és folyamatos, hol a Dunaparton, hol kissé feljebb vezet, de az biztos, hogy sörtkertet mindig találsz. 

Nem vagyunk nagy bringások, de gyerekként mindketten rengeteget tekertünk. Az én UB kisérő biciklim, Öregúr éppen fékbovden szakadásban szenved, Annának meg éppen semmilyen kétkerekűje nincs. Kipróbáltuk hát az ottani a Bubit, a Nextbike-ot. Az egészhez nem kell más, mint egy telefonos app, regisztráció, Qr-kód olvasás, és már mehet is az ember. A regisztráció utáni első nap ingyenes, de éppen valami mobilitási hét miatt 22-ig szabadon lehetett garázdálkodni a bringaállománnyal. Egészen korrekt, háromváltós járműveket kaptunk magunk alá mindkét napon. Az elsőn Emmersdorftól Weissenkirchening cangáztunk. Ültünk kétszer kompon, amit kötélszerkezettel húznak át egyik parttól a másikig miközben minimum két turistahajó és egy teherhajó útját keresztezik. Nem voltak valami bizalomgerjesztő járgányok, és ezen még az sem segített, hogy mindegyik tele volt ültetve muskátlival. Ettől függetlenül volt, hogy négy autó, sőt, szüreti kistraktor is ráereszkedett a fafedélzetre.

Ezekben a nextbike-okban az volt a legjobb, hogy egyszerűen ott lehetett hagyni őket a bringaállomáson, nem kellett kicsinálni magunkat a visszaúttal. Szépen felszálltunk a buszra és egy ejha! összegért már fel is szállhattunk az óránként egyszer érkező, távolsági járatok valamelyikére. Ha esetleg úgy csinálod, hogy éppen ne legyen nálad sok, vagy legalábbis elegendő apró, akkor esetleg 11-13 euró helyett megszámítja neked a sofőr 9,20-ért is az utat. De csak mert magyarok vagyunk. (Nem azért számítja meg, hanem mitadisten azért nincs.)

Másnap (volt másnap, hősök vagyunk!) csak Aggstein váráig tekertünk, mármint nem fel, mert oda gyalog is alig jutottunk fel. 280 méter emelkedő egy olyan hibátlanul aszfaltozott úton, amelyik a legújabb autópályaszakaszunkat is leveri a picsába. A hibát ott követtük el, amikor kalandra vágyva letértünk erről az kabrióban kirándulós útról a szamárútra, ami elvileg rövidebben kanyargott a várig, viszont aszfaltot és kegyelmet nyomokban sem tartalmazott. Mint jó civilizálteurópai turisták természetesen egyből a vár udvarán üzemelő vendéglőt vettük be, azért a majd harminc fokban nagyon kellett ekkora egy sör.

Pedig én elvileg zöld velteliniért meg rizlingért mentem. (Sárgabarackért nem mentem, de az is van itt bőven. A filoxéra-vész idején rájöttek, hogy ha szőlőt nem, akkor sárgabarckot fognak termeszteni a völgyben. Ehhez képest barackfát alig, de almafát rengeteget láttunk.) A borokból különösen ezek és (nem csak) itt nekem igen kedvesek, de bevallom őszintén, hogy kulináris és gasztonómia vonalon egyáltalán nem adta meg magát elsőre Wachau. Egy-két jó pohár bort betaláltam, de hazahozni már nem a legjobb szortimentet sikerült, és a vendéglőkről ne is beszéjünk. Nem is a schnitzellel, a barna szósszal, meg a knödellel van a gond, mert én szeretem az autentikus konyhákat, de bármit rendeltünk, tuti, hogy fagyasztóból előkerül hasáb és vizes zöldségköret lett a vége, boltban kapható fűszersóval és fűszervajjal gazdagítva.

Maradt hát a jó reggeli, és az "otthon" főzött vacsora, mert az alapanyagok viszont tényleg a világon elérhető legjobbak közé tartoznak. Mindez persze majdnem mindig húst, vagy tejterméket jelent, mert Ausztria adottságaiból adódóan hússalhúsos. (A húsevés Annát egyre jobban zavarja, amit meg is értek, és talán már írtam is, de ezt most csak így zárójelben.)

A jó kaja azért fontos, mert lassan elérkezünk a szombathoz (amikor is a nyarat elvágták, egy éjszaka alatt megött az ősz, megnéztük Kresmet, a célt, ahová Annanák kellett levezetni, délután pedig a melki kolostort, ami nem csak távolról, de közelről is elképesztő), majd A Vasárnaphoz, és a maratoni előkészületek fontos része a vécé. A jó minőségű kaja meg annyit jelentett, hogy úgy kakáltam mint egy isten, tehát ezzel nem volt baj.

És még jó, hogy nem volt baj, mert kocsival legközelebb négy kilométerre tudtuk csak megközelíteni az emmersdorfi rajtot. A wachaui maraton meglehetősen tökéletesre van csiszolva, iszonyú informatív oldala van, és vasárnap reggel mégis ott voltunk egy faluval arrébb egy kereszteződésnél, ahol egy rendőr állt az útzár előtt. 

A tékép szerint onnan valami 3.8 km volt a rajt, nem kerestem hát kerülőutat, hanem elköszöntem Annától, és lekocogtam a távot, volt rá pontosan fél órám. Össze is raktam ennyi idő latt, hogy a rajt után nem a cél felé indulunk el, hanem visszafele, és teszünk egy 7 km-es hurkát. Ezt persze láttam is, de nem gondoltam volna, hogy ekkora az a hurka, picit rá is paráztam, hogy nem érek oda időben (full ideg voltam, és már vizionáltam, hogy bemondanak a hangosban, hogy egy béna mágyárszki késve érkezett, és tök megalázottan fogok elindulni és mindenki engem fog nézni futás és szurkolás közben.)

Nem szoktam rendesen bemelegíteni versenyek előtt, de a tavalyi gerillamaratonomkor megtapasztaltam, hogy elég jó hatással van a későbbi teljesítményre, szóval nem sajnáltam ezt a 3,5 km távot. Viszont semennyire nem ment jól, izzadtam mint egy késve érkező magyar, hat perces tempónál is 150 pluszos szívverést mért az órám. Be is írtam magamnak a telefonra, hogy ebből tényleg csak nézelődés lesz, lófasz lett itt PB. Pedig jó idő volt a futáshoz, kihűlt a völgy, valami 13 fok lehetett a felhők alatt, teljes szélcsend. Talán a pára miatt izzadtam - ez mindvégig megmaradt.

Nem voltunk túl sokan a rajtban, sokkal több emberre számítottam, de szokás - és Anna beszámolója szerint - a félmaraton vitte el a tömeget. Különösebb emelkedettség nélkül indultunk el, sokkal inkább lekötött, hogy a testem egyszerűen bekapcsolt, lazán, gond nélkül el kezdte vinni az 5:32-35-ös tempókat, mindezt 155-ös pulzus alatt. Mintha nem ugyanaz az erőmű lett volna, aki azelőtt 20 perccel sehogy nem akart beindulni, és azt mondta volna, hogy ja, csak vicceltem, elhitted?, de cuki! - és kacarászva elnyargalászott volna a messzibe.

Innentől én mindig bemelegítőfutni fogok, becsszó!

Ahhoz képest, hogy nem voltunk "túl sokan" végig kisebb bolyokról futottam előre más kisebb bolyokra, vagy lehet, hogy végig, ha nem is tömegben, de emberek között haladtam előre. Nem volt sűrű, el lehetett férni az első pillanattól kezdve, nagyon ritkán kellett kielőznöm. Az első 7-10 km-en jó sok magyar hangot hallottam, főleg lányok voltak otthonról, de láttam egy Gábor nevezetű pólót és a kenus Kolóra emlékező férfifelsőt is - bár őt jóval később, harminc felett.

Lekötöttek az emberek, megállapítottam, hogy az osztrákok és egyéb külföldiek sem rohangálnak tömegesen Garmin csúcsórával, nézegettem ezeket a ON cloud cipőket, viszonylag sokat láttam, kiváncsi vagyok berobban-e hozzánk is.

A táj szép. Bár az északi út sokszor inkább feljebb visz a parttól, de eléggé változatos ahhoz, hogy ne unja el magát az ember. Szépen, folyamatosan, enyhén kanyarog faluról falura a táv, egyik sávból a másikba térve mindegyiket levágom, amennyire fairnek és szabályosnak tűnik. A járdára, vagy bringaútra soha nem megyek fel, maradok az úton az emberkigyóban. A fele banda csinálja, amit én, a fele marad mindig egy sávban. Nagyon-nagyon lassan, de stabilan még így is begyűjtöm a rendesen kimért pályákra jellemző 2-300 méter bukót, a GPS vámot.

Nagyon lazán, megerőltetés nélkül haladok, kés a vajban effektus - dolgozik a Fuss Te is Terv. 155-öt max pulzust írt elő a maratonra a plán, alatta vagyok pár ütéssel egészen a végéig. Ott a terv is elenged, bár én már hónapokkal ezelőtt elengedtem a tervet magát, most sem vonatkoztattam magamra belőle semmit, hiszen a felét sem hajtottam végre annak, amit kellett volna. Gondolom Gergőék úgy gondolták, hogy azért megy majd fel a pulzusom, mert majd begyorsítok, a valóság meg úgy gondolta, hogy azért, mert az élemért küzdök.

Félmaratonig tartott ki a Fuss Te Is által belémültetett belső program, tényleg faszánlazán hoztam a néha-néha még 5:30 alá is bekukkantó tempókat. Huszonnégyig még elvitt a lendület, és huszonötnél kellett volna agyi üzemanyagra váltanom.

Folyamatosan elszomjaztam, állítólag 4-4.5 km-ként volt frissítés, ami az időjárást nézve elég is volt papíron. De ömlött belőlem a víz, folyamatosan vízre vágytam. A zsebeimben három darab PowerGel várt a bevetésre, ezeket kb 10 km-ként vettem be a frissítőállomások előtt. Rendre volt víz, Isostar, Red Bull Simply Cola, és megint víz a végén. Az iso erős volt, megcsavarta a hasam, maradtam a víznél. Kólát egyszer próbáltam, de ez a rudbullos cucc egy kibaszott égi büntetés, én ennyire rossz ízű hányást ritkán ittam még, kiköptem, eldobtam a poharat egyből. Másodszorra is maradtam a víznél. Ha nem gélt, akkor banánt toltam, bár sokkal nehezebben mentek le ezek a dolgok a torkomon, mint eddig bármikor. Nem álltam meg egyszer sem, ez életmentő döntésnek bizonyult később.

Csanyafaktor: papírpoharakat adtak, a végén már szinte a kezemben esett szét az anyag, biztos a verseny kezdete óta rám várt az a pohár. Különböző trükkös megoldások is voltak mindenhol, hogy egy helyre menjen a szemét, de óhatatlanul kialakult a szokásos kilométerhosszú szemétcsík. Felszedni felszedik itthon is, de az osztrákoknál még biztosabb voltam ebbe: a Duna állása miatt a fél folyófenék szárazon volt, elég sok fotót készítettünk a mederbe ereszkedve, de szemetet soha, egyetlen alkalommal sem találtunk...

Megyünk tovább a folyó mellett. Az egy-két nappal azelőtt lebiciklizett, leautózott táv ekkora már csak gyengeséget okoz, mert előjön "a még csak itt vagyunk?"-állapot. Harmincig akarok eljutni, visznek a lábaim, leginkább magam elől menekülök, megyek az eddigre ismerősökké vált arcokkal, mert nincs egy csepp üzemanyag sem a fejemben, semmi kitartás, semmi erő. Sokat gondolok Eliudra, ahogy most egyedül rázta széjjel a világot Berlinben. Sokszor elmondták, és sokszor néztem vissza a közvetítést: "Készült rá, hogy egyedül lesz". Valaki az edzőjéről mesélt, arról, hogy Eliud azt mondja, tőle tanulta a fegyelmezettségét, azt sokkal fontosabbnak tartja az adottságoknál és erőnlétnél. És mindez nekem annyira fájóan hiányzik, mert itt vagyok negyvenévesen, magammal sokszor nemfutásig birkózva-vesztve. Nincs erő a fejemben.

Harmincötig akarok eljutni, más pozitívat nem is találok magamban. Nem igazán nézem az órát, ha nézem is elfelejtem, elúszik, elzsibbad a pillanat, nem koncentrálok, csak haladok, ahogy jön. A dürnsteini alagútban van egy feleszmélésem, ott némileg emelkedik az út, a GPS ledobja a lécet, hat perc feletti tempót mutat még kiérve is. Próbálom visszahozni, de nem megy. Ugyanazokkal megyek, akikkel eddig, de hiába tudom, hogy ez hiba, mert nem hozzájuk kéne mérnem az időt, hiszen ők is lassulnak. Jön egy kurfli is, levisznek minket az útról, pár száz méter kanyargás, gondolom, hogy meglegyen a táv, de ráadásul frissítés is itt van, hogy még tovább lassuljunk. Egy csávó belép elém, feladom, nem futva lépek egyet, és talán ez menti meg az egész maratont, mert hirtelen még további mélységbe zuhanok: ott van mögöttem a kibaszott négy órás iramfutó. Ha tudnék elsápadnék, rosszul leszek hirtelen, most mi a fasz, ezt hogy. A tizenvalahányadik kilométernél hagytam el őt és a köréje tömörülő bolyt, ez volt az a rikta pillanat, amikor oldalt el kellett futnom, hogy elférjek a tempómban. Azt hittem percekre van mögöttem, de nem, itt jön, itt eszi meg a maratonomat, és bennem hirtelen még az is elveszett, amim nem volt, semmim, de semmim nem maradt. Megvert a maraton.

Dani tavalyi UB-ja jut eszembe, ahogy Gilles haladt el mellettünk 150 után, az volt ilyen végzetes pillanat, mint egy néma, kérlelhetetlen, versenyfaló szörnyeteg. A Végtelen Történet jut eszembe, hogy egyre közeledik a Semmi és mögötte semmi van. Vége mindennek.

Erre én nem vagyok készen, nem tudok hét kilométert harcolni itt a végén, sírni tudnék, de önműködő zombiként megyek tovább mindenféle hit és erő, de legfőképpen a hogyanról szóló mindenféle elképzelés nélkül.

És ekkor kezdődött el a maratonom. 

Fogcsikorgatós automatizmus. Aztán az azt felzabáló, vágyódó gondolatok: kiszállok, feladom, van olyan, hogy a végén adják fel, azt még úgysem próbáltam, Anna eljön értem. Felolvad az agyam a gondolatban, hogy mennyire szeretnék megállni, feladni, hogy mennyire azt akarja, hogy vége legyen. Alig tudok véget vetni a könnyű gondolatoknak.

Megyek. Két embert nem tudtam bedarálni, mindkettőnek zörgős chipje van - a cipőre kellett felfűzni azt a műanyag szart. A faszinak még ez enyémnél is olyanabb, férficsöcsös felsőteste van, pocakos is, ernyedt is, de mindannyiszor visszaelőz, sőt már kilométerek óta nem láttam, elől kacskaringózik valahol. A lányt harminctól már rendesen kisérik bringával, sőt egy iramfutója is van, valahol beállt elé egy ismerőse szélfogónak. (Láttam nem egy mitlaeuferedzőt, pl runningcoach.at, de ő nyilván benevezett, úgy futotta végig kisérőként a maratont.) Felhergel, rákattanok, ráfutok teljesen, közben jön-jön a csoszogós négy óra, néha feljön egy vonalba is velünk, őrület, nem tudok elfutni. Nem bírom. Jönnek és jönnek a könnyű gondolatok és már nagyon fájok, már csak fájdalom és nem bírás vagyok, teljesen megette az agyamat a jelen.

Látom a város első hídját, a másodikig már el sem kell futni, de még mindig három kilométer. Három kilométer. Tömény fájdalom és nem bírás, de elmúlik valahogy ez kilométer is, és a negyvenegyediket már a városban tapsolók között tesszük meg. Felhozom magam 5:40 alá, és onnan már csak be kell futni. Már csak be kell futni, eleresztheted, már csak be kell futni, percek vannak hátra, perceket mindig tudsz futni, az intervallokat is kibírtad a végén, öt percet kínlódva is tudsz futni.

Csoszog, csoszog, hátranézek, de nem a négy óra jön, más csoszog. A négy órás lemaradt, nem is látom hirtelen, de nem is érdekel, már csak hétszáz méter lehet. Balra le, aztán tovább egyenesen. Eljönnek mellettem a hajrázók, minden elismerésem az övék, én nem tudok mozdulni sem, én már csak beviszem. Annát látom meg hirtelen, hatalmas mosollyal videóz, leginkább azért könnyebbülök meg, mert akkor ez már tényleg a vége, a többlettávval együtt is. Fordulok jobbra, kék szőnyeg, be fogok érni 4 előtt, nem hiszem el, egy kapu, még pár méter, "Peter Marcinikóóó, aus Ungarn ist er!!", második kapu, vége, vége, VÉGE, az óra lenyomva, és kezeimbe temetem az arcom, nem hiszem el, hogy vége, bőgésbe csuklik fel a megkönnyebülés, hogy leszakadt rólam az elmúlt hét kilométer pattanásig feszülése, a tüdőm széjjel akar robbani a túl sok érzéstől, még háromszor majdnem elbőgöm magam akaratlanul is, alig múlik ez borzasztó sok minden belőlem, túlfolyik rajtam, nem tudok mit kezdeni ezzel már, gyenge vagyok, de még inkább rettenetesen szomjas. Rengeteget kell gyalogolni mire megkapom a fél liter vizet, isót, mentes sört, addigra megjön a méreg, hogy miért nem adnak inni, már ritkábban akarok sírni, és a vizet felvéve, 10 méterről rámdobott tuskóként üt el hirtelen a fájdalom. Leguggolok, húz a lábam veszettül, sziszegve lépkedek, az Expo bejáratánál hívom Annát. Pár perc kell még neki, mire átjut hozzám. Megyünk zuhanyozni, és az utat nem találva, lelkesedve, folyamatosan mesélünk egymásnak, neki milyen kalandjai voltak az úton, nem volt egy darab parkolóhely sem, mit csinálta idáig, én is tolom, hogy milyen volt a  verseny, hitetlenkedve nevetek a lépcsőkön, ami elém kerülnek. 

Uszoda. Az öltöző nagyban hasonlít egy börtönhöz, merő sáron topogunk, amíg az egyik szappanozza magát, a másik áll a forró víz alá, összesen két zuhany van. Pára, nyomor, sok kicsi, remegő kuki és fenék, a méltóság a célban maradt. Megállapítom, hogy az osztrákok a kopaszság mellett teszik le a voksukat, amin némileg meglepődöm, prűdebbnek gondoltam őket. Egy kurva szót sem értek a tájszolásból, maguk között vannak, felszabadultak, viszlát hochdeutsch.

Két kilométerre van a kocsi, a pályaudvarnál leülök pár percre, Anna hoz nekem egy energiaitalt az egyetlen nyitva tartó büféből, aminek Schnitzelpalast a neve. Már le sem reagálom. Aztán Lidl parkoló, ott vár a KIA tempomatos csodája, amiért nem tudok most elég hálás lenni, a legjobb találmány ever.

Hazaindulunk.

--

3:59:31 a hivatalos időm, kozmetikailag is éppenhogy csak 4-es szám alatt. Drámai lett, pedig tényleg nem ezt akartam. Most jön az a hülyeség, hogy mit érdemeltem, mit tettem bele, és mit vettem ki, de az az igazság, hogy egyfelől tényleg ezt érdemeltem, mert ha leteszem azt az asztalra, amit kifizettem, hogy kérjenek tőlem, ez lehetett volna akár egy hét perccel jobb maraton is. Másfelől ezzel a felkészültséggel, túlsúllyal azonban ez maga a csoda. Már annak is örülök, hogy javítottam a tavaly novemberi 4:05-ön, de, hogy ez a huszoniksz másodperchez olyan kibaszott hét kilométer kellett a végén, amilyet büntetést a karmám csak szerezni tudott, az valahova nagyon magasra emeli bennem ezt a történetet. Egyensúlyba került, igazságos lett.

Az én helyzetem az, hogy évente kétszer megyek ki terepre "futni" - egyszer jellemzően télen, havat látni, és másodszor UTMB után, amikor elhiszem magamról, hogy lelkemben egy hegyikecske él  - és nem is úgy néz ki, hogy ez a helyzet olyan hamar megváltozna. A hegyikecskét illetően semmiképpen. Meg azt illetően sem, hogy sok esetben tanácstalan vagyok.

Hallom, hogy a fél banda azt mondja, hogy Magyarországra nem is kell terepfutócipő, látom fényképeken, hogy például jó sokan lenyomták a Vérkört is aszfaltosban, és nemrégen ütött szíven a tény, hogy a Körhalmozó Csipinek is tekintélyes aszfaltos Nike gyűjteménye van. Ez megint az utált bizonytalanság-faktor, amivel ezt a blogot is kezdtem. A legalapabb kérdésre sem találsz egyértelmű választ. Arra a beválni látszó álláspontra helyezkedtem, hogy a vásárlásból még sose volt baj.

Melóközelben rengeteg Kiprun futócipőt látok gazdát hozni-vinni a városliget környékén, Quechua túracipőt illetően pedig konkrét invázióról beszélhetek. Tehát amikor feladtam a reménytelen küzdelmet a reménytelenül lapos lábfejrésszel rendelkező Nike Wildhorse 3-mal, és amikor meguntam a kényelmes, de megfizethető árú terepfutó cipő utáni, szintén reménytelen hajszát, nagyjából adta magát, hogy szétnézzek a Decathlonban. Nem olyan lenézett, és még kevésbé lutri dolog ma már cipőt venni A Nagy Kék Áruházban. Sőt, teszteket is találni ezekről a futócipőkről, nem is mondanak rosszakat róluk. Ezelőtt öt évvel nagyjából egy darab találatot hozott fel az internet, ha a dekás futócipő tesztekre kerestem rá.

Az oké, hogy az eldőlt, hogy cipőt veszek, de a Wildhorse-zal is vakot lőttem, húszezer forintos jeleként annak, hogy nem csak azt nem tudom, hogy ha már terepfutó cipő, akkor annak mit kellene tudni, de azt sem, hogy nekem melyik és milyen lenne jó? 

Ha egészen őszinte akarok lenni, a Nike Wildhorse beszerzésekor már jártam egy kört terepfutó futómű ügyben, akkor pont Róka oksított, hogy vízhatatlant NE, mert valahogy csak utat talál magának a víz, kimenni viszont majd nem akar. A Nike lovával azonban mégsem lett meg a kémia, mert nagyon lapos lábfejre gyártották, lehetetlen volt betörnöm - megvártam azt az egy hónapot, amíg a keresztfiam növekedési hormonjai 43-as méreben tartják a lábait és lepasszoltam neki a cipőt. 

Az már biztos volt, hogy olyan csuka kell, amit fel tudok próbálni, norvég koronával fizetett, ingyen szállított harmadárba kerülő, külföldi, netes rendelés ezúttal nem játszik.

A Salomon éra hazai felfutása kezdetén még próbáltam egy francia vadlovat is, de az is nagyon harapta a lábamat. Mivel évek óta nem haladok a nem aszfalton való futásról való tudásbázisommal, alapvetően ugyanazt kerestem, amit az aszfaltos cipőimben szeretek: csillapítást, kényelmet, méghozzá az első pillanattól kezdve. Ne zsibassza a lábfejem, se a vádlim, azaz ne szorítsa el rüsztömet és elől a lábfejemnek, ujjaimnak is legyen szépen hely benne.

Gyakorlatilag szóról szóra ugyanezt mondják el a magyar Salomonék (Kik ezek a Miénk a terepesek?) ebben a Salomon Trailster videóban - csakhogy ez a topánka akkor még nem létezett/nem tudtam létezéséről. Most faszán meg lehet venni a Hervisben huszonnégyezer forintért, de még így is meggondolnám, hogy ilyen pejoratív nevű mamuszt vegyek a lábamra. 

Leültem a budaörsi Decathlonban a padra, biztos, ami biztos alapon levettem a legdrágább saját márkás cipőjüket, amire már nem az volt írva, hogy hetente egy, max két órát lehet benne futni, hanem nagyon precízen az, hogy 160 km-es edzésre is alkalmas. Na mondom, szerintem én abba beleférek, ez a csuka legalább megelőlegezi, hogy tudok kommandózni egy UTMB-nyi távot.

Ahogy felpróbáltam, már tudtam, hogy a Kiprun TRAIL MT velem fog jönni. Kényelmes volt, széles elől, elég megengedő a cipőfűzős részen is, hogy ne szorítsa el a lábam, és egészen konkrétan egy tonna cucc volt a talpam alatt. Hatalmas, fogas lánctalpa van, úgy egyben nagyon bitang a cipő, szóval biztos voltam benne, hogy az egész cipő mindenféle tekintetben egy bődületes túlzás a Normafa 30 kilométeres körzetére. Mindez huszonötezer forintért? Azonnal beleszerettem.

Egyébként a cipő tényleg nehéz, bár ezt nyilván nem érzem, hiszen az Adidas Supernovám sem egy versenycipő. Meg hát én amúgy sem tudok erdőben futni, szóval nem fog zavarni az a tíz deka, ami indokalatlanul került bele a megálmodás, a fejlesztés és a gyártás során.

Hogy kell-e terepcipő a Budapest környéki túraösvényekre? Ahogy fáradt a lábam a legutóbbi 32 kilométeremen, úgy örültem egyre inkább, hogy helyettem dolgozik, tart és harap a Kiprun. A kényelem mellett, ezt a másik két dolgot még inkább kompromisszummentesen és kitartóan teszi, én egy centit nem csúsztam, pedig bőven lett volna hol. A végén, amikor már teljesen beszámíthatlan volt a lábam, kövekben, és magamban botlottam el, akkor főleg nagyon prímán korrigált.

Eddig éppen 90 km van benne, ebből a kis Szénáskör egyedül az, ami értékelhető távot jelent. A lefeléken a végén már égett kicsit a lábam benne; a talpam, ha nem is görcsölt, de nagyon elfáradt, azaz túl lazára kötöttem a cipőt. Ezt még finomhangolni kell, lehet még szorosabbra kötni a lábbelit anélkül, hogy a vérkeringésemet bántanám.

A cipőfűző nekem nagyon bejön, az a jól meghúzható, nem kikötődős fajta és még nyelvzsebet is varázsoltak rá a biztosan csak mindig saját kútfőből dolgozó szakemberek. Ebből nekem kikandikált a végén az egyik hurok, de mivel én még nem voltam olyan helyzetben, hogy ilyen miatt vágódjak hasra, én már le nem hajoltam visszatűrögetni a renitens fűzőrészt - főleg, mivel nem voltam biztos benne, hogy vissza tudnék egyenesedni.

Nem futottam még benne sem csúszós leveleken, sem vízben, sem sárban, mert úriember ilyen időben nem kirándul. Ettől függetlenül én már most nem bántam meg, hogy elhoztam a Kiprun MT-t, szerintem ilyen kocaterepes, botladozó, bokormászó fajtának mint én, a lehető legtökéletesebb, és legelérhetőbb választás. És főleg nincs benne semmi célzás arra, hogy kezdő lennék, hanem nagyon pozítívan arra koncentrál, hogy akár a világ végéig is elfuthatok benne akár edzésen is. Velldán!

Nehéz erről írnom, mert amúgy rendesen odavagyok ettől az elmúlt két hónaptól - milyen kettő, már a június sem volt egy hűdefasza hónap - ,de egyszerűen nincs kedvem komolyra húzott, érzelmileg újra belemászós szarságokat írni, ott is hagytam a faszba az előző, félkész posztot. 

Két legnagyobb probléma van, ezek mellett nem lehet elmenni szó nélkül, szóval gyorsan leírom ezeket, aztán haladjunk, legalábbis ez a cél. 

Az egyik, hogy nagyjából 10-15 másodpercek vannak az egyes futókilométerek tempója között egyik-napról a másikra. A feladatok kvázi ugyanazok, egymáshoz mérhetők, a teljesítményem viszont marhára nem. Az, hogy ennek az egész befizetett felkészülési tervnek így nem volt értelme, azt hagyjuk is. Nyáron többet nem csinálok ilyet. Az, hogy nyáron meleg van, arra minek panaszkodni, sőt, igyekeztem azt is tudomásul venni, hogy ez csak rosszabb lesz, és az emberiség ki fog halni a picsába és senki nem fogja olvasni a blogomat.

Ettől függeltenül nem megy. Tele vagyok ilyenkor hétvégi, családi, baráti, és egyéb szociális tennivalókkal. Ez  önmagában is elég nagy kihívás nekem, hogy a nyári hétvégék meg futás ne egyék meg egymást, a hétvégék mellé betársuló forróságnak viszont már ablakon kidobott tizenötezer forint lett a vége: kihagyott, félbehagyott edzések, és folyamatos kudarcélmény.

Én mentem be ebbe a szobába, magamra zártam az ajtót, lenyeltem a kulcsot és most ülök a sarokban, hogy fű, de picsaszar most nekem. Hát erről ennyit.

Az adott pulzuson bemutatott 10-15 másodperces különbségek viszont aggasztanak. Nem tudom, hogy normális-e, hogy mindezt meg lehet-e magyarázni azzal, hogy nem este, hanem délután futok, hogy süt-e a nap, hogy mekkora a pára? Érzésem szerint nem kellene ekkora különbségnek lennie, és az nem lehet, hogy folyamatosan összejátszik ellenem minden külső tényező. De egyszerűen és tényszerűen összeomlok, kimegy az erő belőlem, szétesek fejben, és legalább három alkalmat tudok, hogy egyszerűen csak megálltam, mert vagy tényleg nem voltam jól, vagy az égadta egy világon semmi kedvem tovább szopatni magam, küzdeni úgy, hogy egyszerűen semennyire nem megy a futás. 

És akkor elkezdem futtatni a szoftvert, hogy lehet-e mindez csak az időjárás, vagy csak akaraterőben, kitartásban vagyok ennyire gyatra, vagy tényleg valami bajom van? És akkor jön egy újabb alkalom, sokkal jobban alakul a tempó, ki tudom futni azt, amit kell. Hullámvasút.

A második az, hogy évek óta először sikerült igazán elborulnom - ezúttal a munkahelyemen. Senkit nem érdekel, ha igazad van, vagy ha utólag rávílágitasz, hogy mennyire milyen volt az a szituáció, ha előtte üvöltözve - de tényleg rendesen ordítva kurvaanyázvafaszozva - alázod magad rommá, mert ez mindig téged minősít, és ez alól nincsen kibúvó. Napokig nem aludtam utána, és valamennyire mai napig rajtam maradt annak a jelenetnek az árnyéka. Régen sokkal agyfaszosabb, elpattanósabb voltam, hosszú éveken keresztül, nem is tudom mióta, mittudomén, már gimiben is hozzávágtam a füzetemet a matektanárnőhöz, és folyamatosan tele voltam balhékkal. Jóval később szedtem én már magnebéhatot, és alapvetően igyekeztem kordában tartani magamat, mert tudtam, hogy nagyon nem oké, amit művelek, és mindörökké nem futtathatom ki az eredőt arra, hogy jaj, nehéz volt a gyerekkorom. Én vagyok a felelős önmagamért. A futás segített a legtöbbet, és pont ez aggaszt a leginkább, hogy ez a felállás nem látszik működni többé. A futás - még ez a mennyiségű és minőségű a futás is - átvándorolt a másik oldalra és a megoldás helyett a probléma része lett. Valami elromlott.

És így érkezünk el szeptember elsejéhez, amikor is reggel kilenckor nélkülem rajtolt el a Baradla Trail 34 kilométeres távja. Azt a versenyt még Zolival beszéltem le hosszú hónapokkal ezelőtt, amikor még nem tudtam, hogy megöl a nyár, hogy újra egy métert sem fogok terepen lépni, és, hogy formába lendülés  helyett valamiféle megfoghatatlan külső-belső hanyatlással fogok küzdeni, Fogalmam sem volt, hogy célba érnék-e egyáltalán, a szintidőt külön megkérdeztem a szervezőktől (5 óra 30 perc), de ahogy a nyáron minden héten lehúztam a vécén a Fuss Te Is Terv edzéseit, úgy lett egyre inkább szükségem valamiféle hosszabb távra, hogy egyáltalán lássam magam előtt, mit jelent félmaratonnál hosszabb távon úton lenni.

Nem sikerült eljutnom a rajthoz.

Azt már nyilvánvaló lett, hogy ha már egyszer olyan flexibilisen alakítottam a futóhónapjaimat, hogy meglegyen az újabb és vágyott köldöknézős kudarc, akkor ideje lenne a terveimen is alakítani, mert a másik felem meg kibaszottul unja ezeket a játékokat, és sikerre, de legalábbis testi-lelki jóérzésre vágyik.

A kudarcgyűjtő, álmodozó felem a Vérkört nézte ki magának erre az évre, hiszen a világot is meg tudta volna hódítani  az 50 kilométeres, aszfaltos balatonozás után. Igaz, a Vérkört már tavaly kinéztem magamnak, de a Maraton Plusz után tényleg úgy éreztem, hogy meglesz. Az fel sem merült bennem, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. Áprilisban nem akartam egyből a Vértesbe rohanni az 50 km után, májusban az UB, meg a nyaralás miatt nem igazán volt hova rakni ezt a hetven kilométert, és úgy voltam vele, hogy majd ősszel elmegyek az erdőbe.

Nos, a QR kódos álmokon csavartam egy józanabb pillanatomban, eleresztettem, amit el kellett eresztenem, futva biztosan nem lesz itt semmiféle Vérkör,  a maraton PB-re keresztet vethetek, viszont magát a negyvenkét kilométert szeretném legalább teljesíteni. Nagyvonalúan levágtam negyven kilométert a trailes álmaimból, és két héttel a wachaui maraton előtt elmentem a kisebbik Szénás Körre. A valóság nekem ezzel a produktummal 31 kilométer távot mutat.

Nem becsültem le a távot, kételyeim voltak, hogy beérek-e, volt bennem drukk, ugyanakkor ott volt az éppen aktuális UTMB hangulat önámítása.

Egy hetet töltöttem az oldallal, nézegettem, dédelgettem a gondolatot, olvastam az itinert a hivatalos, meg beszámolós Facebook oldalt. Nyomtattam, bugyiba tettem az utasításokat, elmentem vásárolni, mert ez hát mégiscsak egyfajta alaptétel. A Salomon zsákot akartam felpimpelni, mert kiváncsi voltam, hogy a vágyaimon és a józanabb mérlegeléseimen túl, hogy is állok pontosan egy hosszabb távhoz az erdőben? Milyen lenne, ha most indulnék neki felpakolva a Vértesnek? Megvettem az ivótasakot is a zsákhoz.

A Szénás Kör éppen a tavaszi indulást követő hype időszakát éli. Biztos segít rajta a fővárosi közelség, a szerintem is nagyon rendben lévő, letiszult, modern honlap, és a szabály, amely a nem élsportolókról biztosan nagy nyomást vesz le: ha nem érsz be futó szintidőn belül, szépen odaírják, hogy gyalog teljesítetted a távot. Kisebb a tét, barátságosabb a közeg, bátrabbak az emberek - hogy veszít-e az értékéből ezzel a kihívás? Öszintén szólva ezt nem érzékelem. Szerintem jó döntés.

Szombat hajnali ötkor bilimpalomozott a telefonom, tudjátok tipkusan azon a lágy hangon, amitől csak még idegesebb leszel. Anna alvásból átnyúl, megtörli a kezét az arcomban, hogy hagyjam el a területet, ő még aludna. Mégis inkább csak jóban, mint rosszban, ha lehet.

A zsákot már összeszereltem az egyébként IRGALMATLANUL bonyolult ivótasakkal, ott várt készen a két és fél liter víz (másfél literes tartály, meg a kétszer fél literes tőgy) - ami nevetséges túlzás az útvonalon lévő vízvételi lehetőségekkel együtt, de ahogy írtam, tényleg tesztelni akartam a zsákot is, súlyt is, magamat is. Elpakoltam két, még UB-ról hozott Biotech gélt, három GO energy szeletet, a bebugyizott itinert, meg a szintén kinyomtatott QR kód lelőhely fényképeket. Jó időt mondtak, korán reggel is már 16 fokot mondtak Solymárra - téli ruhát nem vittem.

Fél óra az út, nem találok semmi jó zenét, nem kerülök hangulatba, marad a puszta kötelességtudatból vezetés. Elég körülményesen parkolok, az olaszországi út után folyamatosan országúti horrorokat vizionálok, hogy mi baj történhet az utasokkal, velem, vagy a kocsival. Majd elmúlik, remélem. Kicsit odébb kellett állnom a rajtkóddal felszerelt Művelődési Háztól, mert éppen a solymári búcsút pakolták ki korán kelő, szorgalmas emberek. Kicsit babráltam a Google Térképpel, hogy ugyan merre lehet pontosan a kívánt épület a jelenlegi helyzetemtől, szóval ott maszatoltam a parkoló környékén téblábolva. Kapok is egy hangos kérdést, hogy "Elnézést, mit csinált az autónkkal?"

Felnézek a telefonomból, végignézek magamon, hogy vajon milyen megfigyelési szögből nézhetek ki a solymári templomkert előtt ilyen bevállalós, korán kelő bűnözőnek, de szerintem csak színes ruhába öltözött, kinőtt hátizsákos idiótának nézek ki. "Hölgyem, éppen most parkoltam le, futni indulok." "Elnézést, innen úgy nézett ki, hogy valamit babrált az autónkkal." Beszívom a levegőt, nem hagyom elrontani a napomat, elindulok a művház felé. Az árusok nagyban pakolnak, bebújok két sátorvas között a ház előtti járdához, megtalálom az ablakon váró négyzetet. Előkeresem a saját kódomat, amit majd a QR kóddal felugró linken kell beadni. Elolvasom még egyszer az itinert, hogy ne rögtön az elején bénázzak. Az óra fogja a GPS jelet, futás, navigáció, minden kész. Az egyik árus látja, hogy nagyon tökölök, és immáron már annak nézhetek ki, ami vagyok, mert segítőkészen annyit mond, hogy az éppen előbb indultak el arra túrázók. Mondom neki, hogy köszönöm, ma valószínűleg sokan leszünk még, lenyomom a gombot és már jobb hangulatban indulok el lefele az úton.

Utcák, szántóföld, megint házak, merre kell mennem? Az itiner a zsákból átkerül a nadrágom zsebébe, onnan könnyebb elővenni, de maximum ötször, ha szükségem van rá, az óra trackje hibátlanul mutatta az irányt, és ezzel a segítséggel a kérdéses szituációkban viszonylag könnyű volt rájönnöm, hogy melyik ösvényt válasszam. Ez nagy megkönnyebbülés volt, mert amúgy tájékozódásból még az otthoni, kerületi kis utcákban is el tudok veszni.

A patak menti út, a hidakkal. Oké, ez megvan már több beszámolóból is, mehetek. A kisebb döccenéseket már itt sem futom meg, és ugyan érzem a döbbenetes különbséget a föld és az aszfalt között, de egyelőre még egyben vagyok. A Garmin Connect most, utólag azt mutatja, hogy már itt is volt valami, amit meg kellett másznom, de csak Remeteszőlős szép házaira, meg a patak menti kis hidakra emlékszem az első etapból. Pár méterrel arrébb jöhettem ki az erdőből, mint kellett volna, mert majdnem elmentem az első pont mellett, de aztán gyanús lett a kis park a patak túloldalán. Átmentem a hídon, és tudtam, hogy jó helyen vagyok. Örkény telefonfülke, zenélő ivókút. Megvolt a kód, beadtam, és örültem, hogy beindult a kincsvadászat. Valahol hátul felírtam magamnak, hogy a 7,9 km 1 óra 5 perc alatt lett meg, ami pont öt perccel lassabb, mint ahogy azt pár embernél eredményénél néztem, de aztán indultam is tovább. 

Jó pár kilométerrel arrébb, ahogy felnéztem a Csergezán Pál-kilátóra, hogy felmenjek-e vagy nem, jutott eszembe, hogy basszus megint mit csinálok? Nem tudok jó időt menni, de akkor miért nem próbálom meg élvezni legalább? Miért mentem el a telefonfülke, meg az ivókút mellett? Mi ez az Örkény emlékhely, mit tud ez a zenélő ivókút? (Valamikor régen olvastam az Egyperceseket, de egyáltalán nem rémlett a telefonfülke. Kár, hogy annak idején csak valami rosszul értelmezet divatból olvastam el, kár, hogy a felkészülés alatt sem akadt be a gondolat, hogy utána nézzek, de a legnagyobb vakság, hogy csak úgy tovább mentem, amikor ott voltam.) Vissza kell majd térnem, döntöttem el, és elkezdtem megmászni az emeleteket, a tériszonyról semmiképpen nem akartam lemondani.

A valahol a tizenötödik kilométernél bújó kódot egyből megtaláltam, húsznál már emlékszem, hogy teljesen készen voltam, fájtak az izmaim, kötött volt a mozgásom (hol vagyunk itt még a 40-50-60-70-től??). Kanyarog az ösvény, nem igazán tudom, hogy hol vagyok, és nem is jött velem túl sok emlék, valamiféle automatizmus maradt csak meg a nagy átélésből, és ez a legfőbb jele annak, hogy valami nagyon elcsúszott bennem, mert én nem ez vagyok. 

Csak a szöveges itinert visszaolvasva jut eszembe a meredek sziklás ereszkedő még az első ellenörző pont előtt, ami éppen akkor jött, amikor végre azt hittem, hogy tudok futni egy jó kilométert lefelé. Fotóm sincs róla, pedig elképesztően jól nézett ki. Hol maradt az átélés, az öröm, hol van az a négybetűs, angol szó, ami nélkül a futó csak félember? 

Nagykovácsi után valami iszonyú hosszú, laposan emelkedő út visz felfelé majd három km hosszan. Esélyem sincs futni és ez a leginkább demotiváló és kijózanító, hogy pontosan látom, hol lehetne futómozgást végezni, de még csak mozdulni sem tudok, Néha elegem lesz, vagy elszégyellem magam, nekiindul a kezem, de csak kalimpál, a lábam nem mozog hozzá, hagyom a fenébe. Gyalogolok. A félidős, második ellenőrző pont megvolt így is kb két óra alatt, innen már tudom, hogy nem kerülök a gyalogosok közé az eredménylistában, az a kis nyomás is lekerül rólam. A flow eltűnhet, a hiúság soha. 

Az laposan emelkedés egy kerítésen átvezető fából és drótból összerámolt forgóajtónál ér véget, és valahonnan onnan indul a nem laposan emelkedés, a legnagyobb mászás - összesen alig volt ezer méter szint, de én ebbe is belehalok -, ahol kétszer  is megtorpanok egy pillanatra. Nem bírom. Majd elérem az órámon azt a távot, amit a harmadik pontra ír az itiner és mivel nem tévedtem el nagyon egyszer sem - tehát nem lehet túl nagy eltérés a klométerek között -, hamarosan elkezdek aggódni. Pedig hülyeség, a 25,7 kilométeres kód előtt még kötelező panorámacsodálást ír a szöveg, de valószínűleg már fáradtam fejben is, jön a gyengeség, azzal meg a hisztispánikos férfilét. Próbálom nyugtatni magam, köszönök néhány, réten ülő túrázóknak, akiket igazából utálok, mert azért a leírás ellenére körbenéztem volna QR kód ügyben, de előttük szégyelltem ezt tenni. Megyek tovább felfelé, és végre felérek a Nagy-Szénás tetejére, "ahol mindig fúj a szél". Valóban szép a kilátás, bár marhára párás a panoráma.

De hol van a kód, hol van a kód? Egy padot látok valamivel lejjebb, azon is ülnek. Sutyiban megnézem, de nincs rajta semmi, persze, mert a kód egy rönkasztal lábán van elhelyezve, ez meg egy fapad. Balról, lentről túracsapat érkezik, viccek, szuszakutyák, hangoskodás. Megszállják a valaha volt turistaház előtti pihenőt. Fentről már látom, hogy máshol nem is lehet a kód, elbattyogok mellettük, átmegyek az asztalhoz, de csak másodszorra találom meg a műanyag jelet, addigra már a mellényt is levettem, kikotortam belőle a fényképes útmutatót.

A második és harmadik pont között iszonyú idő elment, gyakorlatilag nem tartalmazott értékelhető futást a köztük lévő 10 kilométer, és bár innen lefele visz az utam, az utolsó öt kilométeren sem tudok nyolcas tempóknál jobbat hozni, már minden kőben elbicsaklok, akadályoz a saját lábam, kinevetem magam, annyira elbutult a testem. Újra Solymárra, a házak közé érve látom, hogy továbbra is erősen lejt az út, annyira fájnak a combjaim, hogy nem tudok gyorsabban haladni, ebből nem lesz szépítés a végén, hagyd el, már tök mindegy. Alig-alig kocogva érek be a búcsúba, és mivel teljesen máshonnan érkezem, fogalmam nincs, hogy hol a művház, pedig valamelyik épület lesz az a sátrak mögött. Aztán egyszer csak meglátok egy srácot, akik int és köszön nekem, ekkor jut eszembe, hogy biztos ő lesz a szervező, de csak jóval utána csodálkozom rá magamban, hogy honnan tudta, hogy akkor érkezem? Vagy amúgy is kint volt a gyerkőceivel?

Dumálunk, kérdezget, segít, hogy ne a rajt, hanem a célkódot olvassam le, nemigen vagyok még magamnál, teljesen elkészültem az erőmmel, pedig sietésről itt szó sem volt. Aztán végre bemutatkozom, amikor megvan a hivatalos eredmény, a kicsik megkérdezik milyen színű érmet adjanak, apa annyit elárul nekik, hogy először teljesítettem a kört. A kislány a nyakamba akasztja a bronzérmet, Gergelytől megkapom a kedvezményes kuponokat, odaadom a pénzt, és elkészül a fotó is. Kérdezget, mire elmesélem, hogy zéró mennyiségben vagyok terepen, mutatja a fotót, hogy nem látszik rajtam a K.O, bár ő nem ismer, de látja, hogy karcos a kezem. Jaj, az nem a terepezéstől van, nem bokor, az a macskám. 

Lassan elválunk, bár még pár szóra összefutunk a búcsúban, amit azért csak-csak körbetéblábolok, élvezem a pillanatot. Tíz perc után jut eszembe, hogy nem állítottam le az órát, szóval igaázból lemértem a búcsúkört is, mindegy, a honlapon ott van a hivatalos idő, 4 óra 38 perc. 

Ez a négy és fél óra kevésbé volt terápiás hatású - vagy éppen,hogy nagyon -, kevesebb önmagamat tartalmazott, mint ahogy annak lenni kellett volna, jeleként annak, hogy eléggé elcsúsztam az utóbbi hónapokban. Az érem mégis kedves nekem, mert ugyanakkor felismerést tartalmaz, és mégiscsak sokkal jobb és építőbb élmény volt, mint június óta bármelyik óra, amit futócipőben töltöttem. Nem az edzésterv hibája, sőt, amikor ment, akkor élveztem az erőfeszítést, de tény, hogy ehhez sokkal jobban össze kell, hogy szedjem magamat fejben, és sokkal okosabban kell időpontot választanom ahhoz, hogy ne kudarc legyen a vége. 

Az irodalomnak és a fröccsnek nagyon sok köze van egymáshoz, és ha másképp nem megy, ezen keresztül vagyok kénytelen feliratkozni a nemzeti nagyjaink közé. Pár napja megalkottam a saját futófröccsfajtámat, illetve futás utáni fröccsfajtámat, aminek a húzófröccs™® nevet adtam. A húzófröccsben™® keveredik a 32 fok 80% páratartalom a hanyag eleganciával, valamint James Bond, közelebbről Daniel Craig felszínt feszítő türelmetlenségével (Vodka Martini. Shaken or stirred? Do I look I give a damn?!)

A húzófröccshöz kell egyfajta idegi és testi állapot. Megérkezel a rettenetes élményt okozó üvegházi futásodból, ami optimális szinten, időben és távban, több mint egy óra és több mint 10 km szenvedést okozott neked. Hiába álltál meg három kútnál is, nem ért semmit, a hasad bár kotyog, dehidratált és pergamennyelvű vagy. Átesel a macskádon/kutyádon/gyerekeden/partnered értetlen tekintetén, felrántod a hűtő ajtaját, kiveszed a majdnem tökmindegy milyen üveg bort, a hárombubist, lekapod a legnagyobb lopott söröskorsót (Hoegaarden) idegtől és állapottól függően beleborítasz egy adagot, tök mindegy mennyit, majd jöhet a sok bubi meg a víz, abból mindenképpen jó sok. Egy húzóra fogyasztandó, esetleg fürdőbe, zuhany alá magaddal cipelhető. Főleg a második.