Azért pont magamon is milyen tanulságos megfigyelni, hogy miért és mennyire pont a Spartathlonra (= ultra, ULTRA) fetisizálódóm - ilyenek jártak a fejemben, meg az, hogy annyi lájkot nyomtam el másfél nap alatt, amennyit máskor két év alatt szoktam, szóval biztos leállítottak páran a túloldalon. 

Az ember arra figyel, amerre a fejét fordítják - ennyire egyszerűnek tetszik ez. 

Na, de természetesen nem is ez a lényeg, hanem egy, EGY rettenetesen fontos dolog a lényeg minden más sokkal fontosabb és jelentősebb dolog mellett, úgymint 

• nem kell azért a szomszédba menni egy kis hatásvadászatért, a csontvelőm is libabőrős lett az ULTRA trailerétől, hogy

MEDDIG KELL ELMENNED

HOGY KÖZEL JUSS MAGADHOZ?

És srácok komolyan mondom én életemben nem futottam még egy hónap alatt sem 246 km-t, de majdnem összeszartam magam a pillanattól, hogy saját magam köszön vissza CAPSLOCK-kalapáccsal a monitorról. Hát ugye másokon keresztül is közel lehet jutni önmagadhoz, ilyen ez a drogbiznisz.

• Maráz Zsuzsitól meg az ő nárciszától is elég komolyan megállt a kéz az egér felett.

(Szaszafotó as usual)

Az az EGY dolog pedig nem más, mint Nagy Katának nem az ultrabalatonos rendszámtartója, nem a Garmin 310XT-je, nem a futanyus csuklószorítója, nem az amerikaimagyar zászlója a sapiján, nem!

Az az EGY dolog nem más mint az eszeveszetten, őrülten, utánozhatatlanul, elképesztően menő Run or Die trikója.

Hát mennyire nagyon ott van már? Meg is kerestem neten az univerzum legkirályabb futós márkáját, az Ink N Burnt és meg is találtam az atlétát.(Atléta!)

Szerintem teljesen egyértelmű, hogy mindenkinek ilyenekben kellene rohangálnia, ezek a cuccok reggelire megeszik az Under Armour Alter Ego vonalát. Azt hiszem idén végre a lehető legjobbkor jön a karácsony! Bár kicsit késik. 

Nem volt bennem sok hiányérzet a tavaly decemberi, kurva hideg tókerülés után. Éppen megvolt három órán belül (hat másodperc kérem maga a világegyetem ebben a sportban!!!), Dani szép egyenletes tempóval bevitt, bekísért, én meg marhára örültem. 

Annak a sorozatnak a vége életem első maratonja lett, tehát egy elég menő időszakomban voltam akkor, zseléztem a hajam, kockás volt a hasam, és sokat szerepeltem a blogomban. 

Aztán persze nem úsztam meg egy kisebb leállás nélkül, meg pont jött a nyár, és ki akar futni a trópusokon, amikor az nem arra való? Pont tegnap néztem meg a Koktélt, tudom, miről beszélek.

Azóta sem sikerült igazán sokat bekarcolnom egyik hónapba sem, és ugyan kiizzadtam magamból egy félmaratont, de nem éreztem az átütő erőt, ami önbizalmat adott volna erre a napra. Sőt, még reggel is csak a kedvem vitt le, azt, hogy tulajdonképpen mit keresek ott, hogy óhajtom teljesíteni a kört, arról, halvány fingom sem volt. Egyszerűen nem tudtam mivel tervezni, mire támaszkodni. Hát majd lesz valahogy, azért nem beláthatatlan táv, bassza meg, ha már ennyi ideje futok.

Valahol pont a Pákozd-Sukoró között éreztem meg először, valahol 14-nél, hogy én ehhez a feladathoz azért már fel vagyok nőve. Ahhoz képest, hogy nyáron már 17 km-nél nyögni szoktam, meg éppen, hogy féltávnál voltam, elég bátor érzés volt, de úgy döntöttem, hogy életemben egyszer akár magabiztosan is futhatnék, úgy, hogy erős vagyok. Őszintén szólva elég jó érzés, hogy nem vagy beszarva, hogy mi lesz a végén. Magamhoz képest megnyomtam az emelkedőt is, és az sem zavart, hogy pont lefele érnek be páran a hátam mögül. 

Nem próbáltam meg visszavenni, nem zavart, hogy 150 felett van a pulzus, meg, hogy kezd a langyosnál némileg melegebb lenni. 

Ez a magánéleti csoda egészen a huszonharmadik kilométerig tartott. Dani, aki nyilván megint Fehérvárról futott le, valahol Pákozdon bemondta, hogy neki már csak a szeme kívánja, annak meg lassabban is jó lesz. Kérdeztem tőle is, meg magamban is megtanakodtam, hogy akkor ki a tököm fog engem bevinni a célba? És hát eljött az a pillanat, amikor le kell válni a szülőkről, tudomásul kellett venni, hogy Appa most kurvára nem visz sehova. Nincs  fagyi.

Kb. ilyen volt, amikor Édesapa először nézte végig, hogy én viszem fel az összes szőlőszsákot a hegy tetejére, szüretkor, a kistraktorhoz. Ő akkor már belegörbítette a saját életébe azt a majd ötvenet, ami inkább hatvan volt már akkor is, és Dani is megtette már a magáét idén is, aznap is bőven. Tehát akkor sem és most sem volt, miért nagy pofámnak lenni, de akkor is, bárhogy is, valahogy szárnyakat ad, nem is az érzés, hogy bennem maradt erő, amikor a másikból már elfogyott, hanem sokkal inkább az önállóság. A leszakadás. Ez esetben szó szerint. 

Hat nulla kettővel követtem egy családanyát, akinek ott kerekeztek a fiai mellettünk, és ez pont olyan, mint az autópályán, amikor kényelmetlen, hogy pont egy tempót mész valakivel, aki túl közel van. Őt biztos idegesítette, hogy a szférájában lifeg és zörög a zsákom (egyre kevesebben visznek, azt egyébként megfigyeltem), engem meg idegesített, hogy ösztönösen kilépek mellőle. Ekkor már bőven az átkaroló hadműveletben voltunk, Pákozd után, a kis úton, át a déli partra. Megtoltam neki, és pörgött a lábam (egyébként tényleg marhára pörög, valami 180+os a cadence-em, csak nem visz, mindig elkapar), de itt már tényleg meleg volt, éreztem, hogy rohadtul nem kívánom, és a stratégiailag kiváló ponton elhelyezett frissítő állomás teljesen tönkretett lelkileg. Dani is beért, Cseke Feri rám is szólt, hogy induljak, mit a faszt húzom az időt, és jól van bazmeg, elindultam.  

Dani mögöttem - biztos telezabálta magát, nem idegeskedte túl, és szerintem már itt megint kiderült, hogy szőke a kedvenc színe - a nő újra előttem. Ekkor voltunk éppen 23-nál. Nagyon-nagyon nehezen szedtem össze annyi lélekjelenlétet, hogy újra ráhúzzak, ez az a kibaszott végtelen egyenes a nádas meg a gácsérok között, amikor Agárd csak azért se akar elkezdődni, és amikor el is kezdődik nagy kegyesen, akkor is jön még KÉT semmirekellő strand (Napsugár strand, anyád), mire a mi strandunk beígéri a célegyenest. 

És még itt is elment mellettem egy kigyózva egy kislány, és néztem, hogy az a világegyetemben nem létezik, hogy engem ezzel a mozgással megelőzzön valaki. A sovinizmus ilyenkor tényleg segít és beletettem még másfél-két km gyűlöletes, jobb oldalon fájós rettenetet, és marhára fogszorítva beértem 2:54-gyel, vagy hat percet javítva a minusz egy fokban teljesített rénszarvas hajtóvadászaton.

Abban a pillanatban, meg még vagy öt percig nem örültem annyira az életnek - régen fájtam már futás után úgy igazán, de utána meglepetésszerűen és rohamosan javultam. (Ma pl. kifejezetten kevés bajom van azon kívül, hogy dolgoznom kell.) De abban az öt percben például tényleg nem vettem észre még, hogy az integrált fecskés rövidnadrágom nem sok toleranciát mutat az intimközeli szőrmegszűntetéssel szemben. Újra rá kellett jönnöm, hogy miért szeretem a száras alsógatyákat.

Majd csak eztán jött a teljes leborulás önmagam előtt, hogy mekkora ősrunner vagyok, majdnem hat perces pace-szel suhantam majdnem harminc kilométert. ATTYA-ÚÚR-ISSTEN! 

Hááááhh!!!!, brrmmrrrbbrr!!!!

Hááááhh!!!!, brrmmrrrbbrr!!!!
Hááááhh!!!!, brrmmrrrbbrr!!!!
Hááááhh!!!!, brrmmrrrbbrr!!!!

Garatra folyik a víz, köhögni kell, kaparja a torkot. Elrontja a ritmust a villanásnyi pánik, ahogy félremegy a víz, még kibukkanás előtt elfogy a levegő.

Megállok valahol 10 méternél, már az első fél órán belül vagy harmadszorra. Egy helyben kalimpálok a vízben, amíg összeszedem magam.

Nyáron, a paksi strandon, valahogy jobban ment, most teljesen szétesik a mozgás. Anna közben eltempózik mellettem. Újra kezdem, fókuszálva, lassabb tempókkal, nagyon odafigyelve a légzésre.

Hááááhh!!!!.... brrmmrrrbbrr!!!!
Hááááhh!!!!.... brrmmrrrbbrr!!!!
Hááááhh!!!!.... brrmmrrrbbrr!!!!
Hááááhh!!!!.... brrmmrrrbbrr!!!!

Lassan belejövök újra a mellúszásba, már amennyire egyáltalán belejöhetek, mert utoljára általános iskolában úsztam rendesen, akkor is csak a dupla tesiórákon. Nagyon élveztem megtanulni rendesen úszni, de iszonyú régen volt, mert tudom, hogy az öltözőben az egyik srác merevedésén röhögtünk, mert akkor az még nagyon új dolog volt nekünk, szerintem nem mindannyian tudtunk ilyet produkálni akkor és ott.

Minden 25 méter után gondosan megállok és megnyomom a LAP gombot az órán, ami egyből kegyetlenül elkezdi számolni a pihenést két hossz között. Mindegy, nem sietek, éppen ma kezdtünk el újra úszni, nem ma leszek Iron Gentleman.

Fél óra múlva kimegyünk a strandnak titulált nyílt medencéhez. Aznap van utoljára nyitva, szeptember negyedikén. Az egy hosszabb medence, jól esően meleg vízzel, ott fejezem be a... hát az úszást, na, valaminek kell neveznem.

Átállítom az órán a medence hosszt 33.3 méterre, amitől a Fenix valószínűleg egyből hanyatt dobta magát, mert valamiért csak a pihenőket veszi az egész történetből. Utólag kiszámolom, hogy 1700 métert úszhattam, amit viszont a második alkalom után vonok kétségbe, mert akkor is csak 1725 méter tudtam teljesíteni, viszont sokkal jobban ment, volt két 300 és egy 500 méterem egyben, pihenő nélkül. (Taps.Taps. Taps!)

Másodszorra már ott voltam, hogy ki tudtam tekinteni a pillanatnyi tevékenységen túlra. Meglestem a mellettem úszó technikáját, lejjebb mertem hajtani a fejem, ránéztem víz alatt az óra számlapjára. Próbáltam apróbbakat változtatni a mozgásomon, teszteltem, hogy jobb? Mélyebbre merültem, a felszín közelében maradam, ráhúztam a siklásra, vagy éppen megtörtem a bevált ritmust, néztem, hogy hatékonyabb, könnyebb, gyorsabb.

Észreveszem a pályákon az embereket, hárommal arébb a magányos tinédzsert, aki alig tempózva, szinte megereőltetés nélkül siklik a vízen. Mellettem az ironman gyanús alfákat, akik pihenő, megálló nélkül tolják a gyorsat. Némelyikük kézevezővel, a másik natúrban.

Aztán lassan-lassan túl az egy kilométeren, valami aligrutinban még, de mégis, elkezd töfögve, szakadozva, a szokatlanságot szokva üzemelni a gőzgép. A lélegzetvételek és kilégzések között valahol már máshol vagyok, blogot írok, agyban utazom, ami nálam a legbiztosabb, sőt az egyetlen jele annak, hogy valami meg fog tapadni. Úszom és élvezem, a világból ki tudnék tempózni, nem állok meg a falnál, néha kilesek az órára, hogy mennyi időm van még, tempót és hosszokat kalkulálok és legszívesebben rátolnék még egy órát. De persze menni kell.

Ezt én csináltam még Horvátországban, és nem tudtam hova tenni, de elválasztónak ide nagyon jó lesz. Nagyon szép kép, és én csináltam (még Horvátországban), és capai magasságokba emelkedtem vele, mert utána a telefonom rögtön meg is halt. (Azóta megjavították, újra garanciában, hoppá.)

Azt nem hinném, hogy ennek köszönhetően, de hirtelen helyére kerül az amúgy kétségbeejtően kinéző jobb láb-bal láb egyensúlyom, pedig valami rettenetesen de megkínzott a tavaszi szezon óta letudott első félmaratonom.

Ugyanaznap vettem nagy levegőt, amikor a Wizz Air volt. Ráadásul este mentem, nem volt már igazán meleg sem, de én annyira gyötrelmesen szomjas voltam, hogy konkrétan újra kellett töltenem a zsákot a Bálnában. Azóta persze rájöttem, hogy az éppen megérő kajamérgezésemről lehetett szó. Persze az is sokat segített a nyomozásban, hogy a Kopaszi retyójába éppen, hogy beértem a Rákóczi hídról és ott valami olyan rendkívülit hatottam, alkottam, gyarapítottam, hogy attól azóta is fényre derül minden. Majd négy nap Normaflore kúra következett. Én annyit mondok, legközelebb mindenki óvatósan frissítsen másokat a velencei Optivitán, mert fura dolgok eshetnek meg utána az emberrel és még csak géleket sem kell enni hozzá.

Nem is az új fények a durvák élőben, hanem azok a madarak, amik nem tudom mik, de én úgy képzeltem, hogy denevérek, vagy más halálmadarak, és mint egy ómen, inkább ijesztő az egész.

 A hatáson, alkotáson, gyarapításon valamint a félmaratonon is túl, kevélyen és büszkén mindenfajta teljesítményre.

Ezt a haverom kapta egy üveghegyen is isten háta mögötti, vidéki tóátúszásra, csak mondom. Ja, aztán jól nekem adta, mert szinte csak véletlenül kerül sporttevékenység közelébe, igaz kitartóan veszi és hordja a sportkiegészítőket. 

A könyv a németség magazinlelkének esszenciája, mert nincs olyan téma, amiről ne tudnának szép, színes-szagos magazint csinálni, de a karra, vagy akárhova erősíthető villogó messzemenően odabasz egy 8 eurós faluversenyen, amit egyébként szarrá szponzorált/támogatott a helyi képviseletektől (bank, turista iroda, civil projektek, boltok) a Speedoig mindenki. 

Tudom, hogy a külföldi versenyeken sem mindig reklámzacsiból van a kerítés, hiszen pl az általam kinézett Wachau maratonon is csak egy post-it méretű érmet adnak, pólót meg vegyél magadnak, de hát akkor is, és csak azért is. Nekem körülbelül ez lenne a mérték, a benszülöttek imádják a gyöngyöket!