Én nagy rajongója vagyok Michel Leclercqnek, amiért lehetővé tette számunkra, hogy megtapasztaljuk a Decathlon Kalenji TRAIL szériáját, ami gyakorlatilag egyet jelent a már talán többeknek megfizethető árú, valóban praktikus futóhacukákkal.

Dani ugyan azt mondja, hogy ő tízezer forintot sem fizet ki egy ilyenért, amikor neki kb három hónapig tart ki egy hosszú nadrág.#Őserő, #őscombok, #ősmogyoró.

Számomra ugyanakkor nem volt kérdés, hogy, mivel rögtön az első, nulla Celsius fok alatti menetben végleg megadta magát a már az én hároméves gatyám is - itt meg nem fejtendő módon kidörzsölődött a belső combom (#ősmogyoró, #ősmogyoró, #ősmogyoró) - én ilyet fogok venni.

A nyáron vett TRAIL, lebegős rövidgatya gyönyörűen bevált, tele van használható, ötletesen elhelyezett zsebekkel és nem került egymillió forintba, "csak" ötezerbe. Miért ne venném meg a nagytesót?

Na, hát elmondom, miért ne, illetve, hogy mi a baja. Attól persze még mindenki másnak lehet jó.

Itt vannak ezek a képek, amelyekről egyébként csak azért sejthető, hogy férfinadrágról van szó, mert véleményem szerint egy szelíden trimmelt férfi alsóhast látunk. Egyébként esküszöm, hogy a férfi változatban több ilyen Neoton Família szín van, mint a nőiben. Ez zavar a legkevésbé.

A sokkal nagyobb baj, hogy ez a szelíden trimmelt férfi has lapos, amely az enyémről minden hősies félerőfeszítés ellenére még mindig nem mondható el, ugyanis sajnos Michel Leclercq unokfivérének, Gérard Mulliez-nek is nagy rajongója vagyok, akinek az Auchant, sokkal közelebbről pedig az 1200 forintos Maasdamer, meg az egyáltalán kapható Morbier sajtot és minden más felzabálható, megiható szart köszönhetjük.

Szóval a NAGY Francia Összeesküvésnek köszönhetően a gatya teteje nálam nem áll ennyire patent módon, kicsit visszagörbül, kicsit lecsúszik, és ezekbe a zsebekbe beletalálni futás közben gyakorlatilag lehetetlen. Ráadásul valahogy annyira vékony a felső anyag, hogy belecsípéses, kihúzós módszer sem játszik. Nem tudom kivenni a zsebkendőt. Ha végre valahogy kivettem, nem tudom visszatenni. Ugyanez a játék van a gélekkel, de még a telefonnal is egy-egy fényképezés után.

Aztán itt van ez a hosszúgatya kérdés. Azt hittem, hogy háromnegyedes nadrágok létezését nehéz megindokolni, de nem. Ennek a nadrágnak ugyanis azonkívül, hogy hónaljtól bokáig ér, más hidegtaszító tulajdonsága nincs. Hosszú gatyára én tényleg csak HIDEG esetén térek át, főleg, hogy a háromnegyedesek egy faszább focista zoknival egészen sokáig megfelelnek még késő ősszel is.

De ha HIDEG van, akkor hideg van, és én megszoktam, hogy az eddigi hosszúgatyáimban ott volt az az iszonyat zseniális, éppenhogyosan vékony polár, vagy milyen réteg, ami védte, óvta a térdeimet, a combjaimat és egyéb, számomra értékes holmimat. Hát ez baszik védeni. Vékony. Ráadásul térd mögé szellős betétet raktak. Pourquoi?

Szóval igen, eddig tartott a zsebek és a TRAIL forradalma, a szenzációs menetelés, most először megbotlott a csapat. A NAGY zsebek megléténél van ezúttal egy fontosabb szempont, a hőszigetelés. Persze lehet, hogy egy Ronhill, vagy Salomon, vagy ki tudja milyen szupermárka alsója tudná a kettőt együtt, de mivel a télen amúgy is valószínűbb, hogy a felső, második rétegnek van legalább egy nyomoronc zsebe, amibe bele tudom tuszkolni a telefonomat és a tízes zsebkendőt, nem fogok huszonikszezer forintról tizensokezer forintra leértékelt cuccokat kergetni a neten. Veszek újra négyezerért egy belső kotontartós, meleg nadrágot.

Természetesen, akinek enyhén szőrös, lapos hasa van, és maga mellé fújja a fikát, valamint futás közben fut és nem fényképez, és nem is annyira fázós, azoknak tökéletes választás lehet. Szerintem többen vannak ilyenek, mint gondolnám. Valószínűleg a szőr sem számít annyira. De fika- és futóbajnokok minek vennének ilyen nadrágot? 

Látjátok? Ennek a nadrágnak egyszerűen nincs célcsoportja!

UPDATE 2017.03.04.: Ezekben a hűvös, esetleg féllangyosig melegedő, tél végi, féltavaszi időben csak ezt a nadrágot hordom. Igazából hetek óta csak ezt a nadrágot hordom. A zsebekkel még mindig küzdök, de ha nagyon akarom, azért kezelhető a szitu. Kényelmes soha nem lesz, egy kis kihúzó nyelv rengeteget segítene a szenvedésen. Amit viszont kifejezetten szeretek benne, hogy hasközépig fel lehet húzni, nem divatozik, tart, takar, melegíti a vesémet, alhasamat. Ideje volt enyhíteni az ítéleten.

Ha egy legjellemzőbb momentumot kellene kiragadnom a Hányszor elmúlt már, de újra vár a balatoni nyár 3-ból, akkor ez lenne az, amikor Dani leparkoltatott a sínek melletti utca árokszélére. Ott oldottunk meg mindent, ki villantott, ki törölközővel takarta magát, alufoliából haraptuk az otthoni szendvicset és alapvetően pont úgy néztünk ki, mint rendszerváltás után az első magyarok, úton Jezolóba, az osztrák autópálya pihenőben, amikor kamion mögé guggoltak, mert drágállták, hogy schillingért kell szarni.

Dani még nagyjából a boxert húzta le magáról, amikor én rájöttem, hogy annyira nem készültem, hogy még körmöt sem vágtam, de hálistennek nálam volt a MOL kuponos, svájci mestermű a kiváló ollójával.

Nem készültem. Úgy egyáltalán. Ebben az évben is volt bőven lyuk, még ősz elején is azt mondogattam, hogy majd futok gyorsan, amikor meggyógyulok, és egy csomó ideig eltartott megint, mire kiűztem a fejemből ezt a betegségtudatot, és eleve a nevezést is nemrégen adtam le, mert én igazából ebben az évben csak a maratont tartottam valamire, olyat akartam futni, ha nem versenyen, akkor magamban.

Az persze lehet, hogy valahol rendben van, hogy  harmadszorra már nem úgy áll neki az ember, mint elsőre, mert elsőre az év csúcspontja volt. Hosszú hónapokat készültem, ezzel álmodtam, nézegettem a nevezésemet, és torkot szorító, majdnem gyomrot űrító, hirtelen elgyengítő, égig emelő katarzist éltem meg a végén, 1 óra 57-58 perckor. Én tegnap is borzasztóan meghajtottam magam, de lélekben nem volt fele akkora harc sem, még a legszarabb percekben is pontosan láttam a végét, ismertem az utat, és koncentráltan számoltam. Két éve nem önmagam futottam a második 10 kilométert, ugyanaz az a földről elemelkedett második én húzta be a második felét tökrogyasztó eksztázisban, mint aki a Spar-váltón leváltott engem rögtön az első kilométeren.

Most 25 perccel a verseny előtt vágtam körmöt az út szélén. Dani is lassított, neki ez teljesen a cimbikről szólt, nem igazán volt ez számára feladat, leállt mindenkivel mindenhol és az utolsó 10 percen belül jutottam el egyáltalán vécére, a ruhatárhoz már erősen irányítanom kellett, hogy még éppen időben beérjünk a sorba. Kellett legalább egy perc, hogy ráálljak, koncentráljak, mert azért én csak-csak dolgozni jöttem.

Magamnak sem tudtam válaszolni arra a kérdésre, hogy mennyivel menjek, mi a stratégia, mi lesz a vége, mert nem mértem fel magam. Tavaly is már lesz, ami lesz alapon jöttem, de legalább a reális két órát be tudtam mondani. Ehhez képest most annyit tudtam, hogy vágynék PB-t javítani, mert tudom, hogy tudok futni öt húszasokat, de nem érdemlem meg, mert azt viszont nem tudom, hogy mennyit tudok ilyenből futni. Ráadásul a másik végén rögtön ott volt a két évvel ezelőtti öt harmincötös pace, amitől nagyon féltem, hogy hülyeségekre ragadtat, féltem, hogy annyira közel van, hogy nagyot akarok gurítani, hogy jóval lejjebb menjek.

Két év alatt nem javultam sokat, és ez tényleg egy plusz felismerés, amit hozzáadhatok a közelmúlt felisméreseihez: nem tudom elspórólni a gyorsítást, muszáj vagyok beleállni.

Kurva hamar a rajt alatt voltam, és két dolog érkezett meg rögtön az elején. Az egyik, hogy oké, szokás szerint az öt tizekből öt húszak lesznek, ezt nem is erőltettem tovább egy métert sem. A másik, hogy a kapkodás miatt olyat hibáztam a Nike Vomeroval, amit SOHA nem szoktam amúgy ezzel a cipővel. Túl erősen kötöttem meg, és szorította a rüsztömet, merevedett a sípcsontom. Nem említettem Daninak, tudtam, hogy el fog múlni legkésőbb a hatodik-hetedik kilométerre, így jártam.

Idén sokkal kevesebb falevél volt az utcákon, és nem mintha köze lenne hozzá, hiszen októberben volt eleget hideg, de eddig minden évben egyre melegebb időben futok Siófokon. Tizensok fok november huszadikán. Szeretem a tavaszt és iszonyú jól éreztem magam a tökéletesnél két fokkal melegebb időben, de na.

Dani kísért. Ezt nem tudom, mikor találta ki, eleve egy nappal előtte szólt, hogy akkor kocsival is mehetnénk együtt, beszállna. Őszintén szólva nem tudom, hogy vagyok ezzel a nem egyedül futok témával, de az elmúlt években eljutottam odáig, hogy fel tudom adni a magamról szóló elképzeléseimet, mert rengeteg alkalommal kiderült, hogy azon túl, amit én gondolok magamról, vagy ahogy én gondolok magamról, sokkal jobb és még annál is jobb dolgok várnak.

Dani mindenkit, de értsd kibaszottul mindenkit ismer, köszön, pacsizik, odafut máshoz, üvölt négy méterrel hátrébb, teljesen csúcsra pörgeti magát és ráadásul hozzánk csatlakozik az egyik futónagykövet ismerőse, akivel az összes nagyzolós futós témát körbekergetik KÉTSZER. Csodálatos pillanatok ezek, amikor két alfa hím összebarizik és megbeszélik, hogy ők elég fasza csávók, és igazából tényleg szórakoztat, mert abszolút nem magamra figyelek. Érdekelnek, megfigyelem őket. Még az sem zavar igazán, amikor jönnek a negyede már megvan, meg innen már csak egy spint táv dumák, sőt az sem, amikor egy-egy frissítésnél konkrétan megáll a csávó, majd szinte csoszogó-kocogó mozgással lazán utolér minket és újra elkezdenek normális légzés mellett beszélgetni. Magamra figyelek, néha egy-egy félpoénnal hozzájárulok a csapatdinamikához, de tudom, hogy egyre inkább magamba fogok szállni, nem is akarom ebben megzavarni magamat. Valahol futunk egy ideig már négyen is, de aztán valahol 15 környékén a srác megrázza magát, és olyan lazán, ahogy jött, úgy ott is hagy minket a picsába.

Tizenhárom-tizenöt. Mind a három kili öt húsz alatt van, de aztán valahol itt jön a NAGY Szabdalás, vagy nyolc kanyart tettek be a második körre, és nem sokkal később már ki is visznek a gyűlöletes parti járólapkockákra, amelyek évről-évre egyre inkább háromdimenziósabbak. Valami két km-t kell odakint elszenvedni és igyekszem ezt méltósággal tenni. Nem megy, mert a parti frissítésnél vagy én, vagy a frissítő srác elbassza a kezembe adást, és kirepül a számból egy komolyabb bazmeg. Mivel nem tudom, hogy neki, vagy magamnak mondtam-e, egyből mondom, neki, hogy bocs, és elveszek egy másik poharat visszanyúlva. Látom, hogy idegesen kapkod, bárcsak lenne annyi időm, hogy változtassak a majdani emlékein, hogy mennyire jó, amit csinál.

Árpi taktikusan még a földút előtt pacsizik mindenkivel, mert három gödörrel arrébb tuti, hogy meglincselnék, én lehet, hogy konkrétan a fejére ugranék. Rászaladunk a dűlőre, és pont itt, az aknamezőn érjük be a Suhanj lányt és a kísérőjét. Mindenki szanaszéjjel spriccel, annyira igyekszünk vigyázni rájuk, hogy egymásra futunk, alig tudunk elmenni valahol. Az a legkevesebb, hogy száraz partot érve, annyit mond a Guide a lánynak, hogy jó, mehetünk, és egy pillanat alatt állva hagynak öt negyvennél.

Iszonyú mérges vagyok, nem is az időveszteség miatt, hanem mert szétszedte a combom a katonai kiképzés. Semmi mást nem érzek 17 után, csak zsibbadást és az aggasztó jobb-láb-combtő-elől-oldal című fájdalmamat. Hogy a picsába lesz ebből még valami. Rádadásul a partról kifordulva egyből érkezik a következő frissítés, még egy szelet a ritmusból.

Nagyon nehezen állok vissza a tempóba, egy pillanatra meg is szédül bennem a kitartás, jó lesz ez öt negyvennel is. (Mindegyik km jobb volt mint 5:40, azt hiszem itt látszik a legjobban, hogy mennyire megszűnt minden periféria, már az órámra sem figyeltem igazán.) A kurva anyádat, az lesz jó, és nagyon figyelve a mozgásomra, felhozom magam, öt huszonkettőre.

Egyfolytában ott van előttem egy néni, Dani már kilométerekkel ezelőtt rámutatott és megmondta, hogy ott megy a pébéd. A néni, azt hiszem, túl van a hatvanon.

Ezúttal hálás vagyok a hosszú egyenesekért a végén, nem kell figyelni semmire, csak magammal kell küzdenem. Kalapáccsal ütöm be vagy tízszer a figyelmeztetést, hogy nehogy elszámoljam magam, hogy mennyi van még vissza, mert ha megint tévedek és három helyett még négy van vissza, azt nem éli túl ez a félmaraton, az biztos, mert akkor hagyom abba gecibe. Táblával tartom fel magamnak, hogy TUDOD, HOGY LÁTOD A VÉGÉT, ez nem végtelen, nem nyúlik, ezt beviszed. Iszonyúan koncentrálnom kell, hogy ezt bent tartsam a tudatomban. Dani teljesen másképp látja, tudja, hogy fáj, mondtam neki, és gondolom látja is rajtam. Olyanokat mondd, hogy meglehet még, ha nem lassulok, meg meglehet még az ötvenhat. Nincs erőm megmondani neki, hogy van erőm. Látom a végét. Dani egyfolytában hátra néz, próbál szélárnyékot adni, arany szíve, fogalma nincs, hogy mit tudna segíteni, de tényleg nem tudok beszélni vele, egymagam vagyok magamba zárva, ez már biztos, hogy úgy megy, hogy lábbal-kézzel kitámasztom magam belülről, és nyomom magam, ez csak belülről fog menni.

A huszadikat megint nem sikerül behozni 5:30 alá, valahol mégis túl sokat gondolkoztam azon, hogy nehogy ne koncentráljak. Mérgemben észreveszek egy lányt, aki rettenetesen kajlán fut, kifelé csapja fel a sarkait. Egyszer már leelőztük, elég magabiztosan méghozzá. ÓBAZMEG PETI, MEGINT ITT VAGYUNK? MEGINT EGY LÁNYT FOGSZ BEFOGNI, mert csúnyán fut? Hát engem bazmeg ne előzzőn meg ezzel a mozgással, a faszomat.

És otthagyom, otthagyom a nénit is, ez  már a véghajrá, de itt fordulunk rá a tényleges célegyenesre, több, mint egy km, és rettenetesen messze van, tudom, mert a 19-20 között nem telt az idő, nagyon messze van. Megint küzdeni fogsz, megint ugyanaz lesz, mint tavaly, hogy ájulásig kell nyomni, bazmeg, bazmeg, bazmeg, hát ez kibaszott hosszú egyenes, GYŰLÖLÖK SPRINTELNI!!!! És gyorsítok.

És ott van előttem a félmeztelen csávó, az arc, akit soha nem felejtek el. A Zúzmara képein láttam először, és újra ott volt minden emlék egy réges-régi, elég ijesztő nyári éjszakáról. Fáradt voltam a gondolattól, hogy meg kell előznöm, de meg kellett tennem. Nagyon lassan kerültem közelebb, és közben a lány újra elmegy mellettem, és pontosan tudom, hogy ENGEM előz vissza, és most megadom neki a tiszteletet, hagyom menni, főleg, hogy nekem ez a vége.

A félmeztelent sem sikerül befogni, annyi mikrofeladás volt minden tizedik lépésben, annyiszor kérdeztem meg, hogy miért kell nekem erősebbnek lennem, hogy nem tudtam megugrani magam.

Aztán már jóval az utolsó száz méteren belül, vagy nem tudom, mikor, egyszer csak hajlandó leszek, ez a legnagyobb hülyeség, igaza van Simonyinak, és mégis, és mégis, AKKOR IS. A megelőzés gondolata eggyé válik a felismeréssel, hogy ötvenöt alatt érek be, és ezt nagyon be akarom biztosítani, nem neccre hozni, és sprintelek, mint egy amatőr, mert az vagyok, aki vagyok, és egy óra ötvenégy harminchat alatt egy óra ötvennégy harminchat másodpercig volt jelen mindaz, amiért csinálom, hogy máshol legyek, mint aki, vagyok, úgy hogy közben igazán énmagam legyek, úgy mint máskor szinte soha, de persze kurvára nem kapok levegőt, és ennyire talán még soha nem csesztem magam ennyire szét önként. Szinte tényleg rosszul vagyok néhány percig, ráadásul egyszerre robban belém minden fájdalom, és innen két órán keresztül azt kérdezem magamtól, hogy ha egyszer futottam, miért a vállam fáj ennyire nagyon ??

Rettenetesen gyorsan felbontom az Ottakringer nullás radlert, és ez menti meg az életem, de le kell raknom az egyébként szánalmas befutózacsival együtt a földre, mert nem tudom tartani. Fogalmam sincs, hogy mit kellene csinálnom, lefeküdni azért nem akarok a földre, viszont az agyam helyén is takony van, kellene egy zsebkendő, de Dani már cimborázik, és tudom, hogy most csak így nem lehet eltűnni. Még az órámat sem néztem meg. Végre találkozom személyesen Rrrókával, de szét van robbanva a fejem, a fele poénkodásra is alig tudok mondani valamit, nagyon lassan jövök vissza az életbe.

Innen már csak a lassulás van, ismerősözéshez assisztálok, kezet fogok, pár szót mondok, keressük a kocsit, a két ember, akiből sose lesz tájfutó, mert elvesznek az aszfalton is.

Hazafele nem indexelek, és ha lehetne nem is kanyarodnék, mert annyira fáj a vállam, de már tudok rajta röhögni. Amin nem tudok, az az, hogy látom, hogy két év alatt három-négy perc javítás, úgy, hogy fizikailag most meglehetősen kifutottam magam...szóval nagyon sok minden benne maradt ebben a két évben, amit én, és csak én hagytam benne. Ezt elrakom magamnak, aztán átülök az örömbe, mert azt hiszem, hogy most nem sérülök le, és azért mégiscsak közelebb kerültem az ötvenhez, mint a két órához és a PB az PB, azért van, hogy örüljünk neki ezen a szét tavaszi napon.

Ez az üzenet hamarabb megjött, mint ahogy az órát megnéztem. Ez azért tényleg elég menő

Erre az  évre már csak 10 mp maradt a negatív splitre. Mondjuk két évvel ezelőtt azt sem tudtam, hogy mi az. 

UPDATE: csak, hogy bármennyi közünk legyen a történelmi hűséghez, el kell mesélnem, hogy  Dani rájött, hogy a hölgy (néni) előttem ért be, 1:54:06-tal. és 1952-ben született. Pedig őt is megelőztem, de úgy néz ki, ezen  szinten már elég komoly hajrák mennek. Ilyenkor mindig arra gondolok, azon kívül, hogy ez valami hihetetlen, hogy amennyiben szerencsés vagyok, rengeteg jó futós év van még előttem, egy édesanyámnyi időm.

Vendégségben élni, szerelőkre vigyázni, melóban agyat és ideget döngetni nincs jó hatással se a futásra, se az alkoholnemfogyasztási szokásaimra.

Ami még nincs rám jó hatással, az Simonyi Balázs blogja. Iszonyú szép dolgokat írt le most is Az Éves Nagy Beszámolóban, érzékeltem is, hogy rákattant a szubkultúra, de én nem tudom nem érezni, azokat a pofonokat, amiket az olvasás közben odacsattangat nekem. Mert nekem osztja, magamra veszem, valahogy olyan ő nekem, mint egy apa, akinek soha semmi nem elég jó. 

Elkezdtem például milliomodszorra is megfogalmazni, hogy mit jelent nekem a futás, és már volt is két bekezdés, sőt, már címet is adtam neki, valami ilyesmit, ami jól hangzik, hogy a futás kilencvenkilenc definíciója, de erre nem éppen lefutja megint a Spartathlont? Aztán jött  is, hogy a szembenézés nem elég, az csak gesztus. mert minden, MINDEN csak a legvégén, a legmélyén kezdődik, a többi az csak szájjártatás, meg wishful thinking, meg mittomén, az Ember csak 246 kilométernél kezdődik, addig pofabe.

És akkor persze befogom, mert képtelen voltam/vagyok nemhogy 160 km fölé kerülni EGY HÓNAP ALATT, de akár még csak 150-et is elérni. Persze ebben megint benne volt egy hét nem egészség, de ha kikerültem volna minden time management (!) és szociális csapdát, biztos sikerült volna, többet futni is, meg kevesebb piát is fogyasztani.

Most végre csendesedni látszanak az őrületek, ugyanakkor azt kell, hogy megállapítsam, hogy azért csúcspontok tekintetében nem produkáltam rosszul még ez alatt a mindent borító ideiglenesség alatt sem.

Volt ez a sparos 12 km, amire felkaptam a fejem. Megleptem magam, de ezt már leírtam. Nem az önsimogatás miatt forgatom ezt magamban, hanem mert ugyan pont a verseny előtt nem bírtam kitartani 10 km-en keresztül ezt a tempót, de ott (nyilván) igen, és úgy voltam vele, hogy ha 42 km-re idén már nem is, de gyorsaságba még tudok időt és energiát és izzadságot és elszánást és fokuszálást feccölni. És itt jön a lényeg. Nem szeretem, de elmúlt a hiszti. Pontosan emlékszem, tavaly ilyenkor mennyire okádék volt a Balaton Félmaraton utolsó nem egy kilométere. Ahhoz képest sokkal könnyebben váltottam most egy kicsivel feljebb, nem akarok belehalni a tempóba. Fogalmam nincs, hogy mit fogok tudni idén, két hét múlva produkálni a mumusos eseményen, de a Spar óta, illetve a "felkészülés" (Muhhahaha) óta sokkal nagyobb arányban futom meg az 5:30-as, meg azalatti ezreket, mint vala az elmúlt túl sok, bukdácsoló, futós éveim alatt.

Aztán, hogy biztosabb legyek önmagamban, ismét megnéztem milyen a félmaraton, és ugyan ügetés üzemmódban néztem meg, de dalolva, füttyögve kirándultam le, a 17-iket még el is szemtelenkedtem, hogy azért elfáradjak a végére. Komolyan, magamra sem ismertem, tök vagány voltam.

És, hogy hülyeséget is csináljak, bekértem magamtól egy harmincast, hogy legalább 120 km meglegyen októberben. Oké, oké, oké, itt sem siettem, de konkrétan úgy hagytam abba, hogy volt még bennem 12 km - legalábbis azt hiszem. Másnap még csak nem is fájtam nagyon. Ez, idén, februárban, még ha némileg gyorsabban is, de csak hatalmas drámával ment. Itt pattant el rrroka, hogy mi a picsát szenvedek ennyit? (vigyorog.) (Most, hogy elmentem a linkért, látom, hogy akkor is Simonyival jöttem. Nem véletlen ez, én mondom!!!)

Rá két napra megvolt életem első 5 alatti 1000 métere, és az egész 5 km-re hoztam egy 5:18-as átlagot, ami nekem egy kibaszott fénysebesség. Ráadásul az 5 km-es, háztáji pályám marhára nem ideális, még nappal sem, de ebben a lélekrohasztó sötétségben kifejezetten hendikeppes. Mindegy, legalább van mire fogni a bénázásokat.

Nyár közepén - vagy valamikor - volt egy erős terepes szerelembe esésem, ami egészen pontosan two nights stand volt, mert a második alkalom annyira megkínzott, hogy azóta sem védtem le időt arra, hogy hegyet másszak. Eső után, másnap, 200%-os páratartalomban nem is tudom, mit képzeltem magamról, de a felfelé gyaloglások közben legalább volt időm kielemezni, hogy főleg lefele, mekkora geci nagyokat csúszkálok, vagy konkrétan megállok, mert nem merek kavicsról-kavicsra ugrálni.

Sok közöm nincs a terephez, de még ez a második csillebércezés is, de főleg az, amikor Dani kivitt mezőt futni, meg Ingó-követ mutatni, meg amikor akaratlanul felfedeztem a Hárosról Érdre vezető Duna melletti árteres ösvényt, azok mérhetetlenül, de sokkal érdekesebbek voltak bármilyen más hétköznapi edzésélménynél.

Viszketett, hát megvakartam magam, és hatalmas tanácstalanság után - itt utalnék vissza a blogindulós axiómáimra - vettem egy Nike Wildhorse 3-mat. Ha aszfalton nem tudom, hogy igazán mi kellene alám, akkor el nem tudom, mondani, hogy mennyire hatványozottan igaz ez a gazolásra. Stabil cipő kell-e nekem egyáltalán (aszfalton párezer km, kurva sok kidobott pénz, és sok próba és olvasás után legalább eljutottam a legyen kényelmesig) Először is, létezik-e stabil cipő terepre? Aztán van-e értelme? Milyen márka, mit lehet kapni, mit lehet próbálni, kell-e nekem drága, vagy elég a belépő kategória. GTX, nem kell GTX? Mi a tököm az rock plate?

Az Adidas Kanadia Trailt párezer forintokért dobálják az ember után, de a fellelhető irodalom miatt, és némileg az Adidas Outletes próba ellenére a Wildhorse nem GTX mellett döntöttem. Valahol el kell kezdeni.

Az elkezdés konkrétan a Duna parton kezdődött, hatalmas pofával bemondtam, hogy csak átmegyek én Százhalombattára. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ez volt életem első, igazi terepes élménye, mert a normafás, ösvénysztrádás bohóckodásokat a szintek ellenére kb el is felejthetjük.

Egy ideig egészen jól ment, hajtott az endorfin, szép volt a Duna, de aztán képes voltam eltévedni ezen a kb max. hatszáz méter szélességű csíkon. Egyszer csak nem volt ösvény, csak kibaszott, szúrós csipkebogyók voltak, farönkök, két méter vastag avar, meg azalatt öklömnyi kövek és atombunkerbetontömbök. Ezen verekedtem át magam fel a hatos úthoz, ahol egy lábujj szélességű valamin botorkáltam tovább, majd konkrétan egy saras, földlerakós dömperparadicsomba érkeztem, amit háromféleképpen próbáltam megkerülni, amivel iszonyat sok idő elment, és végül átvágtam a közepén. Végig azt vártam mikor tolat rám egy Kamaz, de nem lett nagyobb a dráma. Innen kb a bicikliutas töltés egyik, aztán másik oldalán próbálkoztam, mert akkora volt a szél, hogy kifújta a taknyot az orromból. De amott meg hideg volt. Szóval így ment ez egy darabig, aztán egyszer csak jött egy aszfaltcsík, meg valami falu, és mintha muszáj lenne, egyből nyugdíjasok kerékpároztak mellettem szatyrokkal.

Én nem tudom, hogy került oda Érd, de ha ez igaz, ez titokban nagyobb, mint Budapest, én esküszöm. Frankón van a falu szélén egy minaretük, és még egy kocsma is ráépült a turizmusra, annak is valami Minaret a neve. Nem mertem jobban megnézni, mert engem néztek nagyon, hogy az oké, hogy ők nem dolgoznak péntek délelőtt, de én mi faszt csinálok ott ilyen színes orkánban, honnan dobtak le?

A Termál hotel (!!) mellett újra megtaláltam az ösvényt, és ahogy teltek a kilométerek, egyre aggódva néztem, hogy jutok el 10-ig Százhalombattára, legalább a helységnév tábláig. Közben ilyen random embereket hagytam le, akik láthatólag nem kirándultak, vagy kutyát sétáltattak, hanem rendesen mentek valahova.

A Magaspart előtt véget ért a csodaút, és harmadik nekifutásra (minden le volt szalagozva, meg ide is feszt hordták a földet) megtaláltam a felfelé vezető utat, és ahogy emelkedett én egyből rájöttem, hogy a sok kaland miatt nem éreztem, de én kérem szépen el vagyok fáradva. Megnéztem a Dunát fentről, ami majdnem szép volt, de mivel igazából mindent, de mindent suttyom gaz borított, hát nem adtam rá ötöst.

Visszafele nagyjából mindent eltévedést korrigáltam, bár az építkezést, vagy mi az, nem tudtam kikerülni. És kilométerről, kilométerre nehezebb lett. A folyamatos göröngyözés, buckázás, le-fölözés, egyensúlyozás elég komoly szinten kinyírta a combjaimat és a talpam is úgy fájt, mint az élet maga.

Kiváncsi vagyok (mondjuk nem csak én) erre a Wildhorse-ra hosszabb távon, mert kényelmesnek abszolútte kényelmes, az első tíz alatt konkrétan semmi bajom nem volt vele, de ha jól értem a terepcipőket, valamitől terepcipők kell, hogy legyenek, tehát a talpuk meglehetősen jól tart. Ezt 10 km fölött viszont az én talpam nem értékelte semennyire sem.

Huszat terveztem, de életemben kevés alkalommal voltam ennyire hálás, hogy kevesebb lett és a tizennyolcadik pittyegésnél már megláttam a hárosi házak tetejét. Ma fájnak a bokám feletti izmok, aminek tökre örülök, van ott minek erősödni, a talpamnak viszont az égvilágon semmi baja.

Két hét van vissza a félmaratonig. Persze elcsúsztam, sokkal több gyors és jobb edzést kellett volna csinálni, ha egyszer már úgy döntöttem, hogy harmadszorra is elmegyek Siófókra. Viszont kiváncsi vagyok, ha már így alakult, hogy ez a megsejtett, vagy vélt erő most bennem tényleg itt van-e, és ha igen, mire elég?

Agyon akkor már nem vágom magam, ha két órán belül leszek, ha Siófókról van szó, nekem az egészség számít. Semmi mást nem akarok, csak végre egy teljes évet, nem bukdácsolni, nem folyton várni valamire, hanem azt érezni, hogy végre elindultam valahova remélhetőleg nagyon messze.

Ahh, teljesen elfelejtettem betenni azt a számot, ami a Wannabe-ről ugrott be, napok óta ezt füttyögöm, és amire én évekig azt hittem, hogy Bon Jovi. De nem Bon Jovi. Haanchee kommentje viszont eszembe juttatta!!

Élvezem az örömöm.

Nem, úgy, hogy egyszerűen örülök, ennél ez sokkal fontosabb öröm. Itt van nálam a zsebemben, mint egy különleges kavics, kiveszem, nézegetem, ápolom, dédelgetem.

Na jó, nem dédelgetem, mert ez már too much, de értitek. A dédelgetést mondjuk helyettesítsük be Garmin Connect, Smashrun meg Spar Maraton Facebook oldalának olvasásával és akkor kábé képben vagyunk.

Dédelgetés ide, mellsimogatás vállveregetés oda, megértettem egy csomó mindent. Úgy voltam vele, hogy nem igazán indulok idén már versenyen, mert minek, a maratonokra már nem tudok újra felkészülni, Balaton Félmaratonra nem akarok lemenni novemberben, mert az lassan mumus lesz az utána beszerzett sérülések miatt, és így tovább, és így tovább.

Következetes ember lévén először a Balaton Félmaratonra neveztettem be magam, rögtön vele akkor már a jövő márciusi Maratonfüredre is - mert csak azért sem fogok lesérülni -, aztán jött, szintén Danitól,  a futónagykövetes, ingyenes maratonváltó lehetősége, és vele az, hogy tét nélkül megnézzem magamnak ezt a Budapesti Nagy Maratont.

Úgy voltam vele, hogy ezek engem nem vonzanak. Mármint ezek a budapesti, felfújt megaesemények. Itt futok a városban amúgy is, ha éppen hosszút, akkor simán előfurdulok akár a Korzón is, a Vár alatt is. Meleg van már ezeken a versenyeken, a tömeg riaszt, nem lehet menni, küzdeni kell a frissítéseknél - Dani konkrétan kiürült asztalokról és várakozó tömegről számolt be a legutóbbi Wizz Airen. Aztán a szmog. Tömegversenyt bevinni világvárosba nagyon necces, és egyre csal neccessebb ügy lesz, és itt Budapesten talán nem is annyira biztonságtechnikai kérdés, mint sokkal inkább közhangulati. Mindkettő nettó politika, ami megint nem lesz itt kommentálva, legfeljebb az utóbbi (újra) magyarázva:

A BSI ellen nem ápolni igyekezett személyes haragomat már mindenki unja - én is - mindössze azért lehet említésre méltóan fontos, mert nem egyedül érzem ezt.

Autós vagyok. Nem mindig, csak akkor, amikor nem kellene, akkor mindig autóval kell dolgozni mennem valamiért. Pontosan látom, hogy hova hozzák be a versenyeket, látom, hogy ami 30000 embernek örömöt okoz, az ki tudja hánynak csak alternatíva nélküli frusztráltságot. Látom, hogy nem etikus türelmet kérni, erre hagyatkozni, ezzel érvelni, ezzel kezet mosni. Nem ebben a korszakban, amikor szándékosan rábüntet a Közterületfelügyelőség - a türelmet tehát a másik oldalról nem kapjuk viszont -, vagy amikor a Városligettel kapcsolatban maga az állóháború a kommunikáció. Nem akkor, amikor legfeljebb akkor borul össze egyetértésben a város (és az ország) ideig-óráig, amikor évtizedek után gólt rúg a nemzeti tizenegy az EB-én.

Vallom, hogy óriási itt a BSI társadalmi felelőssége összeborulás-széthúzás terén, az más kérdés, hogy a BSI hogy vélekedik erről, tudomásul veszi-e, vállalja-e? Tény, hogy sokkal több posztot láttam arról, hogy ki merre közlekedjen, biztos van fejlődés e tekintetben, meg egyébként is hagyjuk a fenébe, már szétkérődztem ezt a témát vagy ezerszer.

Megértettem, hogy KELL indulni versenyen. Nem mérem magam máshoz, nem mások által határozom meg magam, viszont társas állat vagyok. És messze nem ugyanaz kísérni valakit, mint benne állni, toporogni a rajt előtt, vécét keresni, beállni végre magam elé, kihívni magamat, úgy, hogy több ezer másik hülyegyerek érzi többé-kevésbé ugyanazt. Kell az a lúdbőr.

Sose mérettem meg magam félmaratonnál rövidebb versenyen, nem volt számomra értéke. Ezt a hozzáállást a nagyképűség, spúrság, és az keretezi, hogy kibaszottul utálok átlépni a kényelmi zónámon, főleg, ha arról van szó, hogy megint rohanni kell, mint az őrült. Értem, és elismerem, amit sokan mondanak, hogy ezt nem tudom megspórolni. Beláttam, hogy enélkül nincs előre, még az én hobbifutó szintemen sem. Ezért mondjuk egyikőtök sem szimpatikus, de ha mindenkit letiltok, akkor ki fog ide kommentálni, szóval csak a népszerűség miatt szorítom össze a fogam, csak hogy tudjátok.

Pont ezért kell a rövid verseny, mert szerintem mégsem és soha nem vettem volna akkora levegőt, hogy na bazmeg, akkor fussak egy óráig, mint a hülye, egyedül, este a tizenegy kerben.

Egészen más volt a helyzet most vasárnap. Reggel volt és sokkal több ember akart futni.

Egyfajta nemes és bizarr bosszú, vagy mi, hogy ha a héten egyszer már a világ végén kellett parkolnom (Dürer Kert előtt), akkor legalább fussak azon a megamaratonon, ami miatt szenvednem kellett. És minden lesajnálásom, minden tartózkodásom elolvadt, ahogy már az M4-esen találkoztam valami kikúrt hajnalban az első futósba csomagolt emberrel. Szinte beleborzongtam az örömbe, mint az Egér a Marson, hogy VÉGRE valaki, olyan, mint én, létezik, él, igazi.

A kék metrón már hármas-négyes csoportokban virítottak az emberek, és feszült a mellem a jóérzéstől, hogy tartozok valahová. Majd a Deák téren a Földalattin, ahogy próbáltam befordulni, felfelé a lépcsőn,beleütköztem abba, hogy hopp, egy hétfő reggeli, osztálykirándulás eszkalálódik éppen.

AZTA!

Egy brutálisan komoly, hétfő reggeli, ZOO csemegés osztálykirándulással súlyosbított, kínai selfiecsapat-szerű tömegbe fordultam bele. Ez azok a pillanatok, amikor az én itthoni dolgozós GDP-m rohadtul alulmarad a turista GDP-k özönében, és garantálható, hogy nem érek be időben a melóba.

De ez vasárnap hajnal volt, és ez a blokk futóblokk volt. Maga a FAL! Ilyet még nem szívtam, egy darab magyar szót nem hallottam, tele volt francia, angol és spanyol szavakkal a peron. A kis sárga megjött, kinyitotta az ajtajait, és ahogy szokta, kb 0,1 tized másodperccel később már próbálta is becsukni, de ezúttal csak a szövegig jutott. Nagyjából öt perc alatt fértem be az utolsó kocsiba. Ott álltam, mint egy kis szerencsétlen, magyar sziget Budapest legmultikultúrálisabb, legvidámabb és legszürrealisztikusabb időpontban kezdődő bulijának a közepén, és egészen pontosan itt történt meg, hogy gyakorlatilag elolvadt minden tartózkodásom. Nem lehetett kimaradni, nem lehett külön állni, felszívott a hangulatuk, optimizmusuk, jókedvük. Eltűnt minden nyomorom.

Ugyanilyen tömeg próbált meg minden egyes megállónál felszállni. Az Oktogonon kétszer ekkora. Egyre inkább teret nyert az egész útvonal mentén a gondolat, hogy ha már úgyis futni mentek, akkor miért nem mennek futva a helyszínre? Nem tudom, ki hogy ért oda végül, de marha sokan voltunk 9 óra 30 perckor.

Frenetikus volt a helyszín, ahogy egyre több lett az ember, ahogy visszhangoztak a hangszórókból a magyar és angol tudnivalók. Találkoztam a váltótársaimmal, majd Daniékkal is, és mivel a világ összes mobilvécéje is kevés lett volna harmincezer embernek, kiéltem régóta őrizgetett perverz vágyamat és a munkahelyem kétszáz méteres körzetében agyonvizeltem végre egy bokrot. Nem kellenek ide szervezett favágások, csak kellően sok és kétségbeesett pénisz, kirohad minden a környéken egy-kettőre.

A váltópontokon nem volt ruhatár, ezért Rejtő Jenőtől tanultan az ÖSSZES futós ruhámat felvettem. Örömmel vettem részt a csoportos vetkőzésben, a maradékot odaadtam a váltótársamnak, aki felvette, a sajátját odaadta az ő váltótársának, és.. innen már matek, meg, igazából a csajok is összekavarodtak a végére, hogy ki kinek a milyében van.

Minden váltó igazi mottója

Nálam mindenesetre nem volt gond, megkaptam minden cuccom, és bár a jó idő miatt nem hittem volna, mire hazaértem, kellett is az összes hacuka, mert hűltem rendesen.

Tehát ott álltam KARMELEGITŐBEN (köszönöm, köszönöm, köszönöm még egyszer, most volt rajtam először, de most iszonyatosan jól jött!) a hatos, vagy hetes zónában, egy négyes matricával a rajtszámomon, és öt perc maradt a rajtig. Rájöttem, hogy kívülről ez már nem fog menni, szóval beálltam valaki szintén béna mögé, és követtem az úttörőt, át az egyre szorosabban záró tömegen. Volt olyan gondolat bennem, hogy jó lenne az öt harmincas luficsapattal nyomulnom, de lehetetlen volt akár csak egy iramfutó közelébe is érnem. Az idő ment, szóltak a dobok, ledobták a rajtbombát, és lassan mi is megmozdultunk.

Bazmeg az óra!

Beállítottam, éppenhogy megtalálta a jelet, és már indultam is a kapu alól, lenyomtam a startot.

Innen a hatodik kilométerig csak a hangulat vitt egymaga, szinte nem is éreztem a testem, próbáltam sávot találni magamnak, néztem, hogy öt harmincot viszem-e. Jobb voltam, mint öt harminc, de egyszerűen nem éreztem, emberek, emberek, emberek, szurkolók, zaj, buzdítás, nevetés, Andrássy út, itt szoktam autóval jönni, csak emberek mindenhol. Átsüt a hűvösön a nap, újra és újra gerjed a libabőr a felkaromon, szinte belémrobban az Élet, az agyam tetejéig tele vagyok hormonnal, kiüt a hajam alatt, beleborzong a koponyám is. Nem önmagam vagyok, nem vagyok önmagam, visz ez az millió lábú, rikító színű organizmus. Mint egy sín, úgy halad alattam a sugárút választósávja.

Opera, zenekar, őrülten szurkoló bátortáborosok, öt huszonikszes tempót megyek. Lassan elkezdem érzékelni a saját visszajelzéseimet. Valahol felsejlik a gyorsasaság és a terhelés miatti diszkomfort érzet, de egy félgondolatot pazarlok rá mindössze, hogy 10-ig biztos ez lesz, PB-t akarok, utána tárgyalunk.

Nagymező utca, kórus énekel, fél beszélgetéseket hallok, Jó sokat futottál, ja még megyek Athénba! Ráfordulunk a Bajcsy-Zsilinszkire, majdnem belefutok az első frissítő-falba, kivágódom inkább az út közepére. Vagy száz méteren egy sosem hallott hangot hallok, ahogy több ezer műanyagpohár ér földet  repedt pingpong labdaként az aszfalton. Az aszfalt besötétedik a víztől, és mindenki a hulladékot rugdalja. Kurva sok melójuk lesz utánunk, az biztos.

A Lánchídra felfutás nem esik jól ezzel a tempóval, de erőltetem. Zászlók és emberek lógnak be Clark Ádám térnél a hídról, az eleje már bőven szembe fut,visszakanyarodva az Alagútból, rá a Fő utcára.

TE jó isten mennyi ember, TE JÓ ISTEN! Csak egy mozgó massza az egész körforgalom, rogyásig tele van az egész tér.

Mi lekanyarodunk a Várbazárhoz, a Döbrentei tér emelkedőjén szétég a tüdőm, inkább nem nézem meg a pulzusom. Egyedül már rég lelassultam volna. A Vár mögött újra helyet keresek, rágyorsítok, hogy beérjek megint öt harminc alá.

Hetedik, nyolcadik km is elmegy, ezt már lazán beviszem így, jöttem rá a Fő utcán, főleg, hogy ott lejtőn szaladtunk. Két test, két agy lettem, az egyik már fáradt, egyértelműen hisztizett, de mintha csak valami szűrőn keresztül, lefojtva éreztem volna. A másikban utaztam, azzal kerestem ösvényt az emberek között, néha fel-felvettem újabb impulzusokat, beszélgetéseket, miközben szinte sajnáltam, hogy lassan elfogy a táv.

Tempóban ért a tizedik, azt hiszem a Komjádi előtt talán, 53 perc 38 másodperc, írta az óra, és a tét nélküliség még inkább tét nélküliséggé konvertálódott, én ez alatt a pár év alatt nem futottam tisztán ilyen és ekkora örömfutást, Magammal való bármiféle küzdés nélkül vittem be öt tizennyolccal a váltót a 12-ik kilométerre.

Ja, basszus, váltani kell, de ijedtem látom, hogy zónák vannak. Hova tartozunk, fogalmam sincs. Mindenki dől befele, várja, kiabálva keresi a saját érkezőjét, és én a sor végéig sem találom meg a párom. Szerencsém van, futva jön utánam a kordon mögött, gyorsan átteszem rá az előző nap vásárolt rajtszám tartót (az első öv, ami nem zavart futás közben), gratula, jó voltál, hajrá, hajrá, odaadja a ruháimat és már megy is tovább.

Rettenetesen hirtelen egyedül maradok a szélén, kiszakadva, és csak nézem a végtelen színhernyót. Lassan felfogom, hogy ez már nem az én versenyem, tanácstalanul, lassan felöltözöm. Megkérdezek egy szatyros valakit, hogy mit adnak. Flyerz, víz, Riska. Oké, akkor nem állok be a sorba. Felsétálok a felüljáróra, fényképeznék, de megint nem fókuszál a telefonom, hagyom a picsába, nem fér most semmi rossz érzés bele, csak ez az orgazmus nélküli futásszex, ez most azért elég rossz mégis, így, beteljesedés nélkül. De belenyugszom lassan, így van rendben, mára ennyi volt, és elkezdek újra örülni, hogy ez mekkora buli volt azért!

Elhévezek az M2-ig. Levezetésként még megnézem a Batthyányn, ahogy a többiek beérkeznek féltávra, aztán átsétálok a zebrán, és elnyel a metró.