Na, most komolyan, mi lehet annál jellemzőbb (nem csak) erre a nyaralásra, minthogy a napszemüvegtokomban babérleveleket tárolok, amiket a trstenoi arborétum babérfáiról szedtem, hogy majd azzal főzök itthon babfőzeléket?

Egy hét az nem sok, de mindketten megegyeztünk abban, hogy ennek ellenére kifejezetten pihentető, idegvasaló, és élményekkel rogyásig teli (értsd: kurva jókat zabáltunk, mentünk mint a mérgezett egér, és elköltöttünk egy valag lóvét) nyaralás volt.

Hát nem futottam sokat, na. Lelkiismeretemnek legyen mondva, az egyetlen felhős reggel kapásból nekiindultam, de szerencsére még ekkor sem terveztem egy óránál hosszabb futást, mert azon kívül, hogy tenger mellett még mindig iszonyú nehéz értelmes teljesítményt leadni, természetesen ki is sütött a nap, ami két másodperc alatt fehérjekicsapódásig hevítette az agyamat és gyapotot csinált a nyálamból. Ritkán szenvedek ennyire ezen a távon, maximum nincs kedvem edzeni és unom a gyakorlatot, de ez... Ez egy komoly gyötrelem volt.

Bele tudtam volna még egy újabb órát, vagy akár többet is passzírozni, de megmondom őszintén, hogy kifejezetten futásra egyáltalán nem csábított a környék. Dubrovniktól voltunk egy kanyarra, egy mély és keskeny öbölben, ami gyakorlatilag egyetlen nagy kikötőként funkcionált, tele parkoló vitorlásokkal és yachtokkal. Ez mondjuk nem rossz kilátásnak, viszont azt jelentette, hogy egy-két útnál több nem létezett a környéken, azon viszont vagy autók mentek véletlenül sem betartva a sebességhatárt, vagy minden más történt az aszfalton, úgy mint aszfaltozás, építkezés, autószerelés, grillezés, sétálás, napozás, beszélgetés, horgászás, halbelezés.

Ebben az öbölben ennyi volt, több nem,  mert egyszer pont érdekes volt megfutni az alsó kanyargós kis utat, de a negyedik-ötödik km-nél már a főúton voltam, ami szintén nem világvége, de ugyanakkor nem jelentette azt, hogy őrülten kívánjak rajta újra menni az egyetlen nyaralós hetem alatt.

Ugyanakkor ha DK-t nézem ő a legelbaszottabb helyen is képes volt hat órát oda-vissza bukdácsolni (de amúgy nem is értem, hogy miért megy még bárki is buszos utazásra Görögország Siófokjára, ilyeneket a kilencvenes évek elején csinált a nép), mert ő most betette magának az UB-t a naptárba.

De neki a felesége is futós, az én bandámban meg én vagyok egyedül az okos. Ha még csak ketten mentünk volna... De négyen voltunk, és igazából marha jó volt letenni a seggem az elfáradt estékre a többiek közé, hogy dumáljak velük, Karlovackot igyak és kikapjak valami random játékban.

Ahhoz képest, hogy végigzabáltam az egy hetet, egy dekával nem lettem kövérebb, talán köszönhető ez annak, hogy gyakorlatilag miattam halászták túl az Adriai-tengert. Szénhidrátot egyszer ettem mindössze, de az is páncéllal küzdős volt, a cevapcicit meg képtelen voltam felhajtani lepinjivel, így pár szem sült krumplit toltam a fasírt meg a fél üveg ajvár mellé.

Sörből fogyott ugyan, de  nem végtelen mennyiség. Annyit mentünk, úsztunk, hogy napközben max ebédre ittam egyet - azért is egyet, mert egyébként irgalmatlanul drágán adják még a nem frekventált helyeken is -, este meg egy-két pohár elég volt, hogy totálisan befáradjak tőle.

 (A Z3 Compacttal, amikor még vízálló volt pár percig.)

De tény, nekem most semmim nincs a naptárban. Nem azért, mert motiválatlan lennék, hanem mert május óta újra csak kapaszkodom vissza az egyenesre. Tegnap - már itthon - betettem a fülembe a zenét, és nyomtam a mostani magamhoz képest egy erősebb 15-öt, aminek a végén egyértelműen újra jelezte a combközelítőm, hogy jól van, fasza csávó vagy, de ennyi bőven elég lesz. (Egyébként frenetikus lezárása volt ez az egy hétnek, mert pont úgy volt, ahogy Vidékiman mondta, hogy ugyanazt az útvonalat ezredszerre zenével sokkal elviselhetőbb végigcsinálni. És a zene most nem idegesített, hanem átrakott egy teljesen más síkra, és mögöttem az egy hét nyugival az elmúlt hónapok egyik legjobb hangulatú edzésélményét produkáltam.) 

Rányomtam egy érdekelt a Velencei-tó futásra, szeptember 25-re, de arra csak úgy merek elmenni, ha előtte legalább egy félmaratont lelassúzok. Az érdekelt meg azért nyomtam be, mert szeretnék idén még egy maratont menni. Nem versenyen, mert az már nem lesz október végén, november bármikor, csak küldöldön. Oda mennék is, de ebben a nem formában csak pénzkidobás lenne. Valaki majd lekísér bringával, azt annyi.

Ősszel mindenképp valami kiegészítés kell, vszeg úszni megyek majd. Erős és egészséges leszek mint az állat, fasza lesz az alapozásom, és jövőre a Maratonfüredtől kezdve én leszek minden maratonturisták maratonturistája. Európát behódítom a picsába.

A nyár millió örökkön-örökké ismétlődő pillanatképei közül talán az illatok a legfontosabbak. Idén valahogy úgy alakult, hogy alig éreztem illatokat, csak robot módjára jártam meg a napi kétszer negyven perces utat az otthon és munkahely között. Ha éreztem is néhányat, azt szinte mind futás közben kaptam el, még úgy is, hogy jobbára a meleget meg a párát kerülgettem, hogy ne telibe rontsanak neki a pulzusomnak.

És mégis, ezeken a nem túl jelentékeny kilométereken jöttek a szembe legintenzívebb emlékek, például ahogy a buja, túlérett, utakra belógó fák ontották magukból a gyümölcsösen, ragadósan, rohadósan édeskés, odavágott sörösüveg-kesernyés illatukat a csillaghegyi kis utcákon.

Csillaghegyre úgy kerültem, hogy az erkélymozgalom nem csak a hagyjuk kint a büdöset akcióban érte el a csúcspontot, hanem a grillezés területén is.

Mondjuk ez aznap, péntek este 19 óra 53 perckor nagyon nem így nézett ki, amikor a tizedik lehúzásra sem sikerült kifezetnem a félretetett Weber BBQ Grillt, meg a mellé még odapakolt Grill Starter für Anfänger csomagot.

Maga a grill egy gyerekkori álom - csak, hogy értsétek. Nem akarok könnyekre fakasztani senkit, de nagyon cudar gyerekkorom volt (sokadszorra is), és mint a legkulcsosabb panelgyereknek még csak olyan cimborám se volt igazán, akinél grillezni lehetett volna. Olyan volt maximum, akinek több matchboxa, vagy igazi, bőr focilabdája volt.

Hazudnék azonban, ha azt állítanám, hogy a 37 év alatt egy-két sütögetés sem jött szembe, hiszen néhány alkalommal, ha más nem, az aktuális barátnőm édesapja csak-csak bemutatta, hogy ki a férfi a háznál. Benzin, de legalábbis hajszárító nem rendeltetésszerű használata ezekhez elengedhetetlen kellékek, azt jól megtanultam.

Majd - megint évekkel később - Dani legénybúcsúján, kint a világvégén, Badacsonyban, a Borbély pincénél volt egy Weber bemutató, ahol igazából még egy falat húst sem kaptam, de ennek ellenére azonnal biztos voltam benne, hogy nekem egy ILYEN grill kell, mert ezen még pizzát is lehet sütni. Az alapvető különbségről a barbecue és a grill között ekkor még csak nem is hallottam.

Mindezt csak azért mesélem el, hogy képet kapjatok, hogy mekkora ideg dolgozott bennem, amikor ott álltam a 15%-os, gondosan beragasztott pontfüzetemmel az aktív szén mennyországának kapujában ÉS NEM TUDTAM ELHOZNI A WEBER BBQ GRILLT. A Raiffeisenes ügyfélszolgálatos fiatalember, szegény szíve, csak annyit tudott mondani, hogy egyes kártyákkal lehet baj, ennyit hallott ő is, és nem, jaj, nincs bent már ilyenkor csoportvezető, nincs bent, higgyem el.

Nem igazán akartam kiabálni vele, hát mit tehet ő az egészről, ott a vonal végén, szóval inkább rátettem a telefont, kapott így is eleget, szorrivagyok.

Szépen visszapakoltam mindent a budakalászi OBI polcaira - azért ott, mert csak ott, meg Fóton volt ilyen grill. Elég jó móka volt amúgy is az Ironman lezárásait kerülgetni, egyetlen egy dolog tudott csak vigasztalni, de az annyira, hogy a kocsiba beülve már el is múlt a remegés. Velem volt a futócuccom, és ez olyan volt, mint a négyéveseknek a kedvenc takarójuk csücske. Az enyémnek Szopi volt a neve, a keresztlányomét Csicsának hívják.

Szépen elgurultam Békás Hadrianus utcájáig, ott letettem a kocsit. Ekkor már el is felejtettem az egész történetet, az volt bennem, hogy szépen lefutok a partra, bóklászom egy kicsit az Ebihal környékén, majd megyek egy nagyobb kört lefele, egészen addig, ahol a Római kezdődik. 15 km színtiszta lélekápolás, ennél több nekem ezen a pénteken nem is kellett, csak másfél óra lelépés, ráadásul nekem egy új környéken, itt még soha nem eresztettem el a lábam.

Nem is a klasszikus Rómait szerettem igazán ebben a 17 km-ben, hanem sokkal inkább azt a pillanatot, ahogy a Gát utcának nevezett töltésről lecsurgattam a mélybe, a Nagy-Kevélyt nézve, azzal az ígérettel, hogy ha felnövök, akkor megfutom azt is, és ott is pisilek egyet az Ebihal büfé felé meredve. Ez egy ilyen tér-idő kontinuumot összezavaró vizeléskapocs lesz. Mindeközben vagy harminc szúnyog megcsípett, de a zen ettől még zen maradt, és ebből az állapotból még a meglepően sok részeg sem tudott kirángatni. Persze tagadhatatlan, hogy sokkal jobban élveztem, amikor a Római legdélebbi pontján végre visszafordultam és elvesztem Csillaghegy végtelen utcáiban. Egyetlen ember sincs sehol, néha egy-egy autó befordul valamelyik utca távoli sarkán, aztán elhalkul a zaj. Tökéletes pillanatok ezek, valahogy még kontrasztosabbak, mint a várostól távol, hogy ennyire üresek lehetnek az ember által épített és használt környezetek.

Vízálló telóval így szelfizik az ember  - a kút alól

Csillebérc annyira megdolgoztat másodszorra, hogy szinte semmit nem érzek, se illatot, se katarzist, csak a végtelen megkönnyebbülést, hogy valamikor vége lett a dzsungeltúrának.

 
A hárosi Dunapartnak pangó víz, hal- és ártér szaga van, ahogy a kiszámíthatatlanul és göröngyösen szaladó ösvényt követem kanyaról-kanyarra. Vajon el lehet itt menni az érdi magasparton át Százhalombattára?

A velencei Meleg-hegyen a szél kergeti a hegytető forróságát - éppen az első Ingókövemet méregetem. Magával hozza mindazt azt az illatot, amit csak akkor érez az ember, amikor kellően messzire lát. Igaz, talán más alkalmakkor nem keveredik bele az ember saját izzadságszaga, de hát végtére is én mondtam Daninak, hogy rögtön kezdésnek menjünk fel a kilátóra. Ezen a napon végre találkoztam a sajtos-tejfölös-fokhagymás olajszaggal is, ez egy nagyon-nagyon fontos, hovatovább esszenciális összetevője a mindenkori nyárnak. Azt a leégést, ami után két napig nem tudtam aludni, persze jobb lett volna elkerülni. (Iris, aloe vera és körömvirág-krém illat)

Amely találkozásra nem számítottam, az a feszített víztükör klórszaga, a városi strandok és uszodák kötelező kísérője. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jól esik majd újra úszni, és hogy egyáltalán le tudok úszni másfél kilométert, még ha 50 méteres szakaszonként is. A paksi strandon nem volt tömeg, szinte mienk volt a nagymedence, és addig játszottam a Fenixem úszás módját tesztelve, hogy észre se vettem, hogy szinte érzékelhető távot sikerült összekalimpálni.

Annyira fellelkesedtünk Annával, hogy elhatároztuk, otthon is eljárunk úszni - majd újra szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a Nyéki Imre uszodában több mint 17000 forint egy 10 alkalmas bérlet, amit még csak megosztva sem használhatunk.

Most pedig a nyár legvégén, elkövetjük a lehető legsablonosabb nyaralást, elmegyünk Horvátországba egy hétre. Én ugyan vélhetően a legtöbb magyarral egyetemben szintén itt értettem meg először, hogy mit jelent már kilométerekről érezni a tengert, de nem bánom, hogy idén nem újítunk, csak menjünk már.

Futni még úgysem futottam a dalmátoknál, van mit pótolni.

Nem szeretném, ha azt gondolná bárki is, hogy a félbehagyott posztokat, történeteket, ígéreteket csak úgy ott hagyom az út szélén, mert én például a sorozatokban is azt utálom a legjobban, amikor hülyének néznek és/vagy és arra sem veszik a fáradtságot, hogy lezárjanak minden mellékszálat. Így lett Életem Legnagyobb Csalódása pl a Lost, amikor is kénytelen voltam rájönni, hogy irgalmatlanul sok időmet öltem bele egy olyan szériába, ami soha a büdös életben nem lesz elmagyarázva már. Ez akkora sérülést okozott bennem, hogy azóta is csak nagyon nehezen kezdek el bármilyen sorozatot nézni.

Szóval nem, én visszanyúlok a Mi a Halált Csináljak Az Indokolatlanul Büdös Futócuccaimmal A Padlóra Dobás és a Mosás Közti Időben című topikomhoz - főleg, ha már olyan jófejek voltatok, hogy egy csomó komment érkezett, és ezeknek köszönhetően arra is rájöttem, hogy bazz, tényleg van erkélyünk. Mer van.

A következő fejlesztések történtek ebben a témakörben:

1: Cukker, a tervezettekhez képest feladatát ugyan csak úgy 70%-osan elvégezni képes, de szinte bármire felakasztható, kis méretű ruhaszárító megvétele. És használata.

2: Organikus cipőszag elszippantó beüzemelése. (Ez utóbbi témakör ugyan nem került szóba legutóbb, de gondolom senkinek nem kell elmagyarázni sem a megnedvesedett futócipő jelenségét, sem annak következményeit. Még a lányoknak sem - mert középiskolában sokszor bementünk az aerobicos lányokhoz, akik egy kis teremben, zokniban és nagy lelkesedéssel művelték, azt, amit az ember általában aerobic közben művel. Én nagyon támogattam már akkor is ezt a sportágat, de nem tudtam eltekinteni attól a megcáfolhatatlan ténytől, hogy sokkal jobban állna az egész műsornak egy sokkal nagyobb helyiség...)

Az alkoholnak meg nekem, ahogy az nem egy esetben lenni szokott, közös történetünk van, és ahogy az szintén lenni szokott, az még csak nem is velem kezdődött, hanem édesapámmal, aki annak ellenére, hogy nemzeti szinten is előkelő mennyiséget tudott egy nap alatt inputolni, életében egyszer láttam csak ingatag lábakon - a tesóm esküvőjén. Viszont 2007-ben kaptam egy telefont Anyától, amiből nem értettem és nem akartam érteni semmit és vissza kellett hívnom tesómat, hogy Apa meghalt? 

Itt persze egy csomó, szokás szerint ezen a blogon nem megfejtendő és egy valaha volt másikon elég részletesen szétcincált, belső kapcsolati háló következne, hogy melyik szál rángat micsodát, de hogy célegyenesbe érkezzünk (értitek a futásra való célzást, szinte öntudatlanul jött), elég annyit mondanom, hogy alkoholizmusra való hajlam - hogy genetikailag vagy szociális berögződéssel, tököm se tudja, és nem is érdekel - alig egy-két lépéssel utánam fordul be a sarkon, bárhova tartok.

A futásra ösztönző motivációmat már sokszor és sokféleképpen - de soha nem végérvényesen jól - megírtam: testsúly, meditáció, démonok. Ez utolsó, Tennessee Williamstól származó jelzőben (nesze neked Simonyi Balázs, itt egy szépirodalmi hivatkozás!) piáról való leszakadás is benne van. 

Hogy mi az abszolút értelemben vett sok pia, arra azt tudom mondani, hogy folyamatosan jönnek szembe emberek, akik többet, rendszeresebben, és azt jobban bírják.

Esetemben a piának leginkább a válogatott faszságok elkövetésében van hatalmas szerepe és jó lenne megszabadulni a minden este felnyitok valamit rituálétól is. Ami először egy sör, vagy egy-két pohár bor, aztán x egységényi idő múlva egy sör meg még valami, vagy egy üveg bor is akár. És persze az esti, idegi nyugtatás alatt megéhezik az ember...

Ez az egész úgy jött most ide, hogy tegnap, kedden felmentem Csillebércre futni. A 11. ker közepéről az Irhás árok egészen egyszerűen és gyorsan megközelíthető, onnan pedig már csak kapaszkodni kell.

Azért mentem fel, mert Acélarcéllal van egy bizonyos idő óta agyonhallgatott közös tervünk, nevezetesen benevezni a Nomád, Baradla Underground Trail című drámájára, méghozzá a 16 km-es távra. A 16 nem valami sok, a 34 viszont aszfalton is kihívás, főleg most. Vannak még egyéb tervezett, és szintén agyonhallgatott kirándulásink is amúgy, pl egy Velencei-tó kerülés. Az is tök jó lenne, hogy visszahozzam magam a futóéletbe.

De a lényeg, hogy miért pont kedden mentem fel? Azért, mert vasárnap még este nyolckor is annyira vállalhatlanul és mocskos módon rosszul voltam egy szombati buli után, hogy tulajdonképpen már akkor biztos voltam, hogy hétfőn sem lesz belőlem ember. És mit ad isten, hétfőn még mindig fájt a belem, alig bírtam ki a munkaidőt. Ráadásul kijött rajtam valami elementáris erejű fáradtság is. Harmadnap, persze, hogy az.

És amikor végre kint és fent voltam, gondoltam, hogy majd csinálok valami zsófis selfie-t magamról meg a hegyekről. Aztán ahogy puhán rengett alattam a testem, meg ahogy rájöttem, hogy a térdemen van egy jelentékeny seb, azt hinné mindenki, hogy elnyaltam, mert előre húzott a holtsúly.

Pedig nem, csak annyira be voltam baszva, hogy valami kurva nagyot estem, amikor megpróbáltam elérni az éjszakait...

Szóval odakint voltam, és azon túl, hogy először éreztem jól magam szombat óta, meg azon túl, hogy leszegett fejjel néztem a pöffeteg csigatestet alattam, ahogy küzd az emelkedőkkel, meg az ösvénnyel, tudtam, hogy döntést kell hoznom.

Nem kétséges, hogy a meló, meg az egész multis életvitel, a hajtás, a helytállásra való folytonos törekvés erőlködés, a  folytonos frusztráció, hogy nem erre születtem, nem ezt akarnám igazából, stb, tehát úgy maga az Élet (ahogy azt az önmagukban csalódott "fölnőttek" [Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg] hívni szokták ezt a jelenséget) iszonyatos feszültségeket gerjeszt, amiket mindig szelepeltetni kell, hogy a józan eszem megmaradjon.

Az, hogy ezeket a piás szeánszokat egyre ritkítom, ugyanakkor, hogy esténként egyre jön fel a mennyiség, semennyire nem megoldás. Így csak rosszabb lesz minden, ez egy folyamatos bukás. A ritkuló alkalmak egyre nagyobb kockázati tényezővel bírnak, mert egyre inkább megborulok, hiszen egyszerre akarok mindent kiadni magamból. Az emelkedő esti mennyiség pedig szépen lassan, de azért ketyeg. Ez épp olyan, mint a lassú, évek alatti hízás.

Egyszerűen abba kell hagynom, az agyamat kell átállítanom. A stressz az évek alatt nem lett több, de ezt régebben azért kevesebb piával is sikerült megoldani. Ráadásul így SOHA nem fogok 80 kiló alá menni, maga a futás - legalábbis ez a mennyiség - édeskevés.

Tehát itt nyögök, szuszakolok a 300 méteres teljes szinttel, és ugyan a 10 km-t simán kibírom, de bármilyen emelkedő szinte azonnal kinyír. Amúgy, ha kutya lennék, lógó nyelvvel, lihegve vigyorognék, annyira élvezem az erdőt. Azt sem nézem, melyik ösvényről, melyik jelzésről hova megyek, végül csak a Fenixemre hagyatkozva találok vissza oda, ahol a kocsit hagytam.

És közben döntök. 1: Vasárnap vissza fogok jönni. 2: Az hétszentség, hogy egy darab sört nem veszek a héten, se egy üveg bort, semmit. 3: meg fogok ismerkedni a Garmin Basecamp-pel, mert még otthon is eltévedek az utcákon, itt meg egyszerűen FOGGALMAM NINCS hol a picsában vagyok. Ezt egyébként rendkívül élvezem.