Meglett vasárnap a 34 km!

ÉS.MINDEN.EGYES.PERCÉT.ÉLVEZTEM!!! ESTEFELÉ.MÉG.A.RIGÓK.IS.FÜTTYÖGTEK!!!

Szerk. megjegyzés: azért drámával jobban szeretem :)

Olvasom Simonyi Balázsnál, hogy ő beza nem fog futni idén túlnyújtott hétvégi futásokat, mert egy 200 km-es versenyt úgysem lehet szimulálni egy három-négy órás szabadidős tevékenységgel.

Nos, hát itt a Földön ebből mi sem igaz, hiszen én kiválóan tudom nemhogy szimulálni, de faszán, élőben produkálni a lét minden szintű fájdalmát, ami csak rám vár majd a maratonon. Lassan az ötödik hete minden hétvégémre megvolt a két óra pluszos elkaminóm. Félmaraton, 25, 26, most hétvégén a 30, és pár nap múlva le kellene nyomni egy elegáns 34-et.

Az edzéstervben semmi ilyesmi nincs, hogy én bekukucskáljak a harminc környékére. Nem, a terv megállt az 26-nál, vagy 27-nél. Nekem tűnt ez kevésnek, mert ugyan értettem a klasszikus felállást, hogy alapvetően gyors rövidekkel, és lassabb, félhosszú távokkal akar engem felturbózni a maratonra, de egyrészt ha valamit hajlamos vagyok nem csinálni, az az intervall, aminek nyilván meg is van és meg is lesz a maga böjtje. De ennek ellenére (és másrészt) sokkal inkább ott éreztem a problémát, hogy általában már 17-18-nál nem szoktam se én, se a lábam kívánni a még több kilométert, és onnan még beláthatatlanul messze van a 42, hiszen még ekkor a féltávig sem jutottam el.

Danit kérdeztem, hogy szerinte elég-e a 26 km, és ő ugyan a Falra hivatkozva mondta, hogy nyugodtan nézzek be 30 fölé, de a lényeg, hogy egyetértett. Nekem az az elméletem a Falról, hogy nekem nem falam lesz, mert ahhoz valamennyire sietni kellene. Én ilyet nem tervezek, engem maga a táv fog felmorzsalékozni valahol a harmadik iksz után. Ezt azt hiszem nem fogom tudni elkerülni, egy dolgot akarnék csak megúszni, azt, hogy 21-26 között vhol megijedjek.

A lényeg, hogy fogtam magam, és egy hanyag mozdulattal áthúztam a múlt vasárnapi Langsamer Dauerlauf távját, és beírtam egy kövér 30-at, majd szemrebbenés nélkül egy hasraütéses 34-et február 21-re. Az ember csodálatosan bátor tud lenni egy pihenésre szánt hétfői estén.

A 30 km pont 1000 méterrel több, mint egy viszonylagosan lazára kötött Velencei-tókör nyomvonala, mint mondjuk egy pont olyan, amilyet decemberben futottam a nem egyedüllét figyelemeltereléses, iramfutós kánaánjában.

Most egyedül voltam, csak a februári tavasz, meg a már zsebben lévő, dagonyás 25 és 26 km-em bizonygatta, hogy fasza napom lesz, semmi pánik.

Zsák, másfél liter víz, két tigris, két gél, meg egy müzli, ennyivel pakoltam meg magam. Egy gél maradt csak meg, még a víz is elfogyott. Általános jelenség ebben a sorozatban az, hogy mindegyik alkalmat eléhezve fejeztem be. Mindig tizenegy-dél fele indultam el, mindig egy kb reggel kilenc órai, indokolatlanul nagy reggeli maradékával a gyomromban. Délután kettőre, háromra a gél, meg a tigris ellenére mindig elgyötörve értem haza. Bőven van mihez adaptálódni, és bőven van mit finomhangolni.

A 30-nak sikerélménynek kellett lennie, tehát úgy ahogy van, kihúztam a kb 4 km terepet: a Hosszú-patak mellett futó sétányt és a Kamara-erdő tetejéig vezető ösvényt. Helyette elmentem találkozni Tvrtkoval a Péterhegyen - az a sapka tényleg állandóan rajta van, még családi séta közben is, kérem szépen ő egy hiteles személyiség -, ugyanúgy kifutottam a 41 villamos végállomásáig a Tópark tipikusan városvégi, félkész, legújabbkori lakótelepén keresztül, majd becsuktam a szemem, hogy ne lássam a Kamaraerdőt, és visszafordultam.

Innen jött egy soha véget nem érő egyenes a Camponáig, ami igazából egy félkör, sőt egy bumeráng, főleg, hogy a Camponától már hazafele kellett menni, lehetőleg nem vonattal, vagy a 33-as busszal. Ez néha meglepően nehéz feladat, de nem ezúttal, mert ekkor még erős voltam fejben. Annyira, hogy tovább is tudtam futni, el a Campona mellett, hogy meglegyen a 21 még kifele menet, biztosan ne kelljen kacskaringózni mindenféle kis utcákban Kelenföldön, mert abba állandóan belehalok, az kurvára demotiváló.

21-nél megettem a müzlimet, és azt kell, hogy mondjam, kb kétszer annyit ér, mint ezek a folyékony nyunyák, a vitatigris, meg a dekás Aptonia gél. A gélekből most egzotikus gyümölcsöset, meg kólásat vettem, és konkrétan szétégetik a számat, teljesen és vállalhatatlanul biohazard az egész koncepció.

Némileg tovább nem futottam, mint ahogy szükséges lett volna, főleg azért, mert vakmerő módon egy útszéli pisilést terveztem. A lélektani pillanatban elment előttem fél Martonvásár a vonaton, és úgy döntöttem, hogy ez még nem vagyok annyira ultra, hogy ezt leszarjam és nem pisiltem. Viszont viszonylag egyben és újrakötözött gatyamadzaggal indultam el az utolsó 10-nek. És igen, ott ficánkolt bennem a lelki tartalék, hogy a tíz már nem is tíz, mert csak kilenc.

9 km, amiért le kell futni előtte a félmaratont, azért, hogy megszokjam a fájdalmat, hogy benne legyek, hogy eltoljam, ameddig tudom az agyamtól, hogy újra felemeljem, amikor megint rám esik. A derekam is fáj, a lábaim is fájnak. 25 környékén már unalmamban, felüdülésképpen iszom pár száz méterenként, csak az érzésért, hogy valami frissességet érezzek, azt a hideg, üdítő pillanatot, amikor kitölti a számat a folyadék.

Az órámat lesem, lerázom a kezem, feltűröm a felsőm ujját, iszom, megigazítom a sapkám. Próbálom a tájat nézni és nem magamra figyelni. Mozgok a saját alaphanggá vált fájdalmas nem akarásomban. 27 után megállok egy fél percre az albertfalvai gáton, azzal nyugtatom magamat, hogy ha frissítek, ott is megállok ennyit. Kamu. Tudom, hogy csak meg akarom adni magamnak a pillanatot, amikor minden elcsendesedik, amikor kívülről rálátok az egészre, és minden a helyére kerül. Csúcspontot, katarzist, értelmet keresek, hogy ne csak a monoton, öncélú hajtás legyen, mert csupán magáért a sportért kurvára nem csinálnám ezt végig. Bármilyen mesterségesen kreált, félőszinte pillanat ez, a tudatosság ellenére is működik.

Már csak 3 kilométer és meglesz a leghosszabb táv. Nem vagyok jobban elfogyva, mint a sarazós 26 km végén, bármennyire iszonyatosan sok a háromezer méter ebben a fájdalomban, tudom, hogy meglesz. Bírom még, csak a zaj hangos baromira a fejemben.

Szemem sarkából látok egy futót közeledni, elindulok én is, már futva ér be, elhaladva int egyet. Ránézek az órámra, nem látok tragikusan szar értékeket. Na jó, így lesz ez valószínűleg akkor is, kis szakaszokból fogod felépíteni a végét. Még három kilométer...

Tegnap elindultam futni. Ez valószínűleg a futóblogok legelcsépeltetebb mondata, de ha elmondom, hogy tegnapelőtti tavaszi 12 fok helyett mentem el futni tegnap a szakadó esőben, már rögtön egy dráma sejlik fel a semmitmondó mondat mögött.

Egyébként kurva jót mentem, majdnem meg tudtam ismételni a tavalyelőtt októberi játékaimat, amikor 5 km-eket hoztam ki hat nulla nullás tempóval százötvenes szívverés alatt.

Azt már korábbban is észrevettem, hogy a rendszeresebbre fűzött edzések, és főleg a magamhoz képest hosszú futások miatt és után ugrásszerűen javulnak a mutatók.

De ez most mind nem lényeg, mert amikor rákészültem és előbányásztam nagy töprengve a cuccaimat - sikerült nem túlöltöznöm -, akkor döbbenve vettem észre, hogy a ding dong dongom mit művelt a max. két éves decathlonos futógatyámmal.

Két kis helyes lyuk mereszti a csodálkozva a szemét a világra, jelezvén, hogy szabadságra törekszik az, ami szabadnak született.

Mutattam Daninak, hogy mi a tralala, és ő azon csodálkozott, hogy én csodálkozom, majd küldött egy képet az ő egyéves gatyájáról, ami konkrétan egy [...] ding dong dong általi döbbenetes pusztítás nyomait viseli magán, nem két kis helyes lyukról beszélünk.

Ja, hát ilyen az, amikor két csávó golyómutogató tapinaci fényképeket küldözget egymásnak, nincs ebben semmi különös, vagy szokatlan. 

De az én kiakadásom annak szólt igazán, hogy későbbre vártam az amortizációnak ezt a mértékét, mert ugye nem mondhatom azt, hogy íjj, mennyi sok kilométer van benne, és milyen sokat volt rajtam. Azért ez egy alkalomszerűen viselt nadrág, és nem a csóróságom idején minden nap viselt, fél év alatt elhunyt Sancred farmernadrágok egyikéről beszélünk.

Vajon a drága nadrádok is ennyit bírnak? Mert akkor még jó, hogy nem vettem 10-ért, vagy még többért valami TRAIL nadrágot, hanem csak ezzel egy árban lévő, ötezres, viszont sokkal jobb tchibósat. 

De azért kellene egy TRAIL gatya.