Szegény finnek, amikor kitalálták, hogy az év legkeményebb időszakában az év legfaszagyerekebb faszagyerekei fussanak 50, meg esetleg 25 kilométert, valószínűleg semennyire nem számoltak a globális klímaváltozással, vagy egyáltalán azzal, hogy Finnországon kívül senki fog tökig hóban gázolni.

Aztán jöttek a magyarok - DK bevallása szerint Bitliszbá jött, meg ő -, és rárepültek, mint multis dolgozók a visites meeting után kirakott Duran szendvicsekre. Mi lehet jobb, annál, ami ingyen van? Hát nem sok minden.

Az én szerencsém az volt, hogy most éppen nem vagyok mozgásképtelenségig lesérülve, valamint, hogy pontosan 25-öt írt elő a Lauftipps.ch edzésterve. Szóval idén lenyomhattam a Yours Truly első körét, nem maradtam le a gyereknapról.

A yours trulynak az a titka, ha megfelelő módon screenshotolod, akkor nem a legutolsók között vagy.

Csütörtökre intervallom volt, péntekre Langsamer dauerlauf, ha jó emlékszem, és miután én a két nap egymási utáni edzésre való javaslatot magán- és egészségügyi szempontokból még mindig sértésnek veszem, pénteken nyomtam egy egy óra alatti 10-est, csak, hogy véletlenül se azt csináljam, amit kell.

Szombaton költöztettünk, még ahhoz képest is meglepően sokáig, hogy 17.000 forintért jött két akkora csávó, mint egyedül én. Vhogy a rutint sem láttam, de tény, hogy három órán belül csak megvoltak azzal, amivel meg lettek bízva. Vasárnap még jobban meg voltam lepve, hogy még akkor is összejött egy teljes VW Polónyi cucc.

Ez mind csak azért fontos, hogy tudjátok, hogy eleve nem a legfrissebb állapotomban indultam el - sosem szabad alábecsülni a kifogások fontosságát.

Sosem értettem, mire gondolnak az angolul futók, amikor azt írják, hogy "heavy legs", de ahogy érzésre Rubik kockaként nyekeregtem, trappoltam előre egyik oldalamról a másikra, hirtelen megértettem, pontosan tudtam, hogy mire gondolnak. Azt hittem valami majdnem hét közelivel taposom a vizet, de hat fél alatt, musztángszerűen vágtattam. A gond tényleg csak annyi volt, hogy egyszerűen nem tudtam beszabályozni se a tempót, se a pulzust. Pont úgy döcögtem, ahogy tudtam, és sehogy másként nem tudtam volna.

Valahol négy km körül engedtem fel, de pont onnan jött mindaz, ami a táv hosszán kívül bármit is hozzám adott aznap: az először hosszan, alattomosan emelkedő Honfoglalás utca, a nyitva tartó Hétvezér mini ABC-vel - amely környékén gyakorlatilag tényleg népvándorlás mértékű hétfőrezsemlét-estérechipset zarándoklat figyelhető meg -, majd az öt kilométer egyre terepebb terep a Kőérberki dűlőtól kezdve a Kamaraerdő tetejéig, amibe olyan szintű szuszákolást kellett beleerőszakolnom, hogy alig maradt bármennyi szuszákolás a kirándulás második felére.

Persze pont ezért megyek arra, mert kell a szint, kell, hogy ne kényelmesen, aszfaltról pattanjak vissza: fogyásra, izmokra, VO2-re lenne szükségem. Mindegyiket ezen az útvonalon árulják, nem Kelenföld urbánus utcáin.

Leninék meg a többi huncut mellett pont úgy öntött el az eufória, mint amikor hirtelen belemegy az ember fejébe a vér. Esküszöm semmi közöm hozzájuk, egyszerűen pont a Szoborpark mellett volt a teteje és a fordítópontja a 25-ömnek, nem a vasatgtörzsű, lendületes kommunista szobroktól önt el a lelkesedés. Előre!

Meg aztán ezen a tavaszi napon állapítottam meg, hogy a tavasz kezdetét lófaszt a motorosok, hanem sokkal inkább a futók megjelenése jelenti, mert motorost egyet sem, de neonszíneket annyit láttam aznap, mint még soha egyszerre. Biztos adott valamennyit hozzá, hogy hirtelen hét fok lett, meg éppen a YT januári napja volt, de tök mindegy: nem sokat voltam egyedül, és legnagyobb Helló!-t pont fent az erdő szélén kaptam pár sráctól- nyilván elismeréseként annak, hogy valahogy feltornásztam a seggem a sárlavinává vált ösvényen.

Két teljes percig nulla kiló voltam és elhittem, hogy akár 30 km-t is lefutok aznap bármiféle fáradtság nélkül, és iszonyú jó formába lendültem végre.

Aztán elindultam lefele, mármint szó szerint is, le a Baross Gábor telep bal vagy jobb felső sarkából, a Héroszos kutyákok mellett - ez akkora hülyeség, de mióta macskánk van (nekem soha nem volt semmiféle állatom a sokáig gyógyíthatatlannak bizonyuló panelkór miatt), teljesen beleszakad a szívem, ha bármilyen állattal van valami - le a Camponához, ahonnan még volt vissza hazáig egy jóképű 10-es. Itt lent elment egy gél, meg egy Vitatigris, majd fél óra múlva még egy gél, de az eléhezést ez már nem mentette meg, viszont faszán, majdnem olyan fekete-gonoszan, másnapos módon megcsavarta a gyomromat.

Nem segített, hogy itt már ismerős volt a terep, mert nem tartotta fent az érdeklődésemet. Nem segített az sem, hogy bele kellett tennem egy fordítót, mert különben nem lett volna meg a 25 hazáig. Gyenge a lelkem.

A vége előtt kettővel volt egy kis látens hisztiroham, amin viszont segített, hogy nem volt kinek produkálni magam. így csak rántottam egy dühöset a zsákomon, mert azért ekkor már húzta a vállam a maradék egy liter víz, meg a tök feleslegesen elpakolt hosszúujjú.

Utáltam a hó után a bringaúton maradt, apró zúzalékkavicsokat, mert állandóan telemegy velük a cipőm. Utáltam, hogy még innen vissza lenne majdnem a fele a 42 kilométernek, utáltam, hogy megint elfogytam, és legfőképpen azt utáltam, hogy gyenge vagyok agyban. Tudtam, hogy még csak innen kezdődne a küzdelem.

És tényleg csak az agyam gyenge, mert a terep, a sár, az emelkedők ugyan kiszívták lábamból az erőt, de ma konkrétan a szokásos helyeken semmiféle izomlázam nincs, csak ott, ahol viszont új terhelés ért. Volt még bennem tartalék, csak én nem tudtam róla. Persze rendesen kellett volna utántölteni, de az meglesz a maratonon. Agyat viszont nem tudom, hogy tuningolok addig. Elég lesz ahhoz 5-6 hét határig nyújtózkodás?

1. Kurva nehéz nekiindulni péntek este, ha előtte veszel három sört a kedvenc, hiperdrága, nem írom le milyen műves helyeden, hazafele.

Szóval péntek este - mert már kb négy után este van - zsibong az iroda, mindenki érzi, hogy ebből offsite meeting lesz, ereszt a feszültség, nő a decibel, nevetgélnek az emberek, mindenki vicceset mond. Még kimennek az utolsó emailek, befejeződnek, vagy önmegmegmagyarázósan félbemaradnak az utolsó feladatok. És ha ráadásul a feleséged is (na jó, mármint az én csajom, nem a tied, nem főleg, ha nem is csajokban vagy érdekelt) elmegy búcsúztatni valakit és tuti nem jön haza hajnalnál előbb, akkor nehogy ne vigyél haza három sört, amit mondjuk nem határozottan beosztani szándékozol mondjuk legalább ha nem is egy hónapra, de legalább az elkövetkezendő négy órára.

És akkor hazaérsz, és akkor rád borul, amit amúgy addig is éppen hogy csak takargatni sikerült magad elől:  neked bassza meg, futni kell ma. Odakint szar a levegő, minimum mínusz öt fokos, de inkább még fagyottabb szmogot fogsz beszívni. Minden és mindenki azt mondja, hogy ülj le, péntek van, nézz egy filmet, engedd ki a zsibongást,, nyiss ki ne három, de egy, vagy két sört, megérdemled, zsibbadj ki a fejedből. És te nagyon szomorú vagy, mert tudod, hogy a következő mozdulatod az lesz, hogy megkeresed azt a rohadék mellkaspántot. 

És legkésőbb az ötödik kilométernél olyan boldog leszel, hogy elindultál. Vagy azért, mert akkor vége van, vagy, mert addig bemelegedsz. 

A tanulság az, hogy ezek a pillanatok iksz év kocogás után sem múlnak el, mindig a sarkon ólálkodnak, Viszont ha eleged szívatod magad, az élet ugyan kemény marad, de a rámarkolás után kiöntheted a pohárba azt az üveg megérdemlőset. Ezek azért elég mély és bulialkoholistán bölcs gondolatok.

2: Nincs egy valamire való téli, tavasz eleji versenyre rákészítő edzésterv a neten.

Ezek az edzéstervek, amik hobbiszinten elérhetőek, legalábbis, amikkel én találkoztam, nemigen vannak a télre kalkulálva. Élénken emlékszem életem első háztáji művelésű félmaratonjára, ami úgy született, hogy a garmin kezdő edzésterv azt mondta, hogy fuss kétszer igen sokáig,  a kettő között meg mit tudom én, sétálj 10 percet. És akkor is tél volt, mert éppen a debreceni rotaryra készültem, és nem tudtam azonosulni azzal az utasítással, hogy 10 percet flangáljak ingyen, cérnanadrágban a februári utcákon. Hagytam a 10 percet a fenébe, és egyszerűen leballagtam a 21 km-t, mert hát amúgy is arra hajtottam. 

És most is ugyanez a baj, hogy itt éppen a két hétig, egy hónapig tartó tél közepén, nem fogok futóiskolázni, meg -8 °C-ban nem fogok 127-es 135-ös szívveréssel sétálgatni, csak azért, mert a Lauftipps.ch azt mondja, mert széjjelfagyok két másodperc alatt.

Nyáron meg ugye meleg van az őszi versenyekre felkészülni, az is baj. Bár akkor tény, hogy szívesebben sétálok, mint futok, ha már arra kérnek. 

A lényeg, hogy kellene egy olyan edzésterv nulla forintért, ami tök profi és tekintetbe veszi, hogy én tavasz elején marhára maratonra akarok menni.

A tanulság az, hogy az élet kemény és sosem elég jó hozzád, de legalább folyamatosan elégedetlen lehetsz a körülményeiddel.

3. Nézem ezt a képet napok óta, és megmondom őszintén, az elején iszonyúan trollba akartam menni, és lehet, hogy most sem lesz szimpatikus, amit írni fogok. De minden okom megvan rá, hogy leírjam azt, amit írni fogok. (Igazából nincs.) Lehet ezt a részt egyszerűen csak hagyni kellene, de én őszintén annyira megrökönyödtem, és érzek a sztoriban annyi - itt kifejteni nem szándékozott - nagyságot, hogy felvállaljam.

Szóval itt van ez a kép, amit nem mutatok meg, de a a csávó félmeztelenül futja rajta a kifejezetten a januári hidegbe kalibrált első, mainstream félmaratont. 

Találkoztam vele, ezzel az emberrel. Tavaly is, most is, a siófoki félmaratonon, (és nem akartam hinni a szememnek), de először majdnem húsz éve, Szabadi-Sóstón. Maradjunk annyiban, hogy kb objektíven is azt lehetett feltételezni róla -  nem csak a 18-19 éves kis pöcs énem mondja ezt -, hogy kb 10 év múlva ez az ember sehol nem lesz, nemhogy majd 20 év múlva félmeztelenül félmaratont nyomjon. Ha név nélkül írnám ezt a blogot, azt írnám róla, hogy egy menthetetlen faszarc volt, mert mégiscsak előkerült némi százas szög, egy illetlenül nagy fejsze és még ki tudja mi a nyári, balatoni munka utolsó éjszakáján, méghozzá eléggé a haverom és én ellenemben, de névvel nem írok ilyet. Volt egy általunk fel nem fogható nézeteltérés köztünk, amelynek aktív szereplője volt ez a legény. Ezt írom. Pár hetet töltöttünk együtt egy helyen, és ahogy akkor elnéztem az elég súlyos életvitelét, kiröhögtem volna bárkit, aki azt mondja, hogy ez az ember 2016 januárjában félmeztelen lenyom 21 kilcsit. 

A tanulság az, hogy lehetsz menthetetlen seggfej, de ha elkezdesz futni, ez az állapot akár le is csillapodhat szimplán nem normálisra is :)

Miközben adtam egy hetet a combtövemnek, oldalam meghúzásának, és a tüdőm náthától a gusztustalan zöld izéktől való megtisztulásának, észrevettem, hogy lemaradtam arról, hogy DC Rainmaker Budapesten járt. Azt egy futásnak szentelt blogon nem fogom elmagyarázni, hogy ki ő, annyi egyéb esetben tudok még magamból hülyét csinálni.

A késői eszmélésnek legalább annyi előnye van, hogy most be tudom tenni, mert pont milyen aktuális itt, hogy megnézte "the island"-et, és egy rossz szava nem volt  "the running track"-re.

Azt viszont elmondom, hogy egyébként kifejezetten szeretem olvasni a orosz családregény hosszúságú tesztelés-orgazmusai mellett a versenybeszámolós, utazós irásait, párizsi egoblogját is. Egyszerű nyelvezettel (még számomra is érthetően), visszafogott poénokkal, logikus magyarázatokkal ír. Mindezek és talán az angol nyelv miatt az egésznek - neki - van egy igen komoly felüdülésként ható pozitív energiája, életszemlélete.

A karácsonyi futásnál nagyobb álhős közhely ki van zárva, hogy létezzen. Le a bejglivel, le a kilókkal, le a pontyokkal, mindennel le, mert eléggé faszagyerekek vagyunk. Nem vitás, hogy megcsináltam én is a kötelező facebook posztot, hogy mekkora sztár vagyok 25-én. Kell ez. In your face!

De ami igazából valóban lenyűgöz ebben az időszakban, hogy ez a (bocs, itt most megint Budapest lesz a világ közepe), legalábbis télen, büdös, koszos, lehangoló, zajongó, közlekedésőrületbe belegyogyózott város hirtelen egy órási, és főleg üres játszótér lesz. Hogy megértsétek, ez kb olyan, mint például a nagyok végre eltakarodnak a foci-, vagy kosárpályáról, vagy amikor Kenesén az NB III-as nyuggerklub végre elmegy pálinkába ölni a lángost, miután három órán keresztül tengóval stoppolták strandröpi hálót. Tényleg BÁRHOVA el tudok jutni, bárhol lehet futni, magához képest a visszhangtól, meg a csendtől kong az egész birodalom. Enyém a terep!

A (kari)turné főleg újdonsült, koldulásból feketeöves, bajuszfülű lakótársunk miatt alakult úgy, hogy 25-én otthon voltunk, és semmi más dolgunk nem volt azon kívül, minthogy megmentsük az állandóan a sarkon settenkedő éhhaláltól Mikát (macskanév). Már előtte két nappal azon szortyogtam, hogy merre menjek kirándulni?

Aztán nem akartam túlhúzni, úgy voltam vele, hogy mivel én pont a nem a szigetet unom agyon állandóan, hanem a 11. kerületet, oda fogok menni. Pont egy éve voltam arra, amikor először jelzett be komolyan a bal térdem, azóta sem. Azóta engem is, meg Margitot is felújították. Főleg a Margitot.

December 25. reggele pont olyan monokróm volt, mint előtte, és utána is minden reggel mostanában. A rakpartról egy darab színt nem lehetett látni, egészen merésznek éreztem magam a híd lábánál lévő parkolóban, amikor rájöttem, hogy teniszlabdának öltöztem.

És a hídon futottam. Ez amúgy egy általam sosem értett tevékenység, amit azért néha én is elkövetek, még úgy is, hogy teljesen be van állva az összes sáv, és kb három kg salakot tolnak az arcomba az autók. Na most nem toltak.

Na jó, a szigetről annyira sok új dolgot nem lehet elmondani. A rekortán kész, azt a faszt elkapták, nagyon remélem, hogy több nem lesz belőle, újra lehet normálisan futni.

A rekortánnal egy baj van, az, hogy rekortán. Nem aszfalt, vagy terep. A sziget, rövidebbik, pesti hasán ugye tök fasza kavicsos cucc, föld, meg minden egyéb felszín van, ami jobb, mint ez az energiaelnyelő izé. Akkor legalább serceg az anyag a lábam alatt, akkor legalább belemegy a kavics a cipőmbe, akkor legalább döngölve botladozom. A hosszabbik, budai hasán meg tök fasza aszfalt van, amire a cipőmet kitalálták, ott lehet akár haladni is hozzám hasonló félkegyelműeknek is.
Nem, még mindig nem értem a rekortánt, bár izmokat növeszteni azt ziher, hogy jól lehet rajta. El is férne rajtam, meg végülis a térdemet sem bántaná talán. De hát rekortán, értitek, azon csak az amatőrök futnak.

Az első körben - leszámítva egy halom, borzasztó elszántsággal nyújtó szakedzőt - tényleg majdnem enyém volt a sziget, csak egy kora reggel illetlenül vidám és nagy farkú mókus mozogta le az ünnepek alatti bemakkozást. Szarunk a téli álomra, ugye.

A második körben is volt mókus, valamiért teljesen be volt indulva, kinyújtott zoomal csináltam is egy képet róla, ha már így bevárt.

Ekkor előzött le egy csaj. És innen, mintha elvágták volna, hirtelen tele lettünk, hétköznap lett a szigeten, de innen már csak három, négy km-em volt vissza, azt remekül el lehet tölteni bámészkodással anélkül, hogy besokalnék a szocializációtól.

Két kör. Nem tudom, hogy mentem-e valaha is két kört. A szigetről távügyben két nagyon markáns emlékem van.

Az egyik az, hogy egyszer FELjöttünk Budapestre a szüleimmel, meg egy rakat más felnőttel várost nézni. Fingom nincs, hogy mit néztünk meg, de arra pontosan emlékeztem, hogy mennyire eladták nekem a Japánkertet, hogy az mekkora cucc, milyen szép, és aranyból lévő halak is vannak ott, meg egy kút, ami zenél. Teljesen kész voltam, zsibbadtam a vágytól, hogy ilyen csodákat lássak. Anyukámék sétálni akartak, mert korzózni Székesfehérváron nemigen lehet(ett). És az egészből ez maradt meg, hogy én ennyit életemben nem gyalogoltam (vélhetően a Margit híd felől érkeztünk), és egy idő után a világ összes Traubija, vattacukra, meg hotdogja sem tudott volna több energiát adni (de nem tudom letagadni, hogy bőven volt frissítés). Én akkor még semmit nem tudtam Frodóról, de én úgy voltam vele, hogy amikor megérkeztünk ahhoz a szájbakúrt kúthoz, nem a gyűrűt dobtam volna bele, hanem anyámékat, ha nem lettem volna végelgyengülésig besavasodva. Egyetlen szerencséjük az volt, hogy totálisan kicsináltak, esküszöm, iszonyú mérges voltam.

Csak A Végtelen Gyaloglás maradt meg. Az, hogy a Margitszigeten akartak eltemetni, az nem. És amikor 2006 körül felköltöztem, akkor esett le újra, hogy Japánkert bizony a szigeten van.

A második markáns élményem az, hogy a turis Adidas melegítőmben, meg még a fősuli gyúrótermének öltözőjében ottfelejtett-megörökölt GAS pólómban, egy dekás KIPRUN 2000 csúcscipőben 2,5 km őrjítő szenvedés után rájövök, hogy anyáméknak tényleg elment az esze, ezt a távot felnőtten sem lehet bírni.

Jó párszor két részletben futottam le a szigetet, hol nem egyedül, hol magamban. Újra-újrakezdéseim alkalmával egyszer csak ellent tudtam állni a csábításnak, és megvolt egyben az 5 km. Az is nagy kaland volt.

Ha akkor beakad a futás, szerintem sok minden másképp alakul, önmagamban, lelkileg, fizikailag mindenképpen.

De aztán nem akadt be akkor, viszont ijesztően sok évvel és sok hával később itt vagyok és december 25-én két, KÉT kört is lefutottam a Margitszigeten!