Na ilyen idén nem lesz.

Az úgy volt, hogy karácsony előtt újra elkezdtem lejárni az utcára. Magamhoz képest futásnak nem nevezném azt a 68 kilométert, amit azóta beletettem a testembe, de akárhogy is, elkezdtem valamit és célom volt vele. Egészen konkrétan az április 12-i, füredi maraton.

A jövő évi versenyekre már jó ideje lehetett nevezni, ők is - a Balatonman Triatlon - beizzították az UB-t, nem igazán értettem, hogy mi van.

Tegnapelőtt végül rájuk írtam. Meg is jött a válasz, hogy a Tagore sétányt felújítás sújtja, ezért elmarad az egész. Gyors választ kaptam, azóta ki is került az infó a maratonman oldalára. Nincs nagy dráma, kicsit lehetettek volna gyorsabbak úgy ámblokk, de ebből a szempontból ennyi.

Az ő szempontjukból, legalábbis az én futócipőmből nézve, viszont nem értem őket. Nekem a Maratonman úgy van meg, hogy ez a cég az, ami a BSI-t fogja konkurálni, hogy a magyar futó-, és lassan már triatlonozó társadalomnak még jobb dolga legyen a még jobb versenyeken. 

Attól, hogy a Tagore sétány elesett, azért én még bőven megrendeztem volna a tavaszi futamot, főleg akkor, amikor éppen hírnévszerző és reputációépítő szakaszban fut a cégem. Bár nyilván van egy csomó faktor, amiről nem tudok.

Az én szempontomból viszont ha nem is kurva nagy, de egy megfontolandó szarba kerültem. Kilőtték alólam az első maratonomat, most mi legyen?

Igazából, április 12-én még egy csomó maratont rendeznek. Lesz egy Párizsban, egy Milánóban, meg még a szomszédban is egy, Bécsben. Bármelyiken iszonyú menőség lenne ott lenni, és ha rajtam múlna, bármelyiken ott is lennék. Van azonban ez a realitás nevű, rettenetesen lohasztó jelenség. Az azt mondja, hogy nem fogok 85 euróért, meg plusz szállás- és útiköltségért maratonon részt venni. 

Eleve ostobaságot csináltam, mert érzelmi alapon már rég beneveztem a március 29-i, debreceni félmaratonra, amikor pedig sokkal jobban is sakkozni lehetett volna a tavaszi szezon versenyeivel.

Aztán ha már így tettem, végül megszületett a salamoni, maratoni döntés: +1500 pénzért, két héttel korábban, mint terveztem volna, 42 kilométerezni fogok 21 kilométer helyett Debrecenben.

Ha a térdem is úgy gondolja. Mert az meg újra itt van.

Régebben szerettem összegezni, de egy ideje nem teszem, leginkább azért, mert az elmúlt évek mind-mind arról szóltak, hogy milyen szarságokat nem láttam előre. Ha összegzek, és felidézek egy időpontot, egy időszakot, akkor rögtön átváltok arra, hogy milyen gyanútlan voltam akkor, ha a rá következő eseményeket nézzük.

Most azonban, hogy totálisan feleslegesen ülök bent a munkahelyen, nekiálltam feltölteni Endomondóról Smashrunra a 2012-es futásaimat. Mind a 91 kilométert. És ahogy rányomtam az Analyze gombra, és megláttam a saját futásmindenségemet, hát teljesen belekönnyeztem a pontokba és görbékbe, hogy minden ott van egyetlenegy, lenyűgözően vizuális ábrán, a tényleg szinte legelső futásomtól kezdve egészen a siófoki eksztázisig. (Tényleg, alig húsz futásom lehet 2012.05.02 előtt. A Kalenji Kiprun 2000 cipőmet 2009-ben, még a harmincadik születésnapom előtt vettem, azzal a felkiáltással, hogy le fogok fogyni. A cipő kb három évet állt a polcon. - És hálaistennek, ezen az ábrán ott van már a decemberi térdbajom és a vesekövem is, felkészítve arra, hogy bármi előfordulhat.)

Persze, azért történtek jó dolgok is, amiket nem láttam előre, például maga, ez ez egész ábra. Aztán a részletei. Ha rábökök 2012. szeptember 20-ra, amikor először futottam tíz kilométert, hogy jól megmutassam Daninak, hogy kell ezt csinálni, akkor még egyikünk sem sejtette, hogy ő nemsokára, november 11-én, pamutmelegítőben 2:22 alatt túléli az első félmaratonját, hogy onnan aztán végleg állva hagyjon a picsába, és következő évben már Nagyatádon küzdjön. Ebben semmi negatívat nem látok, ez egyrészt habitusunkból adódóan törvényszerű, de legalábbis következtethető volt, másrészt ez arról szól, hogy egyikünk sem tudta, akkor még, hogy komolyabban futni fog. Útkeresésben voltunk, és találtunk utat.

Hát basszus, ez vagyok én. De úgy igazán, ez az én utam. A hezitálva, időről-időre mégis inkább bekanapézva, kitartás nélkül, de a folyamatos önbasztatás és önutálat miatt újra és újra nekiálló, alig-alig fejlődő szerencsétlenkedés. Úristen mennyi ideig tartott, mire átfordultam, mire el tudtam érni valamit, amiért végre őszintén vállon tudtam veregetni magam. De azért megtörtént.

Nem tudom, mi lesz, iszonyú defekt, hogy nem látok a jövőbe. Nem kellene többet tudnom, csak egy ígéretet hallanom, hogy többé-kevésbé rendben lesz minden, sem egészségileg, sem lelkileg nem hasalok el, a többit már beletenném magamtól. Addig már eljutottam, és azt hiszem ez a lényeg. A tanult, tizenévekig tartó, kényelmes, formátlan, puha, örökös tunyaságból eljutni oda, hogy megyek, teszek, futok, és nem állok meg. És ezt sem láttam előre. Hát ebbe tényleg bele kell könnyezni.

Remélhetőleg jó darabig ez lesz az utolsó egészségügyi jelentés - bár úgy gondolom, hogy ha már úgyis van egy időpontom a Sportkórházba, nem hagyom veszni, legalább ott is megmutatom a talpamat -, de annyi mindenképpen kijár ennek a történetnek, hogy adjak neki egy lezárást.

Nem tudom, hogy mennyi értelme volt elmenni Tatára úgy, hogy azt sem éreztem volna, ha egy villát bök a doki a combomba, annyi diklofenák volt bennem, de nem akartam elvesztegetni az időpontot, ha már aranyárban mérik az ilyet már a magánrendeléseken is.

Tatán egy órát vártunk. Nekem ezzel volt a legkevésbé bajom, de mindenki más meglehetősen ideges volt. Az sokkal inkább zavart, hogy a recepción nem volt senki, névtábla pedig egyedül a Béres rendelőjének ajtaján volt. Néhányan oda vártak, a többség viszont a főbejárat melletti ajtót leste. Nem tudtam, mi van.

Nagyok sok perc után tisztázódott a helyzet, az asszisztensnő kijött, és egy kiscsaj, aki utánunk jött egyből rárabolt, hogy ő negyed ötre jött Vankó doktor úrhoz. Mentem én is utána, tukmákoltam a lakcímkártyámat, hogy én pedig négyre jöttem.

Innen nem nagy sztori az egész. A doki szuperkedves volt, elnézést kért, mondta, hogy páran időpont nélkül kunyeráltaák be magukat. Én levetkőztem, megmutattam a szuper Springfield alsógatyámat, ő meg fogta a térdem, alányúlkált a tárdkalácsomnak, nyújtogatta, emelgette a lábam, mondta, hogy eresszek, feszítsek, és közben meg kérdőn nézett rám. Mondtam már neki az elején, hogy mi a helyzet, de hát mit tudott egyebet tenni, mint engem kérdezni?

Nem érzett semmi nagy bajt, röntgent sem akart csináltatni, mert állítása szerint nem látszott volna semmi azon sem. Nincs porcos bajom, nincs semmi gáz. Némi kopást vélt felfedezni, de igazából nincs semmi baj. Szedjek Béres porcerőt. 

A talpamra annyit mondott kb. hogy "hát ez van". Ezt azután mondta, hogy ránézett a talpam ívére, ami nemhogy lúdtalpszerűen egyenes, de olyan ívek vannak benne, hogy csúszdázni lehetne rajta. Azt mondta, hogy nekem alapból is jobban feszül a talpi inam. Fájdalomcsillapítás, gyulladáscsökkentés (ezek ugye már megvoltak vastagon), torna, talpbetét, lökéshullám-terápia, tÍzezer forint lesz, köszönöm.

Jó, hát persze hülyének éreztem magam, mint akit levettek egy rakat lóvéval. Három perc, pár kedves szó, egy kinyomtatott papír tízezerért.

A térdemért nem haragszom, de legalább a bőnyémre mondhatott volna valami konkrétumot, amiből azt éreztem volna, hogy tényleg megérte ez az egész. Mert az, hogy gyakorlatilag nincs mit tenni, ez van, ilyen vagyok, az azért erős.

Mindenesetre aznap este kipiseltem a kövemet, szombaton futottam egy óvatos ötöst, ma meg elkezdem a szuperlassan építkező edzésterv végrehajtását. Újra a startvonalon.

A jelekkel ellentétben határozott célom az, hogy ez a blog egy futóblog maradjon. 2015-ben elvileg, főleg magam számára, egészen érdekes dolgok fognak velem történni futásügyileg. Legalábbis remélem. Nem mondom, ez a december is érdekes volt idáig, de ha lehet, akkor azt kívánnám, hogy a következő 12 hónap inkább sportértékében legyen érdekes, ne orvosügyileg. Az eszkalálódó térdproblémám és a sunnyogó talpi íngyulladásom mellé december 13-án, SZOMBAT reggel (miért hétvégén, miért??) betársult egy igen tiszteletreméltó és magázandó vesegörcs. 

Mivel célom az, hogy a nemmaratonmanből maratonman legyen - csak így félvállról, Dean Karnazes módjára-, és mindezt tényleg futással, vagy ha az nem megy, legalább a futásról való írással érjem el, nem fogok beszámolni holmi vesegörcsöt megelőző, elég ijesztő vér(es)vizeletről, és nem fogom taglalni A Magyar Egészségügyet, amivel szombaton hat órát töltöttünk együtt - én javarészt a folyosón bekötött infúzióval, Anna velem, mindketten a pszichiátriai kezelés alatt álló, balhézó nővel, meg a kiérkező készenléti rendőrséggel.

Nem fogom elmesélni a diclofenac-érzéstelenítésben eltöltött hetemet sem, a lényeg az, hogy itthon voltam, ittam, és vártam a csodát. Többször elhangzott tanácsként, hogy sokat kell mozognom, és szerdára el is jutottam oda, hogy gyógyszerrel nem sok bajom volt. Anya, a rokonok, és az internet azt mondták, hogy lépcsőzzek. Én azt gondoltam, hogy ha már döcögnöm, mozognom, meg úgy általában a gravitációra kell bíznom a bajaim megoldását, akkor akár kocogni is kimehetek.

Valószínűleg az akkor már egy hete tartó antibiotikum-kúra miatt gyakorlatilag megszűnt bélműködésem és a folyamatos ivás miatt lazán 86 kilóval indultam neki. Hatalmasnak éreztem a hasam, mint régen, igazi feszülős, szuszakolós, kishordósnak. Decemberben 16 nap alatt alig 36 km futottam. Tele voltam gyógyszerrel, meg valahol alhastájékon ott volt The Rock. Már az első száz méteren leizzadtam és remegtek a lábaim. A vádlim iszonyatosan beállt, telitalpon döngettem neki, szó nem volt semmiféle gördülésről. 

Arra mindenképpen jó volt, hogy újra átéljem, milyen voltam pár éve, és, hogy milyen volt akkor, amikor még az öt km is fizikai kihívás volt. Végre egészséges, vékony, és erős akarok lenni. Futni akarok. Ez egyetlen egy dolog miatt érdekes: egy éve még azért akartam futni, hogy kinézzek valahogy, egy ideje pedig már azt érzem, hogy azért akarok még pár kilót leadni, hogy jobb futó legyek.

Mindegy, erre az öt kilométeremre büszke vagyok, szerintem volt olyan megerőltető, mint a siófoki félmaraton. Legalábbis akkor úgy éreztem. 

A kő? A kő pedig, érdekes módon, tegnap este, pár órával azután, hogy Tatán három perc alatt megszületett a felmentő ítélet, hogy a térdemnek semmi baja nincs - a talpam, meg olyan, amilyen -, kijött végre.

Szabad ember vagyok (remélem). Két nap múlva kezdődik az edzésterv.