Dühös vagyok.

Igazából hisztis és vagdalkozós is, de most megpróbálom csak korlátozottan átadni személyiségem árnyoldalait.

Régóta vártam a tegnapi napot, mert amint elmúlt a kényszerpihenés és a vesekő miatti diklofenák túladagolás a szervezetemből, a fájdalom újra a mindennapjaim része lett. A fájdalom haladás - legyen az gyaloglás vagy futás - közben néhánytíz, néhányszáz méterig velem van, aztán nincs. Néha csak megsajdul, aztán elmúlik egyből. Fizikálisan még(?) nem hátráltat, sokkal inkább mentálisan vágja alattam a fát.

Kilenc húszra szólt az időpont, és minden flottul ment, kilenc húszra igazából már kint is voltam az utcán - lelkemig forrázva.

Kézfogás, rövid ismertetés, vetkőzés, feszítés, eleresztés, tapogatás, nyomkodás.Itt fáj? Így fáj? Nem tudom, hogy mit kell ilyenkor mondani, fájni nem fájt, de a legutolsóra (a térdkalács fölött nyomta ekkor a doktor) rámondtam, hogy ott, ahol nyomja, ott érzem. Aztán rátette a kezét körülbelül pontosan oda, ahol igazából fáj, a térdkalácsom elülső, inkább külső részére, hogy ugye itt szokott fájni? Hát igen, mondtam, pont ott.

Porclágyulás, a nem megfelelő edzésterv, edzés, bemelegítés miatt. Fél évig teljes leállás, se guggolás, se gyaloglás, se futás, se semmi. Fél év minimum.

FÉL ÉV MINIMUM.

De ezt így csípőből, rutinból, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy fél évig gyakorlatilag nem használhatom a lábamat úgy egyáltalán. Ahhoz képest, hogy éppen beneveztem az első maratonomra. Ahhoz képest, hogy ez a Sportkórház, ahová hozzám képest tényleg csak SPORTolók járnak. Értitek. Iszonyatosan le voltam forrázva, baromira dühített, hogy ezt csak így bemondja, hogy már előkészítve ott van a törzsvásárlói kártya a GCA2700 futáros rendelésre: "Gca2700", kérdezte az asszisztensnő, "GCA2700" válaszolta a doki, mint egy begyakorolt színdarabban. Két, egymást félszavakból is ismerő páros.

Gyűlöltem. Egy hónap múlva kontroll, kérjen már most időpontot.

Kértem, szükségem van arra, hogy kapcsolatban maradjak, nem akarok újra nulláról bejutni a rendszerbe, de abban már akkor biztos voltam, hogy egy hónap múlva szóváltás lesz a kontroll vége.  Mert leszarom, hát most kurvaélet, hogy nem állok le. Nem tudok most leállni. Most nem. Alig kezdtem még el, összevásároltam minden szart, elindidítottam ezt a kis blogot, nem értem el még semmit, erre alapoztam mindent, és semmi, de kurvára semmi kedvem nincs egy B tervhez.

Annyira kurvára dühös lettem, hogy csak az utcán jöttem rá, hogy a bőnyére rá sem kérdeztem. Lehet egész életemre eltiltott volna.

Annyira dühös voltam, hogy már csak azért is elmentem futócipőt venni, miután a Vomeróval sehogy nem tudok zöldágra vergődni. Az igazsághoz hozzátartzik, hogy eleve a régi Pegámmal indultam neki reggel, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. A Déli Spuriba mentem, ha már a közelben voltam. Asicsért mentem, mert most a Nike zsákutcának tűnik a Pegasus 31 milyensége és a Vomeroval való szenvedés miatt. Meg mert az Asics 25%-os akcióban van. Szabó Gáborék megnézték a cipőm talpát, hol és hogy kopott, és gyanús volt nekik a lábam. Neutrális, biztos? Az. Megnézettem? Mondtam, hogy többször is, Sauconynál, a Váci úti központban, náluk, meg Podiartoztam is. Hát azért fussak már egy kicsit nekik ott a bordó csíkon. Futottam. Azt mondta, teljesen befordul a bokám közben, illetve, hogy elég érdekesen koptatom a cipőt. Ő azért adna egy pronálós cipőt. A GT-1000 nagyon szépen megfogta az egész csámpázást. Szépen mentünk felfele a GT200-3000 irányába, ám mivel az akciózás miatt már le volt az összes boltjuk rabolva, nem tudtak segíteni.

Dafkéból és teljesen elvtelenül - fogadalmam ellenére - átmentem a Nyúlcipőboltba és bevásároltam a legtornacipősebb külsejű futócipőt, ami csak létezik, egy fehér színű GT-2000-est, abból is a szélesebb lábfejű változatot.

Aztán kocogtam benne egy tizest minden gond nélkül. Térdvédővel. A térdem egyszer fájt.

Nem tudok túljutni azon, hogy miért én?, meg, hogy ez mennyire nem fair. Nem hajtottam túl magam, én aztán nem. Nem volt ebben semmi túlvállalás, csak szépen, lassan, megszenvedve építkező kilométerek. nem rohantam maratonra, semmi ilyesmi. Ha baj volt, leálltam, az elején többször, több hónapra is. A bemelegítést sem spóroltam le jó darabig, hiszen még a runner's worldön néztem videókat ilyen Shape magazinos címlapcsajokkal, hogy melegítsem be a testem, és csak amikor hiteles forrásból olvastam, hogy a félmaratoni szinten lehet az első. lassabb kilométer is a bemelegítés, akkor álltam le róla. Nyújtani, mindig nyújtok, igaz az ehhez kapcsolódó videót már DK régi blogjáról szedtem le. Ott már nem címlapcsajok voltak, hanem mondjuk csak Iramszarvas meg talán a Walter Ulrik, lehet, hogy ez volt a baj.

Mára eljutottam odáig, hogy hajlandó voltam átgondolni a B, meg a vész- és a menekülési terveket. Odáig jutottam, hogy a Nyéki uszodában 10 alkalom 15000 Ft, esetleg egy oktatással összehangolva 8 alkalmanként plusz 13000 Ft. Szóval úszni nem fogok. Ezek nem normálisak, mintha legalábbis arannyal kellene megtölteni azt a kurva medencét.

Nehéz ez a tél.

Csak az írásokból tudom felidézni a tavalyit, emlékezni már nem emlékszem már igazán, olyan, mintha egy másik évszázadban lett volna, annyi minden történt azóta.

De ez a tél nehéz. Amúgy is nehezebb kimenni a rossz időbe, de úgy fenntartani az edzések automatizmusát, hogy fájdalomból, kényszerpihenőbe, késznyszerpihenőből betegségbe bukdácsolok, hogy újra a pályán csoszogva sem vagyok több, mint 70%-os, különösen megterhelő.

Megterhelő. A térdem vagy küszöb felett, vagy küszöb alatt, de állandóan hátráltat, a testem egy hónap alatt mindent elfelejtett, amit a futásról megtanult, újra a kezdővonalon állok, a hat harmincas kilométerekhez 150-es bpm társul.

Nehéz úgy futni, hogy a elillant, elpárolgott belőle a lényeg, az öröm, a felszabadulás, a lelazulás. A futás a megoldandó feladatok közé lépett, meg kell oldanom a térdkérdést. Aggódom, figyelek, töprengek, taktikázom, másképp lépek, állandóan ott van velem. A futás is stresszel.

De azért kimegyek, egyelőre arányosan tartom a 2015-ös célt, benne van 61 kilométer a hónapban. Nem, nem igazán a tavaly csúcsosodott fuss annyi kilométert, ahányadik évet írunk (azért nagy szerencsénk van ezzel az időszámítással) miatt tettem meg célnak a 2015 kilométert. Nem, nekem a tömeg virtuálisan is sok. Két futócsoportban vagyok benne a Facebookon, az Egyedül futokba én jelentkeztem, ha már tényleg állandóan egyedül vagyok kint, illetve Dani beletett a 2015-ösbe. Ez a két esemény nagyjából egyszerre történt, és az első hetem azzal telt, hogy próbáltam valahogy túlélni a sokkot.

A világomba egyszerre tört be többszáz félőrült, mind össze-vissza nyargalászott, vaktában fényképezett, és helyesírásmentesen posztolt.

Egy hét lesés, gyanakodva szemmel tartás után megszoktam őket, végülis pontosan ugyanazt csinálják amit én, és egyénekere, sztorikra lebontva mindegyik szeretnivaló, és mindenképpen becsülendő.

Tény, hogy a futás az egyetemes szociál- és mémzaj része lett az elmúlt években. Azzal, hogy én is joggingolok (valaki, csak egyvalaki mondjon már egy értelmes szinonímát a futásra, hogy ne ismételjem állandóan magamat), még inkább úgy érzem, hogy minden és mindenki a futásról szól, ez természetes. Azzal, hogy grafománként belekezdtem a túlsokadik futóblogba, pedig egyenesen növelem a zajt, de nem bánom. Nem bánom a túl sok embert a Facebook falamon, nem bánom, hogy mindenhol, mindig ez vesz körbe, és főképp nem bánom, hogy ebben élem ki az írásos szófosáskényszerem. Igazából még csak mérlegelni való sincs mindebben, nincs negatív oldala, mindössze csak a zsigeri távolságtartásom és cinizmusom tart vissza a nagy, boldog, tömeges futónirvánában való feloldódástól. Néha azért kommentelek.

De nem, nem ezért vállaltam be a 2015-öt, hanem egyszerűen azért, mert kapóra jött, mert tavaly 1500-at futottam, mert előrelépés, mert megcsinálható, és, igen, azért mert látom, hogy "ő" is csinálja, és ha "ő" meg tudja, akkor én is. ("ő" = egy éve futottam az első kilométeremet és az első évben letudott kétmillió km után idén is úgy gondoltam, hogy csatlakozom a 2015-ös csoporthoz, és/vagy látszólag nullkilométeres, szalonnájkiba öltözött, fényévzabáló földönkívüli)

Szorongva indult a vasárnap is. Sikerült elengednem edzés nélkül a szombati 14 fokot Pakson, nagyjából tisztában is voltam, mi vár rám, és meg is érdemeltem a vasárnapi időjárást.

Reggeli, kávé - pedig már megfogadtam, hogy futás előtt nem iszok többet, de most nem akartam ezen idegeskedni. Nekem kell a kávé reggel, pont. Pontosan egy liter folyadékot töltöttem a zsák tömlőjébe. Kiváncsi voltam, mennyi fog elfogyni. Eleget idegesített engem már, hogy miért nem fogadják meg az emberek az én tanácsaimat, ahhoz, hogy eljussak addig, hogy én miért ne fogadnám, próbálnám ki más tanácsait? Kilométenként, 10 percenként három korty.Hát most abba ki hal bele? Mondtam volna előtte, hogy az sok ivás, annyi ivás nincs is, de annak ellenére, hogy igazából nem voltam szomjas, nem is kívántam a hideg vizet, simán megvoltam minden rezgésnél a három agyhorpasztós korttyal. Nem fájt, sőt, lehet, hogy ezért maradtam teljesen egyben a végére, annyira, hogy még szelfizni is maradt erőm (a futószelfit gyakorolni kell, mert fontos, mindenki nyomja, külön sportág), és még csak az sem jött be, amiől féltem: nem kellett kicsomagolnom magam valahol az útszélen az öt fokos, hideg esőben.

Felhámozok magamra mindent, aztán nekiindulok. Aztán megállok. Elfelejtettem bevákuumozni a lopótököt, egy egész tenger zötyköklődik hátul, a kisagyamban. Levesz, kihámoz, kiszív, közben fázik és gondolatban káromkodik, visszatesz.

Újra nekiindulok.

Az első párszáz méter lefele visz, a lakótelep dombjáról gátmagasságig csorgok, bár a Duna még azért jóval arrébb veszi be a paksi kanyart. A kerékpár útig kocogok le. Ekkora már nyilvánvaló, hogy a 145-ös max szívérték 6:40+os tempókat kívánna meg ezúttal is, és én újra azon vacillálok az első pár kilométeren, hogy hagyjam a fenébe a lassú szívdobogást, mert majd újra beáll a szervezetem, vagy erőltessem a valóban lassú, hosszú, hévégi futást, ahogy azt egy edző is erőltetné.Szokás szerint nem döntök, legalábbis tudatosan nem. Futok, annyira lassan, amennyire még kényelmes. Hat húsz lenne az, de a bringaút emelkedői még ezt sem engedik. Meg aztán túl is öltöztem, bár a póló felett csak a végig zipzáros, decathlonos felsőm van. Igaz, az téli, szűkszabású, belül bolyhos cucc, de csak egy réteg, a pólóval együtt kettő. Ennek ellenére szakad rólam a víz. Egyszerűen formán kívül vagyok. Hat harmincakat megyek. Egy éve örültem ennek, most csak egy szerény csoszogás. Legalább szemszögben fejlődtem. 

Lassan elhagyom az Erőmű északi bejáróját lassan túljutok a déli leágazáson is, a bringaút átvisz a másik oldalra. Itt hatalmas, magasfeszültségű vezetékek sercegnek felettem a magasban. Eszembe jut a Mátrix, a Gépek Városa, fingom nincs, volt-e neve, de szerényebb, valóságosabb mértékben ez pont olyan. Mint valami  önnön erejétől bukdácsoló, groteszk, gigantikus erek, nyúlnak el lépésről-lépésre, támasztéktól-támasztékra a semmibe. Utálatos érzés alattuk átmenni. Folyamatosan nézem, hogy interferenciát okoz-e a pulzusmérőmnek ez a (természetesen nem) radioaktív, gonosz elektromosság, de az meg se rebben. 

Jön Csámpa, elfutok a végéig, és eddig visz a déli út. Visszafordulok. Egyből jéghideggé fújja a ruhában raktározott izzadtságot a szembeszél. Nem is bírom sokáig, lefejtem magamról a zsákot, előhalászom a karácsonyra kapott, tschibós, láthatósági futódzsekimet, a sapkámat, és ahogy beléjük vackolok egyből kényelmes és jó lesz minden, az éppen nekikezdő eső sem zavar. Ez így is marad a végéig. 

Komótosan telik az idő, lövök pár érdektelen képet, és minden kilométernél iszok pár kortyot.  Újra a város szélénél vagyok, és nekiállok átfutni az ellenkező végéig. Úgy számolom, hogy valahol az Erzsébet Hotelnél kell felfordulnom balra, újra a dombnak, hogy valahol két óránál legyek újra  Annáéknál.

Az Erzsébet Hotel előtt azért már számolom a másodpercekbe fajuló, soha nem múló perceket, de inkább unalomból, semmint a fáradtság miatt. Egyetlen kisebb megingásom volt, talán pont a dombon felfelé, de ott hálistennek újra érdekesebb lett az egyébként esősen, hétvégiesen, álmosan unalmas, semmitmondó kisváros: Paksnak tulajdonképpen csak egyetlen szebb része van, a pincesor.

Fel. le, fel, le ázok, már kilométerek óta cuppog a víz a zoknimban. Vártam, hogy kikezdi a bőröm, de nem történik meg, úgy néz ki, ahhoz még jóval többet kellene menni. De nem megyek, eltévesztem a fordulót, megint a Mély úton kötök ki, ami semmi más, csak emelkedő, és sárrá dagasztott homok. Iszonyatosan lihegek, nézem az órám, 161 bpm, a tudőmnek már itt annyi, és sehol nem vagyok a 180-hoz, de akárhogy is, ez már gyakorlatilag a vége: még ezer méter a lakótelepre érve, és leállítom az órám. 

Körülbelül kétszáz méterem lehet még a házig, van időm rájönni, hogy gyakorlatilag semmi bajom, és, hogy élveztem. Visszakaptam valamit az amúgy nem létező paradicsomi múltból, múlt évről, amikor nem volt semmi bajom. 

Vitán felül ez a legfontosabb könyv, amit valaha futás témakörben írtak. Megkerülhetetlen alapmű, amelynek minden futó könyvespolcán ott a helye,

Ez

Maga

A

FutóBIBLIA.

A mű könyörtelenül pontosan rávílágít a legrikitikusabb helyzetekre, amelyekbe egy futó csak belekerülhet. Nem kerül meg egyetlen kínos kérdést sem, és mindet meg is válaszolja.

Vegyük például az első maratonra való felkészülést. (The DOs and DO NOTs of running your first marathon) Itt a szerző pontról-pontra végigveszi többek között azt is, hogy milyen felszerelésre lesz szükségünk az előttünk álló nehéz időszakban :

Négyezer forint egyszerűen nem pénz érte, lássuk be.

Vasárnap óta már biztosan tudom, hogy terepfutók azokból az emberekből lesznek, akik az indokoltnál jobban élvezték gyerekkorukban a pocsolyázást.

Erre valahol az MLSZ székház mögött, a Tóváros lakópark mellett, a felduzzasztott Hosszúréti-patak partján jöttem rá, ahogy lépésről-lépésre szarrá aláztam a szerencsétlen Vomerot, pedig eskü, igyekeztem korrektül vinni a fűbuckáról fűbuckára ugrándozást, de az egész csak egyetlen nagy dagonya volt. Időnként tornádóval. (Aztán az órám is lemerült az utolsó kilométerre. A legvégén pedig kb. 10 percet álltam a kapu előtt, mert a kapucsengő gombsora is elromlott, nem tudtam beengedni magam.)

Ebben a futásban az volt a lényeg - azon kívül, hogy 1 óra 45 percig tartson -, hogy megtaláljam az északnyugati átjárót. Valahogy még mindig szemérmes vagyok kocsiba ülni azért, hogy futni menjek. Megtettem már párszor, de valahogy luxusnak, ellentmondásosnak tűnik, főleg az én szintemen. Tehát ahelyett, hogy kocsival megyek ki mondjuk a Kamaraerdőig, inkább elfutok odáig. 

Ez jó játék, főleg azért, mert teljesen reménytelen vagyok a tájékozódásban. Nekem egyszerűen manuálisan be kell satíroznom az utcákat, ahhoz, hogy kiismerjem magam. Az Ady Endre út völgyéig már körülbelül képben vagyok. 

A cél az volt, hogy valahogy átrágjam magam két igen gonosz műtárgyon, nevezetesen A Sínen és Az Úton, át az Új Szabadságba. A Régi Szabadság nagyjából a Duna melletti kerékpárutat jelenti a Camponáig, amibe ugyan szerkezetileg nem, de gyakorlatilag mégis lazán beletartozik Kelenvölgy meg a Péterhegy. Ezt a területet még a tíz-tizenöt kilométeres felfedezéseim korszakában jelöltem körbe, lassan azonban eljön az idő az új területek meghódítására. 

Kocsival egyszer már kijutottam a Kamarerdőbe, akkor körbefutottam, és úgy láttam, hogy szép és jó, de egy félórás szopatásnál nincs benne több. Viszont, ahogy kiértem a tetején, egyből láttam, hogy újabb szabad és felfedezetlen területek várnak.

Már csak el kellene tudni odáig futni. Visszafele meg majd stoppolok.