Évente egyszer elmenni nyaralni, az legalább szól annyira külvilágnak, mint önmagunknak, és ez pontosan így van a futással is. Fontos, hogy legyen ott egy trackem, ahová a spórolásnak, félrerakásnak, hosszú szervezésnek, és türelmetlen készülődésnek köszönhetően eljutottam.

A prágai út az oldalvonalról jött, nem is igazán akarom részletezni. Elég annyi, hogy jó volt, Prágát még mindig nem lehet nem szeretni, de ha nem muszáj, vagy nem jön még egy ennél is sokkal jobb ajánlat, soha többet nem fogok buszos, idegenvezetős utazáson részt venni. Másik 52 ember hülyeségétől, plusz az egymaga még ugyanennyit kitevő idegenvezetőtől, simán már az odaút alatt agyfaszt lehet kapni - és igen, akkor még le sem szálltunk.

Hogy Prágában futnom kell valahogy, nem volt kérdés. Kirakatfutásnak is szántam, ismeretlen helyen, neadjisten külföldön futni ráadásul iszonyú motiváló, és egész egyszerűen kellett is. Előző héten alig futottam le összesen 20 kmt. Kétszer indultam neki. Az nem sok. Nem akartam két ennyire langyos hetet egymás után - a kérdéses héten pedig Prágára jutott a harmadik alkalom. Muszáj volt kiszökni valamikor.

Péntek hajnalban indultunk a Délitől, délután háromkor indultunk neki a prágai várnak, és este kilenc után találtunk valami éttermet magunknak magánzóban, a hoteltől nem messze, a külvárosban. Telipakoltam magamat knédlivel, vadassal, két sörrel. Úgy estem az ágyba ezek után, mint egy darab fa. Azt már estefele megbeszéltük, hogy a szombat esti közös vacsoráig külön leszünk, mert ennyi pont elég volt, főleg az idegenvezetőből, tehát volt időm kimenni reggel egy körre.

Reggel hét ötvenkor szólt a telefon ébresztője. Az első az volt, hogy rohadtul megijedtem, hogy mi ez. A második az, hogy a lófaszt megyek én bárhova, hát hülye vagyok? Anna alszik. Nem sietünk. Szabadságon vagyok. Aludni fogok és két óra múlva reggelizni.

A harmadik az, hogy jajbazmeg.

Felöltöztem halkan. Nyári futócuccba, pántba, órába, keserves sóhajtásba. Megnéztem a google térképen, hogy nagyjából merre tudok menni, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.

- Bonjour! - dörmögte egy francia öregúr a folyosói lift előtt. Beszálltunk. A lift affektálva közölte, hogy goingdown és nekiindultunk hét lassú pittyegésnek. Éreztem, ahogy a kardigánba és bársonynadrágba öltözött, svédasztalvárományos úr végignéz rajtam, aztán ahogy feldolgozza, hogy valószínűleg futni megyek. Hát igen, én se akartam elhinni.

Kiléptem a járdára. Elmentem a hotel sarkáig, megvártam míg jelet talál a Garmin. Csipős hideg volt, határozottan nem komfortos. Basszus, basszus, basszus, hát jó, akkor hajrá. Valami Emi hotelben szálltunk meg, a negyedik kerületben, egy domboldal közepén. Jobbra fel egy gigalakótelep, a kellemesebb fajtából. Nagyjából ide kell beszúrnom azt, hogy Prága azon kívül, hogy szép, marhára élhető is. Ugyanúgy több városból, faluból gyúrták össze, mint Budapestet, vagy akár Bécset, itt viszont - tudatosan, vagy akaratlanul, de szerencsésen - megmaradt a rengeteg zöldfelület az egykori települések között. Prága látképe tele van zöld foltokkal, pont úgy ahogy a Jobbra Fel lakótelep is tele volt fákkal. Nem azért kezdtem el balra, lefelé futni, mert lusta voltam az emelkedőkhöz, hanem mert a kis völgyön túl egy újabb dombon egy egész erdő várt.

Lefutottam a kis utcán, a domb ajláig. Az úton sorompó, kocsiknak itt volt az út vége. Én átbotladoztam egy őrbódén, és egyből egy másik világba kerültem. Fölém borult az erdő, tele lett a levegő párával, illattal. Sár, levelek, emelkedők, padok, valami fantasztikus szűrt fény. Normafa a város közepén.

(Ezeket a képeket tudtam összeszedni a netről hirtelen)

Az első km után tiszta lett, hogy ugyan én ezt kirakatfutásnak szántam, de ebből egy rendes edzés lesz: lihegve értem fel az egyik komolyabb emelkedőre.

Ez a hely valami fantasztikus. Csak futottam, futottam előre, de a harmadik kilométerig sem értem a végére. Akkor megláttam valami újabb lakótelepet a fák mögött, és valahol három és félnél elértem az erdő sarkát. Négynél ugyan visszafordultam, de szerintem simán le lehetett volna körben futni azt a nyolcat, amit azon a reggelen kiosztottam magamnak.

Nem akartam viszont kockáztatni, kilencre ígértem magam Annának, ráadásul telefont sem vittem magammal. Bekapcsoltam a Garminon a vissza a kezdőponthoz funkciót, és megfordultam.

Ez a funkció elvileg nem árul zsákbamacskát, pontosan azt tudja, amennyi a megnevezésében áll: hogy ugyanazon az útvonalon visszanavigál oda, ahonnan elindult az ember.

Most kapcsoltam be először, eddig soha nem volt rá szükségem. Rólam azt kell tudni, hogy diszjobbbaloldalas vagyok, egyszerűen nekem semmit nem mond az, hogy jobb, vagy bal. Ezen kívül, ugyan nem szeretem elismerni, de nem tudok jól tájékozódni. Dupla fail. Ott, az erdőben csomó nem derékszögű kereszteződésen átfutottam, ráadásul az egyik ösvény úgy nézett ki, mint a másik. Kellett valami, ami gyorsan, és hatékonyan hazavisz.

Hát az biztos, hogy nem a Garmin 310 az az eszköz, ami engem az ilyen helyzetekből kirángat. Legalábbis nem ez a funkció. Azt már próbáltam, hogy elmentem a helyet, ahol nekiindulok a futásnak. Az óra ilyenkor ad egy iránytűt, és szépen bemondja, hogy milyen távolságra vagyok a kezdő koordinátától. Ha mást nem, ilyenkor úgy toronyirányt vissza tudok találni a kezdőponthoz. Most viszont nem volt kedvem seggen csúszva hazaérni, tehát maradt az a megoldás, hogy maradok az úton.

Na, a baj az, hogy az óra kitesz jó vastag gilisztát az amúgy sem pixelmentes kis képernyőjére, és ennyi. Bele tudsz nagyítani, de azzal sem leszel okosabb. Oké, elindulni vissza, egyszerűen megfordulni nem okoz gondot. Legalább ez megvan.

Ha az óra úgy érzi, hogy fordulóponthoz érkezik az ember, akkor közli, hogy forduló következik. Lehet, hogy ez az én fogyatékosságom, de volt olyan pillanat, hogy nem volt egyértelmű, hogy mi a teendő. Oké, hogy forduló, de pontosan merre? A gilisztából nem jöttem rá, a helyszín nem volt ismerős.

Azt a plusz ezer méteres vargabetűt, amikor letértem az ideális útvonalról, nem is jelezte a Garmin. Valószínűleg nem éles irányváltoztatásról volt szó, hanem két ösvény indult el egymás mellett, és lassan eltávolodtak egymástól. Azon a kijelzőn nem veszi egyből észre az ember, hogy a nagy, pixeles gilisztától lassan eltávolodik a nagy pixeles háromszög, mert hét jó ideig akkor is fedik ezek egymást, amikor igazából már rég letértem a kivánatos útról. Amikor már láttam, hogy új nyomvonalon haladok, sem estem kétségbe, mert nem először fordult ez elő velem az életemben, sőt mindenféle szimbolizmussal úgy is mondhatnám, hogy story of my life.

Nem bántam a kerülőt, mert elfutottam egy szép kis tó mellett, meg amúgy is jó hangulatban voltam. Ez egyébként nagyon durva, hogy ilyenkor már konkrét világok választanak el a felkelés, nyűglődés pillanataitól. És még durvább, hogy ezt a totális átváltást újra és újra és újra le kell játszani, át kell élni, mert nem lehet, legalábbis én nem tudom megúszni.

Az utolsó száz métereken vettem észre, hogy már reggel kilenc van. Késni fogok. Basszus. De mi történt, ennyire lassan ment csak? Átváltok a rendes nézetre, és ott látom csak, hogy kilenc kilométer lett az a nyolc. Nem baj, csak Anna ne kezdjen még aggódni.

(Nem lett háború, de tényleg kell egy kisebb, vízállóbb telefon. Forditott esetben én is biztos kiakadnék. Tehát igazából miatta kell vennem új telefont. A Note 2 egyszerűen túl nagy. A kezemben nem vagyok hajlandó vinni. A felkarra csatolást sem akarom , arról nem beszélve, hogy igazából bárhova rakom, raknám, átázna. Az övem is csurom vÍz szokott lenni, mindig zacskóznom kell, hogy ne legyen baja a készüléknek. Nem életképes megoldások ezek, csak az xperia z3  compact segíthet.) 

A kirakat pedig így néz ki: futottam Prágában! (És magamhoz képest marha jó volt a pulzusom. Talán mert annyira reggel volt, hogy magamnál sem voltam, talán mert elég hideg volt hozzá.)

Azt már sejtem, hogy a versenyeket követő hét, az mindig így fog kinézni, hogy az ember a képeket, meg az eredményeket vadássza. Ez ilyen önmasszírozás, fontos motivációs technika, az biztos.

Ma megtaláltam az eredménylistát, tegnap pedig az utolsó képek is beérkeztek. 

A helyezés nem lett túl acélos, 73 indulóból (24 km) az 57-ik lettem. Nézegetem, és tagadhatatlanul nem a legszebb látvány, de igazából folyton csak büszkeséget érzek, hogy basszus, hát ott a nevem. Tavaly ilyenkor még sehol nem volt ott a nevem, a Futás még azt se tudta, hogy létezik a nevem. Most meg chipekkel bajlódok, meg ilyenek. Azért ez elég komoly változás, az útnak még csak az eleje. Valamikor egyszer majd az első oldalra is felférek - remélhetőleg.

Egy képet akarok már csak berakni, nem is rólam, hanem a Löszfal Előtti Nagy Sorbanállásról. Csak úgy az elhülés kedvéért.

Szóval oda fel kellett menni, és ennyien vártunk idelent.

Már tavaly nyáron be akartam nevezni, szerintem már az első 10 kilométerem után, mert ilyenkor nyilván úgy érzi magát az ember, hogy ő a Világegyetem Ura, de mindenképpen legalább Leonardo diCaprio a Titanicból, kifejezetten még a meghalása előtt. Akkor minden anyámkínja bajom lett hirtelen - térdín-féjdalmam, és kiújuló, makacs munkanélküliségem, elmúlt a kedvem nagyon gyorsan - most már azt mondom szerencsémre. Nem tudom, mit csináltam volna tavaly ilyenkor ezzel a 24000 méterrel, a kutyák ettek volna meg két nap után, amikor megtalálnak egy bokor aljában, valószínűleg.

Hogy most volt-e értelme? Nem tudom, ez volt a második futásom, amiért még én fizettem. Komolyan mondom, hogy még azt sem tudom, megítélni, hogy volt-e értelme. Indulni a menyasszonyom miatt indultam, Annáék paksiak. Kár lett volna kihagyni egy eseményt, ha már az ablak alatt szervezik, mert az nagyon menő dolog, hogy a lakásban felöltözöl, átsétálsz a rajthoz, lenyomod a távot, halálra fotóztatod magad, majd utána 500 méter bicegés után beleülsz a kádba. Kipróbáltam, és tényleg menő.

Az atomfutás nem standard táv, nem standard felületen. Jövőre már tudom mihez mérni, most viszont gőzöm nem volt, milyen stratégiát alkalmazzak (nagy szavak), milyen idővel számoljak.

A debreceni félmaratonom klasszikus sík, aszfaltos félmaraton volt, olyat, ha máshol nem is, de otthon, magamban kétszer is lekocogtam előtte.

Debrecenben megvolt az ahhoz szükséges kritikus tömeg, hogy tudjak kivel egy ütemben futni, itt ez teljesen hiányzott. Összesen vagy százan indultak az én távomban, jóval többen a 31 km-en. Az útvonalunk jó darabig együtt haladt, majd az Erőműnél szétváltunk, ki jobbra, ki balra el. Utána főleg nem maradt senki, egyedül futottam a fák között.

Az emelkedők, a Halászcsárda mögötti löszfalmászás (nyugodtan olvassátok lófaszmászásnak, nem szégyen, és igazából az volt) miatti ordas nagy torlódás valahogy teljesen szétzilált nem csak engem, de a mezőnyt is. Mindig mások voltak előttem. Igazából nem tudtam húzatni magam, de még csak együtt futni sem senkivel, saját tempót mentem. Az Atomfutás ebből a szempontból egy szimpla (de annak azért igen durva) edzés volt, csak éppen sok biohazardba öltözött ember vett körül és a végén érmet kaptam.

Öt-hat, maximum tíz sziluettre emlékszem, akiket elém vetett nagy nehezen egy-egy kanyar, akiket meg tudtam enni. (Engem persze tömegével előztek le.)

Abból építkeztem, amit előre tudtam. Tudtam, hogy kb 340 méter emelkedőt ígérnek, hát sok dombot futottam a nyáron, hogy egyáltalán fogalmam legyen, milyen az. Tudtam, hogy a dombok szét fognak küldeni, mert az edzéseim alatt sem tudtam jó időket (hat perces tempónál jobbat) futni az emelkedők után. A pulzusom se állt többé vissza ilyenkor, tudtam, hogy viszonylag magas értékeim lesznek - plusz még a versenydrukk.

Igyekeztem nem elfutni az elejét, de eleve egy lankásabb lejtőnek indultunk neki, de nem akarok előre szaladni, mert mindenképpen el kell, hogy mondjam, hogy előtte négyszer fostam.

Az esemény meg előző este indult. Úgy képzeltem, hogy ünnepelt hős módjára, aki éppen háborúba indul, majd pizzériába megyünk, hogy én szénhidrátot egyek. Hát nem mentünk, mert se ünnepelt hős nem voltam, de főleg mindenki fáradt volt. Ha már ennyire erőltettem, akkor fél óra alatt kibányásztak nekem egy telefonszámot az internetről, és újabb egy óra múlva oda is ért a pizza, ami egyébként közepesen szar volt, és nem mellesleg ott volt a kész, meleg húsleves, meg a baconos lesütött hús a konyhában. Hogy csinálj magadból hülyét vidéken, ugye, na mindegy. Melléküldtem két sört, ami biztos, majd egy, másfél óra múlva éreztem, hogy kívánnám a vécét, de már aludni akartam a két sör után, gondoltam ráér reggel.

Soha nem szoktam elaludni. A vidéki levegő, meg a redőny ezen minden további nélkül segített, tehát egyrészt kilenckor keltem fel, ezért egyből elkezdtem izgulni, másrészt az a bizonytalan érzés is bennem maradt. Nagyjából tízig semmi mást nem csináltam, minthogy a vévébe bementem, egy idő után kijöttem, majd gyorsan visszamentem. A folyadékháztartást, mint olyat el is felejthettem.

Az eső pénteken, szombaton hajnalban is esett, és bekövetkezett az is, amitől leginkább féltem. Megjött az az eső utáni, majdnem süt a nap, de azért szürke minden típusú, gyilkosan párás, semmire nem való idő, amit szívből gyűlölök, amikor akkor is másnaposnak érzed magad, amikor direkt csak három, vagy négy sört ittál, nem többet.

Kapkodva indultunk el, már egy határozott tömegbe érkeztünk meg, ami nem segített a szívdobogásomon. Annyira izgultam, főleg, mikor megláttam Kokót, meg Fejes Lacit, és rájöttem, hogy basszus nincs mese, itt tényleg rögtön futni fogunk. Nevezősátor, bénázás, rajtszámátvétel. Utána kicsi nyugi, félrevonultunk egy tömegen túli árnyékba. Az atomzöld pólót Anna azzal a lendülettel lenyúlta, nekem csak a rajtszámos boriték maradt. Abban ott volt a bőségesen osztott biztosítótű, a rajtszám, meg a chip. Külön. Na bazmeg. Debrecenben rajta volt a rajtszámon, a hátoldalra ragasztott szivacson. Néztem a kütyüt, és ugyan már milliószor elolvastam millió blogban, hogy ezt a kérdést a cipőfűzőn keresztül kell megoldani, de ott az éppen visszaszámlálódó rákészülő-időmmel, a tömeggel az oldalunkon nem voltam képes idegeskedés nélkül feldolgozni. Aztán lehajoltam, nekiálltam némileg tanácstalanul kibogozni a cipőmet. Először csak egyszer bújtattam át a fűzőket a chipen, aztán rájöttem, hogy így, ha megszorítom, akkor kifele fog állni ez a bizbasz, szóval kétszer fűztem át mindkét szálat. Így már normálisan lefogta a rendszer a jeladót. Ahogy később a többieket néztem, sokan vagy végletesen bénák voltak, vagy nem törődtek ennyire az egésszel, és megelégedtek azzal, ha éppen csak odaerősítették a cipőhöz a chipet. A verseny után jöttem rá, hogy a borítékon szépen odapiktogramozták, hogy te hülyegyerek, ezt ÍGY kell csinálni, de ki nézi meg a borítékot kívülről? 

Elindítottak egy regiment gyereket, bemelegítették a népeket, és lassan, olyan 53-kor lassan odaállt mindenki a Start elé. Amikor szépen összeállt a tömeg. Ekkor, kiváló ütemérzékkel bemondták, hogy az első részre várják a 7 km-seket, utánuk a 14-eseket, a 24-eseket, és a végére álljanak a háromnegyed maratonosok. Hát nem a szervezőkön múlt, hogy ezt kb 80%-ban végrehajtották az emberek, az biztos.

Két percenként indultak a csoportok. Inkább rá se néztem az órámra, konkrétan számolni tudtam volna a szívverésemet. Az biztos, hogy amíg élek, mindig imádni fogom ezeket a pillanatokat. Irgalmatlanul nagy érzés, hogy ott vagy a sok ugyanolyan hülye között, mindenki forrónaciban, meg szorítós zokniban van, alap az ordenáré színű futócipő, és az ott, abban besűrűsödő csoportban ez teljesen normális, érti mindenki, végre tartozol valahová, végre egy rakat emberrel éled át ugyanazt, neked számolnak vissza.

10..9..8..Felnézek az órára, és agyban fényképézek, örökké tartania kellene ennek a pillanatnak. Aztán elindulunk...

Szóval a lejtő. A lejtővel semmi gond nem volt, a tempómat lassan vettem vissza 5 kevésről majdnem 6-ig, itt hálistennek megvolt még a bajai feelgood ember, egy igazi rejtői figura, aki szélesen vigyorogva, gálánsan csoszogva, kacsázott előttem. Ráálltam. Még ő is gyors volt, ő nem izzadt, engem két km után szétgyalázott a páratartalom.

Átfutottunk az Erzsébet Szállodán (de minek, mert szponzorálni kell, azért), és nemsokkal a Halászcsárda előtt vettük észre, hogy miafaszom.

Két dolgot nem tudtam az egész versenyről, ebből az elsőt ugyanúgy nem tudták azok sem, akik már tavaly is itt voltak. Az a tény, hogy meg kell mászni egy majdnem függőleges löszfalat, önmagában még nem baj. Amire nincs mentség, az, ha nem gondolják át, hogy itt nem lehet felküldeni anélkül ikszáz embert, hogy ne legyen belőle óriási nagy tumultus. Az első emberek valószínűleg még várakozás nélkül feljutottak, de aztán megjött a tömeg. Én már jó tíz-tizenöt percet álltam ott, középen. Merevedés, kihűlés. "Tavaly nem erre jöttünk, nem értem miért kellett ez most." "Felesleges volt idáig futni, ha sétálok, pont fel tudtam volna megállás nélkül sétálni."

A második dolog már valószínűleg csak nekem volt új: ha nem is a táv fele, de egy jó része terep, vagy tájfutás volt. Futottunk szőlőhegyen, sokszor konkrétan sáncokba rendezett tőkék között, futottunk hegyoldalban, traktorvályúban, futottunk birkalegelőn, fűben, homokban autónyomvonalban. Iszonyatos energiát kivett belőlem. Nem számítottam rá, hogy aszfalt nélkül leszek. Ha tudtam volna, biztos nekimegyek legalább kéthetente a csepeli Dunapartnak. Ott tanultam meg, hogy aszfalton könnyen nagy lesz a szám, de nem is kell emelkedő, elég csak földön futni, hogy csendben maradjak.

Tizennégy kilométerig semmi mást nem csináltunk, mint a kertek alatt, templomok, iskolák hátsó kertjeiben, valakinek a telkén, lépcsőkön kanyarogtunk le-fel, mint a hülyék. Tizenháromnál aztán végre felküldtek minket a lakótelepre, az ASE Csarnokhoz, hogy újra átfussunk a rendezvényközponton. Tizennégynél találkoztam Annáékkal, és nem teljes átéléssel mosolyogtam egyet, majd közöltem, hogy eddig kibaszott szopatás volt. Eddigre elkészültem voltam minden tartalékommal, amiből esetleg mérhető tempót tudtam volna ezek után hozni.

Ennyi lépcsőzés, állás, sétálás után teljes lelki nyugalommal mentem be pisilni a vécére. Már tök mindegy volt, nem a pisin múlt. korábban, tíznél ugyan megettem egy zselét, de még utána is annyira szétszabdaltak a kanyarokkal, emelkedőkkel, hogy már egyértelműen az elfogyó zónában voltam.

Az idei ezeriksz km, meg ezek a félmaratonok annyira mindenesetre bőven elégnek bizonyultak, hogy leckeszerűen letudjam a maradék tíz km-t.

Lefutottunk a Duna szintjére a hatos úthoz. Itt, lefele bizonytalanodtam el először, hogy jófele megyek-e? Jó ideig nézegettem hátrafele, meg oldalra, hogy lelessem a többiek rajtszámát, de mindenki 31-es volt. Nem láttam viszont semmi nyilat, felfestést, táblát, hogy nekem, mint félmaratonosnak másfele kellett volna futnom.

A táv elején, amíg az őrült kanyarokkal, és vargabetűkkel küzdöttünk nagyon lelkes, aranyos általános sulisok mondták be két "hajrá" között minden sarkon, hogy most merre tovább.14 után viszont mindez elfogyott, pedig egy-két alkalommal jó lett volna egyértelműsíteni a haladási irányt.

A 24 és a 31 szétválása nem mondom, hogy nem volt feltűnően jelölve, de addigra annyira betompultam, hogy csak a kordon egyik oldalán lévő frissítőpontra figyeltem, és csak akkor jelzett az agyam, hogy a frissítőpont gyakorlatilag már a 31-es távra van téve, amikor a felfestésen tapostam. ÖSztönszerűen korrigáltam a kerítés túloldalát választva. Utána meggyőztem magam, hogy biztos lesz majd külön frissítés a félmaraton távon is. Persze, hogy nem volt, felesleges is lett volna külön asztalt felpakolni, de hát elfáradt már agyam. Jó lett volna, ha a frissítőpont még a közös útvonalon lett volna letéve, ezer szézalék, hogy még volt egy-két olyan zombi, mint én, hogy rossz döntést hozott, és nem tette meg azt a két métert a kordon rossz oldalán.

A városba visszavezető bringaúton csatlakoztak újra be mellém a háromnegyed maratonosok. Ezzel a becsatlakozással némileg nagyvonaló vagyok magamhoz, az igazság az, hogy ki harci robot üzemmódban, ki éppenhogy, de mindenesetre jó sokan elmentek mellettem. Igaz, én már azon is leültem teljesen, hogy amikor még én kifele futottam az Erőműhöz, már visszafele jöttek az első(?) 21-es rajtszámos emberek: a 16. kilométerig rám vertek 5000 métert. Mi van??? Végül 02:46 alatt értem be a célba, az első ufó meg 01:39 perccel állt fel dobogó első fokára. Átlag négy perces ezrek, tökön, babon, szántáson, szőlőn, lépcsőkön, emelkedőkön keresztül. Ilyen sebesség nincs is.

Az egyetlen jó dolgot ekkor már csak az amúgy indolotlanul dísztelen félmaraton tábla jelentette. Pontosabban az, hogy nem jelentett túl sokat. Gondolatban vállat vonva csak annyit jegyeztem meg, hogy akkor még három km. Ugyan ez még csak a harmadik alkalom volt, hogy átléptem ezt a vonalat, de akkor is: félmaraton már nem szükségszerűen a világvége. Sem testileg, sem lelkileg.

Az utolsó kétezer méter megint emelkedő volt, fel kellett futni a lakótelep dombjára. Ez az igazi tornatanár-szadizmus, nem kétséges. Itt még bevettem két elgyötört versenytársat, aztán jött az a libabőrborzongós rész, a befutás, tapsolás, biztatás, dicsérés. Jött a kapu, aztán hirtelen vége lett. Egy lány kapásból nyakamba akasztotta az érmet, én meg lihegtem és lihegtem és iszonyú fáradt voltam. Két srác már ott sörözött, rohadtul irigyeltem őket.. tömeg, botorkálok. Annát látom meg oldalról, sietve tör utat felém...vége van. Megcsináltam. Nem versenyeztem, nem futottam jót, de megcsináltam.

Ez itt az összefoglalás.

Ez meg itt a térkép.

Ez meg itt egy csodálatos screenshot klikklustáknak.

Ez meg itt a galéria.

Ma dühből indultam el, egy bloghorizonton túli dolog miatt, mindegy. Tegnap három vagy négy sör ment le, de inkább csak három, annyira jobban esik emlékezni. Józan maradtam, ettem előtte, ettem közben, nem akartam elszarni miatta a szombatomat. Más szarta el.

Dühből indultam, de második km-re már kiégett minden. Az enyhe alkoholmaradék, a düh, minden méreg. Az Irhás árok első száz méter emelkedője egyből elintézett mindent, csak a ritkán, majd az eddig soha nem látott táj miatti éberség és öröm maradt. Fújtattam, pár lépést gyalogoltam is, de leginkább becsületesen megfutottam mind a háromszáz méter emelkedőt. Murakamira nem gondoltam.

Pedig Murakami elbizonytalaníthatott volna, hiszen az én szemszögemből o is tipikusan az a felülről panaszkodó futó, mint például Bitliszbá, aki olyat tolt a futóblogon, hogy heti 60-70 km-kel alibizik.

Időm nincs ennyit futni, komolyan nem tudnék időben kint lenni egy hét alatt 60 km-t. Nem mintha képes lennék rá amúgy.

Murakami naponta 10 km-t fut, évente egyszer maratonozik (jelen időben írom, bár, hogy még mindig aktívan sportol-e, azt nem tudom. Remélem.), az elsőt rögtön negyven fokban Athénból és Marathonba futva tudta le. Futott egyszer 100 km-t is.

De persze mindezek nem kellenének, hogy  elbizonytalanítsanak, ő, mint jelenség, számomra túl távoli, a könyv a kezemben pedig csak igazából csak egy érdekes kis füzet, amit egy idegen ember írt, ráadásul nem azért, hogy bárkiben is kétségeket ébresszen. A hiba a felhasználóban van, bár ezúttal elmaradt az önmegkérdőjelezés, az önmagamra vetítés,  megmaradtam az olvasás puszta élvezeténél.

Ugyanakkor véget nem érő keresésemben azért, ha talán nem is túl fontos, de azért megjegyzendő állomás volt ez az írás. Ha futásról van szó, általában motivációt keresek, akár napi több órában. Talán passzívan, talán csak várok, hogy beessen a feedly-be egy újabb blogposzt, de azt órákon keresztül tudom várni, csekkolni.

 Ettől a nagyon távoli embertől azonban nem motivációt kaptam, talán többet, vagy inkább valami teljesen mást, nem tudom. Önigazolást. A megnyugvást, hogy nem vagyok egyedül. 

 Az életében a legtöbbet az ember, azt hiszem ezt a pillanatot keresi. Azt a valakit, aki ugyanazt a zenét, filmet szereti, aki ugyanazt látja, aki ugyanazt veszi észre, aki kimondja, amit o gondol, aki ugyanakkor ugyanazt érzi. 

 Akinek nem fontos a nyerés, aki azért fut, mert az a legegyszerűbb módja, hogy egyedül és önmagával legyen az ember, aki azért fut, hogy egyben maradjon testileg-lelkileg, meg persze azért is, mert hízékony.

 Murakami zenével fut - egyébként jó ízlése van - nekem még az sem kell, zavar. A környezetet szeretem hallgatni, nem akarok máshol lenni, ebben a speciális valóságban akarok elmerülni a gondolataimban. Murakami ugyanakkor azt mondja nem igazán gondolkozik közben, még véletlenül se odakint rakja össze a regényeit. Gyorsabb, kitartóbb, elszántabb.

És mégis, olyan fontos dolgokat mondott ki, amelyek az én számból is jöhettek volna, és nincs annál biztonságosabb, jobb érzés, amikor a saját gondolataidat olvasod vissza mástól, nyomtatásban (jó, nyilván nem vagyunk lelki társak, nem túlragozni akarom ezt az egészet, de azért rokonságot éreztem ezzel a japán csávóval - ami azért nem mindennapi dolog):

„Hosszútávokat futni eleve passzolt hozzám, és örömöt okozott, A sok szokás közül, melyet eddigi  életem során magamra szedtem, minden bizonnyal a futás a leghasznosabb, és a legnagyobb jelentőséggel bíró. És azt hiszem..testem-lelkem egészében véve jó irányba fejlődött és formálódott.”

„A csapatjátékokról nem mondhatnám, hogy illenek hozzám...az olyan sportokat sem nevezhetem erősségemnek, mint a tenisz, ahol, melyben egymás egyik a másik ellen folyik a versengés...Természetesen belőlem sem hiányzik a küzdeni akarás. Én abból valamiért soha nem csináltam túlságosan nagy ügyet, hogy másokkal szemben nyerek-e vagy veszítek...Inkább arra irányul az érdeklődésem, hogy képes voltam-e teljesíteni a saját magam meghatározta szintet...Ugyanis ha a hosszútávfutásban létezik legyőzendő ellenfél, az a tegnapi önmagunk.”

„Az a típus vagyok, aki szeret egyedül lenni... mindig, változatlanul ott rejlett bennem a vágy, hogy egyedül lehessek... Ezért aztán az, hogy napi egy órát fussak, és ezzel biztosítsam magamnak a csend idejét, ami kizárólag az enyém, mentális egészségem megőrzése szempontjából nagyon fontos tevékenység. Amíg futok, senkivel nem kell beszélnem, és senkit nem kell meghallgatnom. Elég csupán a tájat néznem és saját magamra figyelnem. Ez semmi mással fül nem cserélhető, értékes idő számomra.”

Na akárhogy is, az amúgy bizonyára igen szerény futó(szép)irodalomban mindenképpen ott a helye ennek a bő 160 oldalnak. Ha majd mellényomtatják az én blogomat, lesz ebben a műfajban már két könyv. Legalább.