Már tavaly nyáron be akartam nevezni, szerintem már az első 10 kilométerem után, mert ilyenkor nyilván úgy érzi magát az ember, hogy ő a Világegyetem Ura, de mindenképpen legalább Leonardo diCaprio a Titanicból, kifejezetten még a meghalása előtt. Akkor minden anyámkínja bajom lett hirtelen - térdín-féjdalmam, és kiújuló, makacs munkanélküliségem, elmúlt a kedvem nagyon gyorsan - most már azt mondom szerencsémre. Nem tudom, mit csináltam volna tavaly ilyenkor ezzel a 24000 méterrel, a kutyák ettek volna meg két nap után, amikor megtalálnak egy bokor aljában, valószínűleg.
Hogy most volt-e értelme? Nem tudom, ez volt a második futásom, amiért még én fizettem. Komolyan mondom, hogy még azt sem tudom, megítélni, hogy volt-e értelme. Indulni a menyasszonyom miatt indultam, Annáék paksiak. Kár lett volna kihagyni egy eseményt, ha már az ablak alatt szervezik, mert az nagyon menő dolog, hogy a lakásban felöltözöl, átsétálsz a rajthoz, lenyomod a távot, halálra fotóztatod magad, majd utána 500 méter bicegés után beleülsz a kádba. Kipróbáltam, és tényleg menő.
Az atomfutás nem standard táv, nem standard felületen. Jövőre már tudom mihez mérni, most viszont gőzöm nem volt, milyen stratégiát alkalmazzak (nagy szavak), milyen idővel számoljak.
A debreceni félmaratonom klasszikus sík, aszfaltos félmaraton volt, olyat, ha máshol nem is, de otthon, magamban kétszer is lekocogtam előtte.
Debrecenben megvolt az ahhoz szükséges kritikus tömeg, hogy tudjak kivel egy ütemben futni, itt ez teljesen hiányzott. Összesen vagy százan indultak az én távomban, jóval többen a 31 km-en. Az útvonalunk jó darabig együtt haladt, majd az Erőműnél szétváltunk, ki jobbra, ki balra el. Utána főleg nem maradt senki, egyedül futottam a fák között.
Az emelkedők, a Halászcsárda mögötti löszfalmászás (nyugodtan olvassátok lófaszmászásnak, nem szégyen, és igazából az volt) miatti ordas nagy torlódás valahogy teljesen szétzilált nem csak engem, de a mezőnyt is. Mindig mások voltak előttem. Igazából nem tudtam húzatni magam, de még csak együtt futni sem senkivel, saját tempót mentem. Az Atomfutás ebből a szempontból egy szimpla (de annak azért igen durva) edzés volt, csak éppen sok biohazardba öltözött ember vett körül és a végén érmet kaptam.
Öt-hat, maximum tíz sziluettre emlékszem, akiket elém vetett nagy nehezen egy-egy kanyar, akiket meg tudtam enni. (Engem persze tömegével előztek le.)
Abból építkeztem, amit előre tudtam. Tudtam, hogy kb 340 méter emelkedőt ígérnek, hát sok dombot futottam a nyáron, hogy egyáltalán fogalmam legyen, milyen az. Tudtam, hogy a dombok szét fognak küldeni, mert az edzéseim alatt sem tudtam jó időket (hat perces tempónál jobbat) futni az emelkedők után. A pulzusom se állt többé vissza ilyenkor, tudtam, hogy viszonylag magas értékeim lesznek - plusz még a versenydrukk.
Igyekeztem nem elfutni az elejét, de eleve egy lankásabb lejtőnek indultunk neki, de nem akarok előre szaladni, mert mindenképpen el kell, hogy mondjam, hogy előtte négyszer fostam.
Az esemény meg előző este indult. Úgy képzeltem, hogy ünnepelt hős módjára, aki éppen háborúba indul, majd pizzériába megyünk, hogy én szénhidrátot egyek. Hát nem mentünk, mert se ünnepelt hős nem voltam, de főleg mindenki fáradt volt. Ha már ennyire erőltettem, akkor fél óra alatt kibányásztak nekem egy telefonszámot az internetről, és újabb egy óra múlva oda is ért a pizza, ami egyébként közepesen szar volt, és nem mellesleg ott volt a kész, meleg húsleves, meg a baconos lesütött hús a konyhában. Hogy csinálj magadból hülyét vidéken, ugye, na mindegy. Melléküldtem két sört, ami biztos, majd egy, másfél óra múlva éreztem, hogy kívánnám a vécét, de már aludni akartam a két sör után, gondoltam ráér reggel.
Soha nem szoktam elaludni. A vidéki levegő, meg a redőny ezen minden további nélkül segített, tehát egyrészt kilenckor keltem fel, ezért egyből elkezdtem izgulni, másrészt az a bizonytalan érzés is bennem maradt. Nagyjából tízig semmi mást nem csináltam, minthogy a vévébe bementem, egy idő után kijöttem, majd gyorsan visszamentem. A folyadékháztartást, mint olyat el is felejthettem.
Az eső pénteken, szombaton hajnalban is esett, és bekövetkezett az is, amitől leginkább féltem. Megjött az az eső utáni, majdnem süt a nap, de azért szürke minden típusú, gyilkosan párás, semmire nem való idő, amit szívből gyűlölök, amikor akkor is másnaposnak érzed magad, amikor direkt csak három, vagy négy sört ittál, nem többet.
Kapkodva indultunk el, már egy határozott tömegbe érkeztünk meg, ami nem segített a szívdobogásomon. Annyira izgultam, főleg, mikor megláttam Kokót, meg Fejes Lacit, és rájöttem, hogy basszus nincs mese, itt tényleg rögtön futni fogunk. Nevezősátor, bénázás, rajtszámátvétel. Utána kicsi nyugi, félrevonultunk egy tömegen túli árnyékba. Az atomzöld pólót Anna azzal a lendülettel lenyúlta, nekem csak a rajtszámos boriték maradt. Abban ott volt a bőségesen osztott biztosítótű, a rajtszám, meg a chip. Külön. Na bazmeg. Debrecenben rajta volt a rajtszámon, a hátoldalra ragasztott szivacson. Néztem a kütyüt, és ugyan már milliószor elolvastam millió blogban, hogy ezt a kérdést a cipőfűzőn keresztül kell megoldani, de ott az éppen visszaszámlálódó rákészülő-időmmel, a tömeggel az oldalunkon nem voltam képes idegeskedés nélkül feldolgozni. Aztán lehajoltam, nekiálltam némileg tanácstalanul kibogozni a cipőmet. Először csak egyszer bújtattam át a fűzőket a chipen, aztán rájöttem, hogy így, ha megszorítom, akkor kifele fog állni ez a bizbasz, szóval kétszer fűztem át mindkét szálat. Így már normálisan lefogta a rendszer a jeladót. Ahogy később a többieket néztem, sokan vagy végletesen bénák voltak, vagy nem törődtek ennyire az egésszel, és megelégedtek azzal, ha éppen csak odaerősítették a cipőhöz a chipet. A verseny után jöttem rá, hogy a borítékon szépen odapiktogramozták, hogy te hülyegyerek, ezt ÍGY kell csinálni, de ki nézi meg a borítékot kívülről?
Elindítottak egy regiment gyereket, bemelegítették a népeket, és lassan, olyan 53-kor lassan odaállt mindenki a Start elé. Amikor szépen összeállt a tömeg. Ekkor, kiváló ütemérzékkel bemondták, hogy az első részre várják a 7 km-seket, utánuk a 14-eseket, a 24-eseket, és a végére álljanak a háromnegyed maratonosok. Hát nem a szervezőkön múlt, hogy ezt kb 80%-ban végrehajtották az emberek, az biztos.
Két percenként indultak a csoportok. Inkább rá se néztem az órámra, konkrétan számolni tudtam volna a szívverésemet. Az biztos, hogy amíg élek, mindig imádni fogom ezeket a pillanatokat. Irgalmatlanul nagy érzés, hogy ott vagy a sok ugyanolyan hülye között, mindenki forrónaciban, meg szorítós zokniban van, alap az ordenáré színű futócipő, és az ott, abban besűrűsödő csoportban ez teljesen normális, érti mindenki, végre tartozol valahová, végre egy rakat emberrel éled át ugyanazt, neked számolnak vissza.
10..9..8..Felnézek az órára, és agyban fényképézek, örökké tartania kellene ennek a pillanatnak. Aztán elindulunk...
Szóval a lejtő. A lejtővel semmi gond nem volt, a tempómat lassan vettem vissza 5 kevésről majdnem 6-ig, itt hálistennek megvolt még a bajai feelgood ember, egy igazi rejtői figura, aki szélesen vigyorogva, gálánsan csoszogva, kacsázott előttem. Ráálltam. Még ő is gyors volt, ő nem izzadt, engem két km után szétgyalázott a páratartalom.
Átfutottunk az Erzsébet Szállodán (de minek, mert szponzorálni kell, azért), és nemsokkal a Halászcsárda előtt vettük észre, hogy miafaszom.
Két dolgot nem tudtam az egész versenyről, ebből az elsőt ugyanúgy nem tudták azok sem, akik már tavaly is itt voltak. Az a tény, hogy meg kell mászni egy majdnem függőleges löszfalat, önmagában még nem baj. Amire nincs mentség, az, ha nem gondolják át, hogy itt nem lehet felküldeni anélkül ikszáz embert, hogy ne legyen belőle óriási nagy tumultus. Az első emberek valószínűleg még várakozás nélkül feljutottak, de aztán megjött a tömeg. Én már jó tíz-tizenöt percet álltam ott, középen. Merevedés, kihűlés. "Tavaly nem erre jöttünk, nem értem miért kellett ez most." "Felesleges volt idáig futni, ha sétálok, pont fel tudtam volna megállás nélkül sétálni."
A második dolog már valószínűleg csak nekem volt új: ha nem is a táv fele, de egy jó része terep, vagy tájfutás volt. Futottunk szőlőhegyen, sokszor konkrétan sáncokba rendezett tőkék között, futottunk hegyoldalban, traktorvályúban, futottunk birkalegelőn, fűben, homokban autónyomvonalban. Iszonyatos energiát kivett belőlem. Nem számítottam rá, hogy aszfalt nélkül leszek. Ha tudtam volna, biztos nekimegyek legalább kéthetente a csepeli Dunapartnak. Ott tanultam meg, hogy aszfalton könnyen nagy lesz a szám, de nem is kell emelkedő, elég csak földön futni, hogy csendben maradjak.
Tizennégy kilométerig semmi mást nem csináltunk, mint a kertek alatt, templomok, iskolák hátsó kertjeiben, valakinek a telkén, lépcsőkön kanyarogtunk le-fel, mint a hülyék. Tizenháromnál aztán végre felküldtek minket a lakótelepre, az ASE Csarnokhoz, hogy újra átfussunk a rendezvényközponton. Tizennégynél találkoztam Annáékkal, és nem teljes átéléssel mosolyogtam egyet, majd közöltem, hogy eddig kibaszott szopatás volt. Eddigre elkészültem voltam minden tartalékommal, amiből esetleg mérhető tempót tudtam volna ezek után hozni.
Ennyi lépcsőzés, állás, sétálás után teljes lelki nyugalommal mentem be pisilni a vécére. Már tök mindegy volt, nem a pisin múlt. korábban, tíznél ugyan megettem egy zselét, de még utána is annyira szétszabdaltak a kanyarokkal, emelkedőkkel, hogy már egyértelműen az elfogyó zónában voltam.
Az idei ezeriksz km, meg ezek a félmaratonok annyira mindenesetre bőven elégnek bizonyultak, hogy leckeszerűen letudjam a maradék tíz km-t.
Lefutottunk a Duna szintjére a hatos úthoz. Itt, lefele bizonytalanodtam el először, hogy jófele megyek-e? Jó ideig nézegettem hátrafele, meg oldalra, hogy lelessem a többiek rajtszámát, de mindenki 31-es volt. Nem láttam viszont semmi nyilat, felfestést, táblát, hogy nekem, mint félmaratonosnak másfele kellett volna futnom.
A táv elején, amíg az őrült kanyarokkal, és vargabetűkkel küzdöttünk nagyon lelkes, aranyos általános sulisok mondták be két "hajrá" között minden sarkon, hogy most merre tovább.14 után viszont mindez elfogyott, pedig egy-két alkalommal jó lett volna egyértelműsíteni a haladási irányt.
A 24 és a 31 szétválása nem mondom, hogy nem volt feltűnően jelölve, de addigra annyira betompultam, hogy csak a kordon egyik oldalán lévő frissítőpontra figyeltem, és csak akkor jelzett az agyam, hogy a frissítőpont gyakorlatilag már a 31-es távra van téve, amikor a felfestésen tapostam. ÖSztönszerűen korrigáltam a kerítés túloldalát választva. Utána meggyőztem magam, hogy biztos lesz majd külön frissítés a félmaraton távon is. Persze, hogy nem volt, felesleges is lett volna külön asztalt felpakolni, de hát elfáradt már agyam. Jó lett volna, ha a frissítőpont még a közös útvonalon lett volna letéve, ezer szézalék, hogy még volt egy-két olyan zombi, mint én, hogy rossz döntést hozott, és nem tette meg azt a két métert a kordon rossz oldalán.
A városba visszavezető bringaúton csatlakoztak újra be mellém a háromnegyed maratonosok. Ezzel a becsatlakozással némileg nagyvonaló vagyok magamhoz, az igazság az, hogy ki harci robot üzemmódban, ki éppenhogy, de mindenesetre jó sokan elmentek mellettem. Igaz, én már azon is leültem teljesen, hogy amikor még én kifele futottam az Erőműhöz, már visszafele jöttek az első(?) 21-es rajtszámos emberek: a 16. kilométerig rám vertek 5000 métert. Mi van??? Végül 02:46 alatt értem be a célba, az első ufó meg 01:39 perccel állt fel dobogó első fokára. Átlag négy perces ezrek, tökön, babon, szántáson, szőlőn, lépcsőkön, emelkedőkön keresztül. Ilyen sebesség nincs is.
Az egyetlen jó dolgot ekkor már csak az amúgy indolotlanul dísztelen félmaraton tábla jelentette. Pontosabban az, hogy nem jelentett túl sokat. Gondolatban vállat vonva csak annyit jegyeztem meg, hogy akkor még három km. Ugyan ez még csak a harmadik alkalom volt, hogy átléptem ezt a vonalat, de akkor is: félmaraton már nem szükségszerűen a világvége. Sem testileg, sem lelkileg.
Az utolsó kétezer méter megint emelkedő volt, fel kellett futni a lakótelep dombjára. Ez az igazi tornatanár-szadizmus, nem kétséges. Itt még bevettem két elgyötört versenytársat, aztán jött az a libabőrborzongós rész, a befutás, tapsolás, biztatás, dicsérés. Jött a kapu, aztán hirtelen vége lett. Egy lány kapásból nyakamba akasztotta az érmet, én meg lihegtem és lihegtem és iszonyú fáradt voltam. Két srác már ott sörözött, rohadtul irigyeltem őket.. tömeg, botorkálok. Annát látom meg oldalról, sietve tör utat felém...vége van. Megcsináltam. Nem versenyeztem, nem futottam jót, de megcsináltam.
Ez meg itt egy csodálatos screenshot klikklustáknak.
Ez meg itt a galéria.
