Az a csávó nem én vagyok, a képet természetesen lenyúltam, ami gusztustalan, de ezt csak azért írom, hogy korrekt legyek, az igazság az, hogy a lopás itt annyira természetes dolog, hogy kimondhatjuk, az internetnek nincs lelkiismerete. Most ez mind nem fontos. A fontos az, hogy az a csávó, ott fent nem én vagyok, de kurvára szeretnék olyan lenni.

Benyaltam a marketinget, már ha valaki valaha megkérdezné, hogy mi az istenért kezdtem el futni, mert ezek amúgy mindig olyan motiváló sztorik. A durva az, hogy 2012 tavasza, vagy nyara óta futok, az első cipőmet viszont már megvettem már 2009-ben. Le is futottam a Margitszigetet körbe, összesen vagy tíz-tizenötször - néha már egyben is, megállás nélkül, de ez az egész csak két évvel ezelőtt, azon a tavaszon, nyáron darált be. Jó ideig még akkor is pár alkalommal futottam csak havonta. Szigorúan öt kilométerek, kifele, meg vissza, a Szerémi út melletti bringaúton, ez ment vagy egy évig, talán tovább is. Nem volt benne sok kilométer, és az egész nem borult volna át semennyi idő alatt sem, ha nincs az okostelefon, és ha nincs az Endomondo.

Szóval láttam ezt a sok futóteasert, gondoljatok akár a Flora reklámra, hogy szeresd a szívet, és végig egy kapucnis csávót mutatnak, aki egy erdei úton fut. Meg futottak filmekben, meg mit tudom én hol, valahogy beleakadt az agyamba, pedig szerintem akkor még nem volt olyan tömegsport ez az egész, mint most. És a távolság engem mindig is izgatott, gyerekkoromban sokat bringáztam, és mindig csak odafele terveztem, mindig hajtott a felfedezés, az új, a még tovább. Azt mondták egyszer, hogy valószínűleg beleszerettem az endorfinomba, és akkor esett le nekem ez az egész, hogy tényleg. Szóval kimentem a Margitszigetre és kurva hülyén éreztem magam, hiszen rohadtul engem nézett mindenki (senki). Alibiztam egy kicsit valami szememsarkából ellesett bemelegítést, aztán elkezdtem kocogni, majd kb száz méter múlva meghaltam. Hát ez kurva szar, ez faszság. De az ember csak tovább megy, mert nem akar beégni, és akkor egyszer csak kinéztem, és ott volt a Duna, a tizenháromker szemben, a túloldalon, meg egyszer csak rám csúszott az a felemelő szabadságérzet, hogy sehol se vagyok, eltűntem, nem tudja senki, oda megyek, ahova ÉN akarok. Megjöttek a gondolatok.

Ugyanakkor a futás maga, egy fos volt, semmilyen szinten nem ment, legfeljebb utána volt meg a jóérzés, hogy megcsináltam. Könnyű volt nem kimenni, nagyon könnyű. Mindig eltelt egy-két hónap, mire újra elkezdett piszkálni az egész. Az Endomondóig mindig ledobtam a láncot. Én még zenét sem cipeltem magammal soha, őrjítően idegesített minden, még a kulcsom is, pedig mindig csak a szükséges párat viszem magammal, azt is összegumizom. Amint rávettem magam, hogy telefonnal a zsebemben fussak, az egész mindenség megváltozott. Nyoma volt annak, hogy futok. Vissza tudtam nézni, elemezni, átélni, újra és újra kérődzhettem rajta, újra és újra tolta agyamba az ingert, a büszkeséget.  Több ilyen nyomot akartam, több bejegyzést, aztán mindenféle magánéleti szarság is hatványozottan ebbe az irányba tolt. Viszonylag mérhető mennyiséget futottam már munka után is, stresszölőnek, de új cipőm, még több kilométerem akkor lett igazán, amikor tavaly hét év után kikúrattam magam a biztos egzisztenciámból. Felállni azóta sem álltam fel, de egy évre rá talán lefutom majd a félmaratont.

Ja, és mindettől majd olyan leszek, mint az a csávó, ott fent.