Az első után semennyire nem voltam képben, de ez igazából várható is volt. Lett volna, ha nem csak utólag tudatosulna ez a dolog, főleg azáltal, hogy leírom. Kedden még lefutottam hat kilométert fartlekben, ami annyit jelent, hogy becsületből négyszer-ötször belefutottam, de alapvetően még annyira kockán mozogtam, hogy nagyon nem esett jól. Nem futni, mozogni egyáltalán. Életem első félmaratoni távja után valószínűleg többet kellett volna pihenni, de hát senki nem mondta, hogy hülyegyerek, fuss le egy félmaratont, magamtól ugrottam neki, a félmaratonra való felkészülés kellős közepén. Csütörtökön álltam fejre. Aznapra négyszer hat perces intervall volt felírva a naptárba, és már előre sejtettem, hogy nem fogom kívánni. Már az ötször négy is sok volt a jóból, pedig akkor közelben sem volt a lábamban egyszerre huszonegy kilométer.

Már a második gyorsban feladtam. Hiába volt a bemelegítés, hiába volt 10 perc lassú az elején, annyira elkezdett szúrni az oldalam, hogy egyszerűen meg kellett, hogy álljak. Már abban a szent pillanatban tudtam, hogy fejben nem vagyok sehol. Mert fejben nem voltam sehol, nem figyeltem oda, sem a légzésre, sem magamra, csak robot módjára trappoltam, lélek nélkül. A harmadik gyorsban a jobb combhajlítóba állt bele a fájdalom. Még soha nem éreztem ott semmi hasonlót. Görcsnek fordítottam le magamnak, de görcshöz képest élesebb, késszerűbb fájdalom volt, bár azt éreztem, hogy nem a világ vége jött el. Egy ideig így nyomtam, aztán nem ment, megint kiálltam.

Az a kurva rekortán, túl puha! A Bikás parkba mentem le, mert ott legalább körbe lehet futni, kereszteződések, forgalom nélkül, ami azért jól jön, ha zavartalanul kell hat percekig rohanni. Hö, rohanni. Egész idő alatt alig tudtam feltornázni 160-ra a pulzusom, annyira nem akartam sietni. Gyűlöltem minden másodpercét.

Otthagytam a parkot, elporoszkáltam a kis utcákig, adtam magamnak még pár perc pihenőt, hogy agyban, testben valamennyire összeszedjem magam, hogy rá tudjam mondani, hogy nem megyek azonnal haza, hanem csakazértis befejezem. Az utolsó hatot fogösszeszorítva, de mindenféle egyéb fájdalom nélkül csináltam meg.

A combfájdalom visszajött utána, maradt egészen másnap estig, valószínűleg görcs is volt, húzódás is volt valamennyire, de nyom nélkül lelazult vasárnapig. És ez jó volt, mert úgyis csak ezt akartam, ez maradt meg fejben. Nem akartam én semmi mást, semmi hülye edzést, csak ezt, megint átélni, benne lenni ebben az említésre méltó dologban, mert ez küszöb felett van. A Felet akartam csak megint.

Azért volt bennem félsz, hogy agyban tudom-e hozni, vagy csak az újra átélés akarása van meg, aztán négy kilométer után már végem lesz? Ráadásul reggel indultam neki, a barátnőm még aludt. Kis reggeli, kávé, lassú készülődés, hogy a kaki azért még otthon érjen, ne útközben. Megint töltöttem vizet, megint letettem lent a kukák mellé. A három szőlőcukor is bent figyelt a zsebben. Vékonyabb hosszú ujjút vettem fel második rétegnek, mert már ekkor tíz fokot mutatott a hőmérő. Garmin feltöltve. Nagyjából tíz-tizenegy-tizenkét órát bírt elsőre, egy másodperces jelvétellel. Az akku ikon már üres volt, de még mindig nem szólt, hogy le fog merülni. 16%-ot írt ki, amikor töltőre dugtam még pénteken. Meglátjuk mennyi lesz benne a második körben, amikor tudom,hogy full teliből merül lefele.

Az első ötszáz alatt már megjött a belső infó, hogy nem lesz baj, jól esett mozogni. Az első kilométer túl gyors is lett, vissza kellett vennem. A baj ott volt, hogy a pulzus nem esett vissza igazán. Eleinte ugyan állandóan lassítanom kellett a tempón is, mert mindig visszagyorsultam, de mire a Dunához értem, egyértelművé vált, hogy gyorsabban dörömböl a cucc odabent. Aztán rájöttem. Meleg van. Tavasz van. Süt a nap. Ott fent, a gáton, a két angol busz felé haladva (még nem kerültek ki, de ha megtörténik végre, akkor az már tényleg a tavaszt jelenti), hirtelen megtörtént a fordulat, egyszerűen belefutottam a tavaszba. És büszke voltam, mert végignyomtam a telet, bármennyire is semmilyen egy tél volt (hiszen a márciusi katasztrófa-helyzet még előttünk van). És csak nyomtam a keep runningot, és egyszer csak ott, vasárnap mellém kelt, mellém ért a tavasz, a fény, a nap, a madarak, az emberek, az idióta szőrös rügyek a fákon. Hirtelen huszonegy kilométer alatt annyi futóval találkoztam, mint összesen a téli kétszázhatvan alatt; olyan volt, mint egy csóró, elméleti motorostalálkozó, állandóan intettem, meg biccentettem.

Hihetetlen, hogy odakint mennyire normális lesz egyszeriben mindenki. Senki nem valaki, ilyen, vagy olyan, hanem csak egy ugyanolyan ember, mint te, aki élvezi, hogy végre fél óráig süt a nap. Persze a politikán gondolkodtam. Magyarország, pártok, haverok közötti világnézeti különbségek, Ukrajna, világ, újra mi. Futás közben közelebb vagyok a végső egyenletek érzésmegoldásaihoz, mint egyébként bármikor. Nem tudom megfogalmazni, nem tudom levezetni, érzésekből rakom arrébb, tologatom, teszem helyre a világ értelmét rejtő gránitbálákat. És ott is maradnak, az összes, a futásban.

Szex, kapcsolat, együttélés, hogyne, még az öt kilométerbe is beleférnek, nemhogy a huszonegybe.

Talán rögtön a legelején már azzal kezdődik az egész agyfolyamat, hogy kitisztulnak a démonok, mérgek, lázak. Hogy újra egészséges leszek lelkileg.

A többi talán alig meghatározható: emlékek, amikor öreg, elbújt, kis lakótelepek négyemeletes nyugodtházai mellett futok el. Apám, a koleszterinem, vérnyomásom, az éveim, hogy talán mindezeket most rakom át másik sínre, hogy ne haljak meg az út mellett ötvenegy évesen hazafele biciklizve.

Állás, munkanélküliség, utolsó munkahely.

Random reagálások a környezetre: itt kik laknak, milyen emberek, milyen lehet itt élni.

Mit fogok erről a futásról írni.

Öröm, hogy kint vagyok, szenvedés, mert kint vagyok, hős vagyok, hiszen kint vagyok. Aztán millió pillanatdolog, felvillannak, átfutnak rajtam. Élő dolog vagyok, amikor kint vagyok.

További két kilométer után túl sok lett az izzadság, hét perces tempónál is egyfolytában csöpögött rólam a víz, a pulzus alig ment 150 alá. Zipzár le, hosszú ujj fel, arcot pólóba törlés megállás nélkül. Levetni nem mertem.

Szembe sapkában, ujjakra húzott hosszú ujjúakban kocogtak el mellettem, nem tudom, hogy bírják, rólam decikben jön le a víz. Már ekkor tudom, hogy ezúttal sokkal hálásabb leszek a tizenharmadik kilométernél elrejtett vízért.

Most is jelentkezett a jobb oldali lábszáram és lábfejem találkozásánál az a fájdalom, amit múltkor is éreztem. Az a tipikusan vezetés közben jelentkező fájdalom, amikor órákig csak a gázon tartod a lábad, és egy idő után kurvára nem kényelmes. Előbb jött, de előbb is kezdtem el lemenni hét perc alá, és amikor lazábban, szabadabban tudtam mozogni, nem a lassúságot kellett erőltetni, el is múlt.

Tíz után egyre inkább akartam azt a vizet, rövidítettem hazafelé, ahol tudtam, szóval valahol 12.7-nél értem a házunk elé. Előtte még kelletlenül elharapdáltam egy szőlőcukrot, de annyira kiszárította a torkom, hogy a másodikat nem voltam hajlandó a számba venni. Szerintem megittam fél liter vizet, nem érdekelt, hogy csak a hasam lesz tele vele. Másfél percet állhattam, max. kettőt, de aztán újra nekiindultam, mert féltem, hogy lemerevedek, vagy nem akarok tovább indulni. (Nem akartam, pihenni akartam volna még, mert már fáradtam.) Az első kétszáz méter fura volt, rozsdásabb, de utána pihentséget éreztem. Ekkor kezdtem kicsit gyorsabban menni.

Jó ideig azt hittem, hogy akár 2:15-re is jó leszek, de ekkor még nem számoltam, nem láttam át a végét.

2:24:17 alatt lett meg a Fél, és ez mindössze két, két és fél perc javulást jelent, miközben azt hittem, hogy végig jobb időket mentem, és előbb is kezdtem gyorsítani. Ha újra be tudok majd kukkantani a Garmin Connectbe, megnézem, hogy mi az igazság, de jelenleg annyira megújulnak, hogy nem tölt be az oldal.

Amúgy elfáradtam, pont annyira, mint régen a tíz kilométerek alatt. Emlékszem, mert novemberben kezdtem el igazából tízeket futni. Ha nem hajráztam volna, hanem maradtam volna a hét perces kocogásnál, talán tovább is bírtam volna. Fene tudja. A lényeg, hogy futó lettem, bárki bármit mond. Most ennek örülök, és hadd élvezzem ki.

Na, itt van, ennyit sikerült kihoznom ebből: