Akár rosszul is elsülhetett volna, mert messze volt, mert túl korán kellett kelni, mert egy órával kevesebbet aludhattam amúgy is. Ehelyett kibaszottul tökéletes volt. Nincs összehasonlíási alapom, mivel most futottam életemben először együtt egy embernél többel - rögtön több ezer másikkal -, de akkor is tökéletes volt. Tökéletes volt, amit kihoztam belőle, tökéletes volt az idő, a hely, ahol futottunk, az élmény, és még az is, hogy a barátnőmet végre bele tudtam vonni, végre valamennyire rálátása volt életemnek erre a részére is. Közös lett az élmény, az, hogy félóránként befutottam a stadionba, ő lefényképezett, -videózott, és este meg együtt döbbentünk meg, hogy két óra alatt faszán megkapott minket a márciusi nap.
Hatkor keltünk, ami igazából hajnali öt volt. Hétkor valahogy tényleg el tudtunk indulni, pedig féltem, hogy csúszni fogunk. De nem, reggeli, kávé, kaki, minden belefért, jó ómen. Ő vezetett, én meg igyekeztem nagyon pihenni két és fél órán keresztül. Fogalmam sincs, hol álltunk meg útközben, de annyi biztos, hogy benzinkút volt, árultak energiaitalt, és tele volt a bolt futócuccba öltözött emberekkel. Mindenki Debrecenbe ment. Gondolkoztam, hogy nekem is már eleve áramvonalasba kellett-e volna jönnöm, de hát hajnal volt, a futás meg tizenegykor lesz. Rövidgatyára készültem, olyat meg öt fokban nem veszek fel. Nem akartam elhinni, hogy tényleg hosszúban kellene nekiindulni, délre lesz vagy húsz fok.
A Sygic bevitt minket egyenesen az útlezárásig, ahol egy almazöldbe és biztonsági őrbe öltözött ember behajolt a kocsiba, hogy elnézéstfutóversenylesz. Mondtuk neki, hogy az nagyon helyes, mi is olyat keresünk, hova parkoljunk? Ahol helyet találnak.
Hát azt az egyet nem találtunk, de elengedtük a közvetlen környéket, és pár utcával arrébb egyből szerencsénk lett. Kiszálltunk, mentünk a tömeg után, és igazából minden adta magát. Nagy, füves tér, iszonyatosan sok ember, kuki bálákban, érthetetlen hangosbemondó, hőlégballon, műanyagbudi, érmes, meg rajtszámos hősök. Felvettem a csomagot. A chip a rajtszám hátulján, ne bökjem agyon a tűvel, öltözni meg ott, hátul lehet. Kaptam Cornwell, vagy milyen cédét, csomó papírt, fél liter vizet, meg egy csomag kukit. Azt egyből levámolta a csajom.
Minden lepukkant öltözőben kell lennie egy rejtélyes, igen vidéki embernek, aki a szolid, de permanens izzadságszagban éppen bicskával és három centis karéj kenyérrel tolja a kilós szalonnát. Itt is volt, innen tudtam, hogy jó helyen járok. Ő evett, egyéb emberek öltöztek. Később ő is, a húszkilós szatyor aljáról előkotorta a hetvenes évekbeli pamut pólót, és tornanadrágot, cipőt vett, és biztos vagyok benne, hogy odakint később kurvára 4:10-es ezreket futott.
A rajtszámba minibiztosítótűket bökni egy külön sportág, ezt azóta tudom. Én konkrétan képtelen voltam jelentős sikereket elérni, a barátnőmnek sem ment egyik tíz percről a másikra. De végül ott voltam, ÉN, futófelszerelésben, RAJTSZÁMMAL. Beszarás. Tényleg versenyen fogok indulni.
Félszegen megkerestük, hogy hol lesz a bázisunk, a tribün vége jó választásnak tűnt. Volt még kb háromnegyed óra. Gondoltam pisilek, meg hátha lesz nagy dolog is. Eddigre viszont aranyárban mérték az ilyen jellegű magányos pillanatokat, szóval beálltam a türelmetlen sorba, teljesen egyértelmű volt, hogy ebből nem lesz már kaka, mert úgy egyszerűen nem lehet szarni, hogy toporogva vár rád száz ember.
Mínusz fél óra környékén fitnesslányok akartak mindenkit bemelegíteni, de engem nem sikerült - hát nincs az az isten, hogy más emberekkel együtt tudjak mozogni. Elsomfordáltam vissza a tribünhöz. A pályán viszont random nyargalászott a konkurencia, úgyhogy beálltam közéjük úgy csinálni, mint aki tudja, hogy mit művel.
A hangosbemondó pár perces csúszással kérte a hosszútávosokat tömörülni, és én kb. innen kezdtem pánikolni, mert egyre kevésbé értettem a tömeg közepéről, hogy kinek, mikor, mit kell csinálni, úgyhogy folyamatosan mások mellét bámultam, hogy kin van zöld rendszám - majd vele együtt indulok. Aztán volt egy visszaszámlálás, majd csomóan elindultak. Ők voltak a negyedmaratonosok. Két és fél perc múlva kurva nagy felhajtás közepette elindultunk mi is. Közben rájöttem, hogy nem is annyira a végén vagyok, mint a közepén, de végül ebből nem lett semmi gáz. Páran elfutottak mellettem, jóval többen fokozatosan hagytak le, de pár emberrel azért megmaradtam egy ritmusban. Így visszagondolva már értem, de ott nagyon meglepődtem, hogy lazán 160as pulzussal ment csak a totyogás is.
Nem mertem hat harmincas tempónál jobbat menni. Közben azért élveztem a pillanatot, az egész történést. Nem zavart, hogy sokan vagyunk, hallgattam a cipők puha pattanásait, élveztem a környéket, és úgy ámblokk élénk érdeklődéssel figyeltem, hogy mi történik körülöttem. Páran bementek a fák közé pisilni. Sokan beszélgettek. Néztem a felszereléseket, a csajok fenekeit, a futóhippiket, a nagyképű, fiatal srácokat. Az egyik ilyen mezítláb rohant el a tömeg mellett. Oké, ő tudja.
Az első frissítést kihagytam, félszeg voltam, nem is voltam benne biztos, hogy kell-e ilyen hamar, inkább csak néztem a technikákat. Vödör vízbe sapkát, tenyeret meríteni, fejre csapni - ez később jól jött. Ugyan nem volt konkrétan nyári meleg, de frissítésnek nagyon jól esett. Papírpohárban jött a víz, az izó, néha nyújtották, néha venni kellett. Mindenképpen lassít, és rontja a köridőt. Viszont egyenesben tartott végig, nem szomjaztam, nem éheztem, nem szenvedtem, szóval a végeredményen valószínűleg nem keveset dobott. Víz, szőlőcukor, rá gyorsan víz, banán, izó, víz, szőlőcukor, rá gyorsan víz, banán, izó, víz. Valami ilyesmit nyomattam négy kör alatt, a két állomásnál. A helyszín előtt, után kicsit rágyorsítottam, hogy megnyugodjon a lelkem, illetve, ha jól emlékszem, a tizennégy utáni ritmusváltást is így kezdtem: egyszerűen nem lassultam vissza.
Nagyjából három kilométer után állt be a szervezetem a hat tízes, hat húszas tempóra, illetve a 150es pulzusra. Ezt ismertem, ezzel tudtam dolgozni, tervezni. Egy fiatal lánnyal futottam együtt, egészen a gyorsításig. Hol ő, hol én mentem elől, de sokat voltunk konkrétan egymás mellett is. Pont tizennégy előtt éreztem már annyira kínosnak, hogy inkább megszólítsam, de mégsem tettem. Inkább lehagytam.
A pulzus egyből felment 160ra, de nem aggódtam, belátható volt a távolság, előttem volt a hátralevő masfél kör minden szakasza, tudtam, hogy simán végig tudom vinni. 5:45-5:48-as tempók jöttek, meg egy rettenetesen nagy meglepetés: előzni kezdtem. Egy csomó embert megjegyeztem, vagy mert furán/jól/magabiztosan/akárhogy nézett ki, vagy egyszerűen valamiért jellegzetes volt, vagy mert együtt futottam vele egy darabig. A lényeg az, hogy csomóan belassultak, és azon kívül, hogy fenomenális érzés volt előzgetni - életemben nem előztem le senkit futásban - nagyon meglepődtem, mert annyira ezt tolják mindenhol, hogy el ne fusd az elejét. És mégis, hányan... Az nyilván színtiszta önfényezés, hogy elmondom, hogy én speckó minden körben jobb időt mentem, de most ettől függetlenül durva látni azt, hogy mennyire ez a helyes stratégia. (Annyira profi lettem egy versenytől, érzem én is.)
Felemelő volt. Az, hogy mosolyogni tudtam a stadionnál a barátnőmre, aki türelmesen várt a félóránkénti megjelenésemre és akkor agyonfényképezett, - videózott. Felemelő volt bizonyítékát látni annak, hogy futó vagyok, hogy helyem van a többiek között, hogy tudok velük futni, hogy helyt tudok állni. Felemelő volt, hogy ekkora tömeg részese vagyok, hogy mindenki azt szereti és csinálja, amit én. Igen, felemelő volt, hogy jobb vagyok pár embernél, iszonyatosan felemelő volt, hogy még energiám is maradt, magamhoz képest sprintben értem be a célba. Nem bőgtem, de tudtam volna. Iszonyatosan boldog és elégedett voltam, annyira régen éreztem ilyet, ennyire jó és egész dolgot. Büszke voltam, és ez nálam ritka dolog.
2:07:19 lett a vége. 6:02-es tempó, huszonegy kilométerre számolva, ÚRISTEN!! Alig egy-két hónapja tudok egyáltalán 6:30 alatt futni. 2:24 lett a gyakorló félmaratonom, a barátaim 1:54-et, 2:02-őt futottak ezen a távon, és bassza meg, ez utolérhető különbség.
Hát most mit mondjak? Ez csak ilyen hülyén, pátoszosan megy,
köszönöm, Debrecen.
