Nem tudom, simán lehet, hogy értelme sincs kimenni ilyenkor. Lehet, azzal tenném a legjobbat magamnak, a futókarrieremnek, ha ilyenkor egyszerűen otthon maradnék, és pihennék, vagy csinálnám azt, amihez éppen bármi kedvem van. Mert a futáshoz, na ahhoz nincs, nagyon-nagyon nincs.

Nem tudom, hogy van-e olyan, hogy akaraterőre, lélekre edzés, vagy ez csak oda vezet, hogy rossz tesitanár módjára megutáltassuk az egészet magunkkal?

Nem tudom, de az áprilisi célkitűzéseimhez kellett ez a nyomorék öt km is.Lehetett volna - úristen - hat is, de egyszerűen n_e_m_a_k_a_r_t_a_m f_u_t_n_i.

Iszonyatosan nehéz agyilag összeszedni magam nyolc, kilenc óra akármi után. Ez persze arról szól, hogy három hónapos megszakítással, de összesen kilenc hónap után újra van munkahelyem. Örülök, mert lesz pénzem, örülök, mert jó, nyitott, biztos helynek tűnik, még annak is örülök, hogy közel van, még csak a kerületből sem kell kitennem a lábam. Egyszerűen csak nehéz visszaállni arra, hogy kvázi eltűnök a napjaimból kilenc órára, és mire előkerülök, agyilag zokni vagyok, fáradt vagyok, éhes vagyok, és mozogni, neadadjisten sportolni meg aztán kurvára, de nincs kedvem. Meg akarok inni egy sört, talán kettőt is, pénteken még többet. Lazítani akarok, nem még többet beletenni.

És itt van a kulcs. Mert azon túl, hogy lemerülnek az elemek este hatra, egy sokkal nagyobb baj van, az pedig a nézőpont, a mentalitás megváltozása. Mert ha egész nap otthon verem a seggem a földhöz, akkor egyenesen szükségem van a futásra, hogy történjen valami, hogy haladjak valamerre, akkor az nem beletevésnek érzem, hanem hozzáadásnak, és az teljesen más.

Aznap még csak szerda volt, hideg szél is fújt, előtte éhes voltam, pisilnem kellett, fáradt voltam, és nem és nem és nem akartam még fél órát szenvedni. De tudtam, hogy bazmeg, beírtam azt a 150 km-t áprilisi célnak a Smashrunba, tudtam, hogy ha nem lesz meg a 37 km-es hetem, akkor cseszhetem az egészet.

Lementem. Gyűlöltem. A lábaim vittek, az agyam háborút vívott. Túléltem. Ennyi.