Odakint elvileg ciklon tombol, de Budapest megint felülírta az időjárást - csak az eső esik kitartóan. Pontosan az az idő van, amikor az ember csak bámul kifelé az ablak mögül valami irdatlan nagy, műrusztikus, ikeás bögrével a kezében. Én viszont menni akarok. Ha odahaza lennék, mint ahogy egy évig otthon voltam, most biztos, hogy nekiindulnék. Nagyon rég éreztem ilyet. Tulajdonképpen nem, de az áprilisi céltalanság hosszúnak tűnt. Most sem vagyok sokkal beljebb, de az átlag 150bpm-ről 140-re való áttérés, illetve az állandó ugyanolyan futásról a lassú-intervall/fartekre való átállás varázslatként hatott. Újra AKAROK futni. A hétfői, tegnapi 15, illetve 8 km, hát nem tudok, mit írni, élvezetes volt. Nyilván idegesített, hogy 6:40 a 6:40, sőt időnként majdnem 7 perceket futok, éreztem végig, hogy neki tudnék indulni. Ugyanakkor meg tudtam élni a kocogást, nem szenvedtem, nem küzdöttem, újra jártak a gondolataim, nem csak egy végtelen nyögés volt az egész.

Na mindegy, majd hétvégén. Komoly dolog ez a dolgozás, az a baj.