Nincs mit szépítenem. Az első pár kilométer úgy telt, hogy az néztem, hol tudok szarni. És diszkomforttal indítani 42 kilométert nem sok jót jelent.

Az egyetlen jó pillanatot az elején egy talákozás hozta el: vasárnap lehetetlen hajnal óra nulla fokos perckor két ismerős alak didergett felém az oroszlányi uszoda parkolójában - és egy harmadik, aki nem didergett. Egyetlen embert ismerek, akinek a futós ruhatára csak rövidnadrágot tartalmaz, történetesen ő a világ legkifejlettebb négyfejű combizmának a tulajdonosa, és el kell ismernem, ilyennel valószínűleg lehetetlen fázni. A kék Salomon hátizsák sincs két hónapja, hogy megelőzött a Bodri trailen és a lány, aki mindig jókedvű, még ekkor is, vacogva is mosolygott. Nincs mese, itt Fehérvár kemény magja kocog elém a Vérkör első pár méterén, Enikő, Feri, István.

Ennek azért nem sok esélye volt, meg is örültem nekik, gyorsan tisztáztuk, hogy én még csak véletlenül sem a Vérkörön megyek, hanem a kicsin, váltottunk pár szót, aztán hagytam őket továbbmenni, hideg is volt, az idejük is ment.

Megnéztem, hogy mikor nyit a Tesco, gondolkoztam, hogy visszaguruljak-e egy nyitva tartó benzinkúthoz, aztán mégiscsak leolvastam a kódot a Sportcsarnok ablakában, és Feriék után indultam. Ezzel a mutatvánnyal rögtön meg is lett az első pár száz méter kerülő, de akkor még nem tudtam, hogy aznap más lesz a kerülés mértékegysége.

Az volt a tervem, hogy majd a majki kastélynál lesz valami megoldás az én nem múló problémámra. Reggel hét óra lehetett ekkor, és hiába keltem időben, hiába vártam meg otthon, hogy leérjen a kávé, olyan voltam mint egy kockarobot, akinek még nem csúsztak össze az illesztékei. Nem, nem, a reggelek nem az enyémek. Fáztam, nulla fokkal jött fel a nap, szidtam magamat, hogy miért nem hoztam kesztyűt is, piros pergamen volt a hidegtől dagadó, száraz kezem. És a harmadik kaki is ott dörömbölt az ajtón.

Úgy éreztem vagy tiz kiló pluszt cipelek, de a majki kastély sem hozott megváltást, az emelkedő tetején előzékenyen elém jött az épitkezés biztonsági nyugdíjasa. Azt mondta, át kellett állítani az órát. Próbáltam a szituációba helyezni ezt a információt, és valószínűleg én voltam a hibás, hogy nem sikerült, de csak arra tudtam gondolni, hogy nekem most sokkal NAGYOBB problémáim vannak, mint holmi páneurópiai jetlag. Annyit válaszoltam neki, hogy igen, megvolt, és magamban hozzá tettem, hogy miattad viszont nem az volt meg, aminek meg kellett volna lennie.

Most olvasom Kunderától a Lét elviselhetlen könnyűségét, mert ha kapuzárási pánikom nincs is negyven évesen (nekem az harminc évesen volt), azért idővel eljut oda az ember, hogy ideje lenne nem csak sci-fit és fantasyt olvasni. Ez persze hülyeség, ha nem jön belülről az igény, értelmetlen erőltetni, és csak azért olvasni szépirodalmat, mert öreg vagy. Mindenesetre ebben a regényben sok velem a közös pont. Egyrészt van benne egy lélekkel megvert nőcsábász, másrészt Kundera hosszú oldalakon értekezik a SZARról, miszerint maga a SZAR a fokmérője akár egész társadalmak minőségének, nevezetesen, hogy belefér-e az közízlésbe a SZAR megjelenítése?

Na most ott voltam én, a kiöregedő, pocakos rocksztár a kelő nap fényében, és az egyetlen dolog amire gondolni tudtam, hogy igen régen voltam én már nőcsábász, SZARNI viszont eléggé kellene, úgyhogy kérem, nem beszélhetünk semmiféle giccsről: ahogy a nap megváltó korongja a kastély és a bányászmúzeum között a rét fölé ért, leraktam évszázados terheimet. Sosem volt még ilyen panorámám terpesszel biztosított guggolás közben.

Lassan azért csak elkezdtem haladni, de pár kilométerrel arrébb már le kellett vetnem a dzsekimet. Nyűgös voltam, nem ment ez igazán, már az első két QR pont is rengeteg szüttyögős időt tárolt el. Ugyanakkor nem tudtam kivonni magam a táj és a korai időpont hatása alól. Olyan volt, mint a zalai nagymamám falikárpitja, amit ebéd után hosszú-hosszú ideig tudtam nézni a hűvös szobában, elalvás előtt. Szarvas, őz, fácán, vadmalac, nyuszi és róka típusú helyi lakosokkal találkoztam az ösvényen, és örültem, hogy az út nem akar megölni, inkább csak kedélyesen kanyargott, hullámvasútazott, semmint, hogy mászni kellett volna. A Vértesről már sokan elmondták ezt, legutoljára Vasák Benedek, a Csanya által felkent, a Terepfutás.hu újdonsült cikkírója, talán mindenki másnál - nálamnál mindenképpen - jobban el- és megtalálva a lényeget: Vértes a domesztikált vadon.

Nagyon-nagyon akartam egy hetes tempót hozni, és még az elején történt sok szarozással együtt is volt erre némi reményem - mire észbakaptam, már tizenötnél voltam. Annyi minden történt, annyira lekötött az környezet és a sok gondolat, hogy addig eszembe sem jutott a megtett távolságot nézni. 

A baj az volt, hogy elszámítottam magam. Fals dolgokhoz mértem a Sunsetet, nevezetesen bármi máshoz. A Szénás-körhöz, ahol már elsőre sem tévedtem el, mert az órám hibátlanul végigvitt a pályán, mert egyszerűbben követhető, iszonyú szájbarágósan, színesceruzával megírt volt ott az itiner. A Szénás-kör abszolút mértékben hülyebiztosra van tervezve, le vannak fényképezve még az ellenörző pontok QR-kód lelőhelyei is. Talán mert jobban felkészültem belőle, talán mert a budapesti agglomerációra felfűzött kör az igazi, domesztikált vadon.

A Bodri Trailhez mértem, ahol gyakorlatilag egyetlen pillanatig sem voltam egyedül az erdőben, ahol nem kellett tájékozódnom, ahol alámtették a frissítést. Hiába tudtam, hogy egyedül más, az álmodozás mindig elérhetőnek tűnő vágyakat hazudik a fejemben.

Rengeteg idő elment az itiner értelmezésével, nem tudtam kiolvasni belőle a távolságokat, az egy-egy ellenőrző pont közti távolság a leírás alapján akár pár száz méter is lehetett volna. Figyelnem kellett az órát is, bele kellett nagyítanom a térképbe. Megúsztam a nagyobb szívásokat, de ez sok állásba és tanakodásba került. Ez a nyűgösködés, futás, megállás, tanakodás, gyaloglás huszadik-huszonnegyedik kilométerre egyszerűen megevett. Azt hittem csak az emelkedő, a mászás, a talajjal való gyötrődés az, ami felőröl, de rá kellett jönnöm, hogy szóba jöhet még egy faktor: én magam, az én attríbútumaim. 

A "nem igazán megy" csak egy batyu volt bennem, vagy inkább egy viszonylag telepakolt auchanos, húsz kilós bevásárlótáska egy vidéki kissrác kezében, amit cipelnie kell Budapesten, a Déliből, a vonatról leszállva. Kényelmetlen, sehogy se jó, ide-oda váltja jobb és a bal kezében, vállra is veszi, de közben Budapestet bámulja,   lenyűgözi a város, és azt gondolja, hogy ő bizony itt fog lakni.

Fogtam, cipeltem a szatyromat, de közben szétrobbant a szívem, szétrepesztett itt fent középen, a tüdőmnél, ahogy csíkokban átsütött a nap a vékony fák ágai között, és szinte éreztem, ahogy vezényszóra tavaszra kelnek a fák, ahogy elkezd mélyülni, zsizsegni minden fakózöld és minden szín. A kék a várgesztesi rom felett, az aranyeső, a házak makulátlan fehérje, a piros postaláda és a kék nyomóskút Vérteskozmán, ebben a még sosem látott makettfaluban. Egyetlen biciklis intett csak felém, egyetlen, gigantikus komondor nézett csak végig a kerítése előtt. Egyedül voltam az eufóriámmal és a szatyrommal. Jókedvűen szenvedtem.

A harmadik ellenőrző pont ledobott a civilizációról, hosszú kilométereken át nem volt térerő, a leolvasott kódott törékeny tojásként vittem magammal a kézben tartott telefonommal, szinte egészen a negyedik pontig, mire a Telenor újra belejentkezett a területért.

Közben az út vitt tovább, a Vérteskozmán túli hatalmas rét rövidesen aszfaltra fordult, és egy ijesztően nagy péniszszikla egy aszfaltcsíkos völgyet nyitott meg előttem, egy jéghideget lehelő, északi domb aljában. Örültem, hogy mégsem vetkőztem rövidujjúra a QR kódnál. 

Jött a bedőlt fák ösvénye, tele kisebb-nagyobb faágakkal, futhatatlan, felfelé vezető nyomvonal. Aztán hosszú lejtő. Negyedik pont. Azt írja az itiner, hogy a trail legkeményebb emelkedője jön. Örülök, mert akkor mehet a fesztivál, nem kell futni. Elrontom, visszafordulok, a másik legkeményebb emelkedő lesz a megfelelően legkeményebb. Aztán ilyen emelkedőkből még hármat-négyet is megszámolok még, mindannyiszor azt kérdezem, hogy hát ez mi a fasz, ez semmi, ez lejtő? A városi embernek nem ezt ígérték, ezt így nem lehet! 

Úgy várom a Szép Ilonka forrást mint a megváltást, nem is csak azért, hogy megállhassak végre, hanem azért is, mert végül csak a két fél literes tömlőt raktam be a zsákba, a másfél literes tartály nélkül indultam el. Jó volt így, soha nem fogytam el, de azért aggódtam az ismeretlenség miatt. Itt már végre az itiner második oldalán voltam, itt jött talán az első súlyosabb ténfergés. Az istennek nem akart meglenni a kék plusz jel, kétszer is megindultam oda-vissza, se a térkép, se az óra nem segített. Az agy hiányzott, elfáradt, és még előttem volt egy A/4-es oldalnyi túra.

Nem támadtam fel, a Rockenbauer Pál emlékfa után is olyan emelkedő jött, amit valószínűleg háromszor olyan nehéznek láttam és éltem meg, mint amilyen az valójában. Nem vált be a frissítés sem. Négy gél, egy powerbar és egy zabszelet ment le, de mintha folyton éhesnek éreztem volna magam. Squeezy paradicsomos gélt vettem, hogy végre megszabaduljak a gejles, édes műízektől és -állagoktól, de a paradicsomos-zöldséges trugyi is szájbarúgott elsőre, de másodszorra is. Mintha egy sós, élénk ízű főzelékpüré törne be a ivástól, izzadságnyalástól, lihegéstől elhasznált, elsatnyult nyelvű szádba, és hát hiába tudod, hogy sós lesz és paradicsomos, nem erre számítasz. A gyerekkorod jut eszedbe, amikor valami egészen hasonló állagú és ízű dolog tört be a szádba, csak a másik irányból. A sárga hányás. 

Lenyelem a gélt, zöldséges, enyhébb az utóíze, és olyan érzésem van, mintha tényleg ettem volna valamit. Nem csavarja meg a gyomrom, a folytonos éhségérzet inkább csak az edzettlenségre utal, ha ennek van bármi értelme. Az egész márciust beborította a születésnapomon átívelő dőzsihabzsi, pihenés, formátlanság. Hiába lett meg a magamhoz képest jónak számító összkilométer szám, ezek javarész, hosszú, lassabb, alapvetően "pótoljunk kilométereket" típusú futások voltak, egy dekát nem tettek hozzá az edzettségemhez. Az enni kérek érzés az elkényelmesedett gyomrú, puhaság válasza lehetett a hirtelen teljesítménykényszerre. Ami sokkal biztosabbra vehetően hiányzott, az a só. Rengeteget izzadtam, ahogy melegedett az idő, és a sapkámra, polómra, de még a zsákomra is kiült a kiizzadott, fehér csík.

A hatodik pont, a Nagy Somló kilátó, egy ugyanolyan kitérő kurflit jelent a trackben, mint a várgesztesi vár. Direkt, extra fel kell oda menni, csak, hogy leolvasd a kódot, majd visszamenni az eredeti útvonalra, és folytatni tovább a túrát. Úgy mentem el a jobbra kitérő kurfli mellett lefele, balra, Vértessomlóra, mint egy buta, mit sem sejtő áldozat a sarokban megbújó gyilkos mellett. Fájdalmasan lezötykölődtem a temetőig, vizet vettem, nyögtem, fájt mindenem már az aszfalton is.

Még lejjebb mentem, le a buszmegállóig, ahol balra kell fordulni. És csak itt, két kilométerrel alább tolult fel eszmélésre a szörnyű sejtelem, hogy túlságosan laposodik, lejt az út, ez már a vége, ebből már nem lesz kilátó. Percekig tartott, mire összeraktam a képet, többször elolvastam az ide vonatkozó pár sort, ránagyítottam a térképre az órámon. Az valószínűleg csak egyszer szólt, vagy talán egyszer sem, hiszen a jó útvonalon voltam, de kihagytam a kitérőt. Újabb perceket vett igénybe a helyes döntéshez való eljutás. Kihagyom. Nem érdekel. Mi lesz? Felhívom a szervezőket. Biztos megengedik, elnézik.

Megy az idő, iszonyú lassan kattogok lent a faluban, a napsütésben, fájó lábbal, körmökkel, talppal, combbal. Mindenem fáj, és ekkor leszek csak annyira dühös, hogy rúgok egyet a porba és elindulok visszafele. Én már bazmeg egy métert nem futok, a faszom az egészbe, meglettem volna hat óra alatt. Öt kilométer van vissza a végéig, rohadjon meg mindenki, mehetek vissza picsába, fel a gecibe, a kibaszott kurva kilátóba. Forr a fejem az agyfasztól, odaérek lassan a kereszteződéshez, ahol a faluból jövet jól látszik a tábla, ahogy a kismókus és a kissündisznó bolgodan masíroznak a kilátó felé.

- A jó kurva anyátokat! Miért, miért nem lehet ezt a hegyről lefelé is mutatni bazmeg? - fakadok ki nekik jó hangosan, de nem veszik magukra, masíroznak tovább, fel a kilátó felé. A kismókus és a kissün valószínűleg nem is érti amit mondok, ilyen harag és szókincs nincs is a szótárukban.

Nagyon hosszú az út felfelé, port, bokáig érő homokot rúgok, combig száll a kínlódás. Beérve kérdeztem Mátyást, hogy mindig ennyire homokos a talaj? Régen volt, amikor én még a Vértesről tanultam bármit is, pedig kifejezetten jó voltam földrajzból. Nagyon-nagy szárazság van, felelte. Újra a szárazság, pont mint a Szénás-körön. 

Lefotózom az iphone-nal azt a nyomoronc kódot a kilátó mögött, beütöm a saját kódomat az oldalon, behunyom a szemem, sóhajtok egyet, aztán kínkeservesen elkezdek lefelé sétálni. 

Innen már alig-alig futok bele, a nyolcas kilométerek a gyorsak, amikor 3-400 métert hajlandó vagyok bele-belekocogni. Főleg a könyékig trágyázott mezőn, ahol arcomra szállnak a szaros legyek. 

Lefelé, lefelé megyek, de nem segít, feladtam. A majki tó csodálatos, legszívesebben belemerülnék, de haladok tovább, a lefelé guruló aszfalton kicsit hajlandó vagyok újra kocogni. Ez már Oroszlány. Futok, gyalogolok, futva gyalogolok, el tudnám érni a hat óra harmincas időt, de miféle határidő ez, milyen értelmetlen, pózolós hiúság, semmi értelme, hacsak nem a méltóság az, de aztán gyengének bizonyulok, eleresztem azt is, meg a hat óra harmincat is. 

Felgyalogok a sportcsarnokhoz, leolvasom a kódot, beütöm a kódot, elküldöm, és BÁMM! 

Szintidőn kívüli teljesítés. 

Ennyire nem lehetek elbutulva, benéztem volna? De nem, az órám is írja, hat óra harminchat perc. Nézem a mások eredményeit. Nem, benne kell, hogy legyek, nézem a megállapított szintidőt: max. hét óra. Benne vagyok.

Leeresztek, nem érdekel, megjöttem, élek, ott a kocsim, pihenhetek. Az árnyékból aztán csak felhívom a szervezőket, a második telefonszám felveszi, ő Lovas Mátyás. Azt hiszi, hogy az érem miatt hívom, szabadkozik is, hogy kijött, de azt mondták neki, már elmentem. Mondtam, hogy igazából csak a szintidő miatt keresem, mert igen szomorú lettem, de még itt vagyok a parkolóban, pihenek.

Egy perc múlva odakarikázik, nagyon szimpatikus forma, beszélgetünk, kérdezget, mesélek neki. Nézi az eredményemet, rájön, hogy valószínűleg az óraátállítás lehet a gond. És mint egy messiás, újra felbukkan bennem a majki kastély őrénének az alakja, aki ezelőtt több mint hat órával, megmondta, hogy át kellett állítani az órát. Mégiscsak jetlag, ezzel lesz meg a kerete a sztorinak.

Mátyás elfogadja a teljesítést, el is megy a ládához az éremért, a nyakamba akasztja és le is fotóz a parkolóban.

Felhívom Annát, nem sok jelet kapott tőlem az út alatt, a garmin livetrack amúgy is állandóan döglődik, de alig-alig kapott hálózatot a telefonom is. Megiszom az ásványvizet, érzem, ahogy rohamosan múlik minden panaszom, nem dőlök be, ez a legjobb jel. Nem húz a görcs, nem merevednek bea lábaim, nem üvöltenek a fájdalomtól - talán mert az utolsó kilométereken tiszteségesen levezettem, direkt csináltam, hogy ne legyen baj.

A Smashrun nem tétovázik, igazi, amerikai lendülettel megadta nekem a dicséretet a második ultrámért, és valóban csak ekkor jövök rá, hogy még csak eszembe sem jutott, hogy maraton felett megyek, csak arra gondoltam, hogy pluszban van négy kilométerem és oda a hat órás szintidőm. Sétáltam maraton felett pár kilométert, pont úgy, ahogy az ultrások szokták. Szerintem lenne jövőm ebben a szakágban.

Egy óra az út, délután még vásárolunk, rengeteget megyünk erre-arra, és ma akár tudnék is futni. 

Ugyanaz a vége: ott van bennem a csávó, aki tudna jobb futó lenni, vár és vár és vár, és én mindent megígérek neki már évek óta, és egyelőre csak remélem, hogy valóban lesz akaraterőm kiengedni őt végre.