Nem is tudom, hogy jött rám az ijedtség, hogy milyen régen futottam hosszút. Nekem hosszút. De valahogy egyszer csak ott volt, hogy basszus, tízek, tízek, tízek, hát valami nagyon elfelejtődött. Danival való önmeghajtásomon kívül tényleg nem tudom fejből, hogy mikor futottam félmaratont. Veszekszem ugyan ezekkel a dél-budai dombokkal, sok az emelkedő, de tény, hogy az örökké lesben álló lustaság kényelmesen elnyomta a nem létező igényt a hosszútávok teljesítésére.

(Ja, megvan, Pakson futottam 22-t, ööö, májusban. Azt hiszem.)

Szóval múlt péntekre felszívtam magam, nekiindultam. Tudtam, hogy régen futottam ilyet, tudtam, hogy hegyet másztam a héten, tudtam hogy irgalmatlanul meleg van, és tudtam már az első másfél km után, hogy itt bizony nem lesz jó pulzus, közelében sem voltam a szokásos 6:10-6:20/140-nek. De pozitív voltam, terveim voltak. Komolyan. Gondoltam 10-ig lazítok, aztán majd rányomok egy lendületesebb másik tízet. Az az egy meg valahogy lesz, vagy a végén akárhogy, vagy valamelyik tízbe belesunyizom. Három után az életemért küzdöttem. Úgy volt, mint egyszer, régen, hogy a vizet kerestem. Mindenhol. Az albertfalvai piac kútja még időben jött, Bár abszolút nem volt betervezve, hogy elkanyarodok arra. De mindegy, éreztem, hogy tapad össze a torkom. Számoltam, hogy a fél liter víz, amit magamra tudtam csatolni, az nem lesz elég. Oké, kanyar.

Az frissítés után poroszkáltam tovább. A pulzusom szerint gyorsan, a GPS szerint - hát nem olyan gyorsan. Nyolcnál megittam a nagy kulacsból a vizet. Már, ami benne maradt...

---

Szóval megint Decathlon. Nem tudom igazán tudom hova tenni ezt NAAGY, megkerülhetetlen tényezőt. Itt Budapesten, meg még ki tudja hány helyen a Decathlon az. Megkerülhetetlen tényező. A kempingcuccok nagy része onnan van. A fürdőgatyám, a strandsátor, az ezeregyféle ez meg az, onnan van. A futócuccaim nagy része - igen, szintén onnan van.

Mindezen hacukák, felszerelések legnagyobb része olyan szinten Best Offer, ami a Decathlont tényleg legalább annyira megkerülhetetlen tényezővé teszi, mint ahogy (nem csak) albérlet fronton az Ikea az.

Mindezen hacukák, felszerelések legnagyobb része ráadásul rendben is van, nem úgy mint az Ikea ágykeretek és gardrobók - egy-két iszonyúan bosszantó kivételtől eltekintve. Amitől nyilván nem tekintek el.

Volt az a pont, amikor rájöttem, hogy nem, a futás nem olcsó sportág. Az ember ugyan lemehet ötezer forintos cipőben és pamutpólóban is futni - én is csinálgattam ezt jó ideig -, de a következő lépcső rögtön az, hogy akkor vegyél egy jó cipőt baromi drágán. A futásra ugyanúgy el lehet szórni egy rakat lóvét, mint bármilyen más szabadidős elfoglaltságra, de nálam elérkezett az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy igyekszem minimálon tartani a felesleg cuccokat, meg a rájuk elszórt pénzt.

Tehát nem tekintek el. A kulacsöv, vagy kulacstartó öv még alapvetően nem volt tévedés, hanem igazából egy igen frankó ajándék volt születésnapomra. A decathlonos moduláris öv legeslegfontosabb tulajdonsága, hogy belefér a bizarr, péklapát méretű tárgy, amit mostanában telefonnak hívnak. Pontosabban a Samsung Note 2. Az még bizarrabb.

Az övvel már nem lehetett kifogásom arra, hogy miért nem futok hosszabb távokat, főleg azután, hogy a két minikulacs mellé megvettem a nagyobb 260 ml-es tartályt is. Vagy nem tudom, minek nevezzem. Mert víz tárolásra kifejezetten alkalmatlan. Ahhoz képest, 1590 Ft-ba került, ez azért egy elég nagy hendikep. Az ember elindul vele úgy, hogy teletölti, majd hamarosan egy deci víz a seggén, lábszárán, bokáján landol. Nem lyukas, csak hiába csavaros.

Két és fél decis PET palack 1590 Ft-ért, amelynek nem sikerül megfelelni önmaga, a palack definíciójának, pedig szerintem az nem akkora kihívás.

---

Szóval megittam azt, ami megmaradt, de 9-10. km környékén pontosan úgy éreztem, mintha egy kortyot nem ittam volna. Itt már tudtam, hogy szétestem, innen kellett volna beletennem mindazt, ami bennem maradt az eddigi 10 km-ből, de olyanom nem volt. Szomjúságom volt, magas pulzusom volt, meg egy kezdődő, halk kétségbeesésem, hogy de kurva messze vagyok a lakástól. Ezt mind bele tudtam rakni.

Amikor megálltam a Campona egyik hátsó bejárata mellett nagyjából tudtam, hogy az innen már tényleg csak a teljesítésről szól. Bár még ekkor sem sejtettem, hogy mennyire küzdős lesz a hazafele.

Bementem. Ez a rész eléggé olyan volt, mint egy zombifilm nyitójelenete. Nem pont azért, mert a tökömig izzadtan, gránáttartó övvel, technikai ruházatban meneteltem befele, de úgy már igen, hogy a Campona péntek este kilenckor koppanásig üres volt. Egyetlen emberrel nem találkoztam az első pár percben. A mosdók szintén üresek. Atyaég.

Aláfeküdtem az első csapnak - és kiderült, hogy meleg víz jön. Mint a kilencvenes évek megboldogult és annyira nem is jó emlékű diszkóiban. Ott is mindenki zombi lett, lehet itt is ez történt. Mindenesetre ha inni akarsz, paraszt, vegyél vizet. Hát nem vettem. Végigfeküdtem majdnem összes szanitert, amit találtam, és kihasználtam azt a pár pillanatot, amíg a csap elviselhető hőmérsékletű vizet adott.

Azt hiszem 13-nál értem oda újra a piac kútjához. Lélekben valahol itt volt a legvége, nem segített semmi, se a nagy mosdás, se a fél liter víz, amit ott egy helyben megittam, se kulacsok feltöltése. És innen még nagyon sok hátra volt. Sőt, elkövettem a klasszikus hibát, lefelejtettem a számolásból a 21-ik km-t. Amikor rájöttem, hogy nem hét, hanem nyolc, NYOLC km van még vissza, na az majdnem betett. Nyolc az rengeteg, az egy önálló edzésmennyiség. Az háromnegyed óra. Azt nem bírom ki, ebben az állapotban semmiképpen.

Félve írom le, hogy Fal. Nem futottam még életemben többet egyszerre, mint 27 km, ésszel sem érem még fel a maratoni távot, mit tudok holmi falakról?

Amit én éreztem az valami nagyon mély csalódás volt, hogy annyi irgalmatlanul sok km, óra, perc, küzdés, nem otthonlevés, szar időben kint levés után semmiféle fejlődésről nincs itt szó. Konkrétan képtelen vagyok lefutni azt, amit március harmincadikán 2 óra 7 perc alatt lenyomtam. Dühös voltam, és egyre lassabb. Elfogytam, fájtak a lábaim, fájt a combom, a seggem. A hasamban ugyan nem lötyögött a víz, de telinek éreztem magam. Inkább csak azért ittam meg apránként a kulacsokban lévő friss vizet, hogy valami történjen. Amikor ittam, rájöttem, hogy szomjas vagyok.

Kanyarognom kellett, el kellett valahogy kerülnöm, hogy túl hamar lejussak a lakás környékére, mert ott ezer százalék, hogy abbahagytam volna. A szokásos útvonalon lementem annyira mélyre, amennyire mertem, aztán újra visszakanyarodtam délnek. Fogcsikorgatás. Plusz két-háromezer méter.

Elfogytak a lehetőségek, újra észak fele csoszogtam. Pár száz méterenként majdnem megállás. De nem, de nem, de nem, nem, nem, nem, nem, NEM!

19 soknál értem el a gondolatbeli vonalat, ahonnan lekanyarodnék az utcánk felé. Ez már nem volt para, tudtam, hogy vége lesz hamarosan a vázrendszeremet szétrázó fájdalomnak.

Ránéztem az órámra. Hét perc tizenkettes tempó. Na azt biztos nem, a faszomat azt. És beletettem még kicsivel többet, mint a szükséges minimum, és lépésről-lépesre döngött a két, csillapítás nélküli tuskóm alatt az aszfalt, a gerincemen, a nyakamon át, egyenesen a koponyámba. Majd sípolt egyet az órám, megvolt a 21, már csak a ,1-et kell hozzátennem, még bamm-bamm-bamm-bamm - aztán annak is vége lett.

És konkrétan le kellett ülnöm. Nem bírtam sétálni. Egy km-re voltam az otthontól. Nem tudom, hány perc alatt sántikáltam el a kapuig, de végtelenül legyőzött voltam. Mindenem fájt, úgy nagyjából a létezés maga. És ez csak megint 21 km volt. Azt éreztem, hogy soha, de soha, de soha nem lesz ebből 42. Persze az is valami, hogy kitartottam, hogy csak azért is lefutottam ezt a gyötrelmes 2 óra 17 percet, de úgy léptem túl magamon, hogy egyáltalán nem léptem túl magamon.