Fáradok.

Amióta ezt csinálom talán olyan élesen, éberen figyelem magam mint még soha, talán azért is, mert ennyi időt elég régóta töltöttem magammal, amennyit ebben az utolsó évben. Futás közben igazából kurvára nem tudok mást csinálni, mint magamat figyelni, főleg, hogy zene és társ nélkül baktatok minden egyes alkalommal. (Egyszer majd az is lehet, hogy veszek egy sportfüllhallgatót, hátha mégis múködik még nálam is, és az sem elképzelhetetlen, hogy csak-csak becsatlakozok másokhoz majd.) A testem elég hamar elég komoly véleményezésbe kezdett az új szokásomról, szóval, ha tudtam is volna másra koncentrálni, akkor is, kénytelen lettem volna párbeszédet folytatni a csatolt részeimmel.

Harmincöt éves vagyok, rögtön harminchat, nem csak a testem tiltakozása miatt tudom, hogy figyelnem kell magamra. Későn vagyok, túl későn, ahhoz mindenképpen, hogy következmények nélkül rohangáljak akármerre ,akármennyit és akármikor. Soha nem voltak jó testi adottságaim, azt hiszem egy darab futásra való gént nem örököltem. Apa ötvenegy évesen halt meg szívinfarktusban. Az egy dolog, hogy tett is érte, de ha azt nézem, hogy mások meddig élnek ugyanilyen életvitellel... hát azt kell, hogy mondjam, hogy semmi jóra nem számítok például az egeket verő koleszterinem miatt. Harminc voltam, amikor azt mondta az orvos, hogy ez örökölt, sokkal jobb nem is lesz, és felírt egy gyógyszert, amire azt mondtam, hogy bazmeg tényleg harminctól már rendszeres gyógyszerszedő kellene, hogy legyek? Lófaszt.

További drámázásokat elkerülve nem kezdem el anyum egészségügyi helyzetét taglalni. Ha még a keresztbeöröklődést is nézem, sem jövök ki jól a helyzetből, de tényleg nem a dráma a lényeg, meg hát sztorija, mindenkinek van. Sok esetben sokkal keményebb. Harmincötödik évem végére jobb kondiban vagyok, mint az elmúlt tizeniksz évben bármikor, és eszem ágában sincs felhagyni ezzel a szokással, tehát mire negyven leszek, én leszek a nem tudom mi. Ide valami nagyot akartam mondani.

Figyelem magamat. A legelső vétót a térdinam mondta be, és azt hiszem az alapok örökre megmaradnak. Mindig ez fog először jelezni, ha nem tetszik valami. Az októberbe beletettem 160 kilométert, ami nem a világvége, még ha eddig ez is volt a legkomolyabb össztáv idáig egy hónap alatt. Az egymás utáni napokkal mindig nagyon csínján bántam, mert jó ideig ez védett meg attól, hogy ki kelljen állnom hetekre. Nyáron már kóstolgattam a másnapokat, de most rendszeressé váltak a három egymást követő napon való edzések. Nem nagy távok, harminc, negyvenöt percek, de akárhogy is, már egy hete érzem, hogy lassan kinyíródnak a térdeim. Határozottan nyúzottak.

Pont egy hétre vagyok Siófoktól, talán még két említésre méltó edzés van odáig, ennyi talán még belefér. 

A nagy kérdés sokkal inkább az, hogy Siófok után mi lesz? A talpi bőnyémet szépen nevelgetem, megvan még. Tény, hogy segít a podiartos talpbetét, de lehet, hogy nem ártana egy határozott, sőt, egy szakértői vélemény arról, hogy jó úton vagyok-e, el fog-e így múlni, vagy teljes leállásra van-e szükség?

Pár napja beneveztem március 29-re, Debrecenre, Az érzelmileg fontos, az lesz az évforduló. De van itt más is. Beakadt ez a maraton, az van. Ez van, ha ennyit emlegeti az ember. Be is akadt, türelmetlen is vagyok, haladni akarok, és az egyik barátom azt mondta a telefonban pár napja - miközben éppen a térdén lovagoltatta a kislányát, hogy "majd ha gyereked lesz, nem lesz időd futni". Egyrészt utálom ezeket a tipikusan passziv-agresszív, lehúzó, valamiért rossz lelkiismeretet okozni akaró megjegyzéseket, másrészt úgy ahogy van baromság az egész (de nem fogok elkezdeni magyarázni egy embernek, aki életében nem tett autó nélkül egy métert sem, hogy ezer meg egy családanya is fut, talán családapák is találnak időt valahogy, ha egyszer ilyen fétisük van), de hatása alól, az alól az egyetemes érzés alól, hogy bassza meg, kurvára nincs sok időm, nem tudok szabadulni.

Nem csak a gyerek, vagy futás, vagy felmenőim miatt, hanem azok miatt az elvesztegett évek miatt, amelyek mögöttem vannak. Ez egy másik blog témája, a lényeg az, hogy addig-addig kostolgattam, nézegettem a garminos, kezdő maratonista edzéstervet, hogy bent hagytam árpilis 11-re ütemezve a naptárban. Csak hogy érezzem a szorítást.  December 21-én kezdődik.