Nem mintha vonattal mentünk volna, de ahogy lekanyarodtunk a vasúti átjáróhoz, amelynek túloldalán nyaranta vélhetően ugyanúgy ott feszít Magyarország buliközpontja, másodpercenként ezresével tolultak az emlékek, kezdve a vasúti kocsik műbörkánikulájával, ami leginkább akkor véste be magát újra és újra az agyamba, amikor nem jutottam tovább a siófoki vasútállomásnál: kamaszkoromban - nagyszüleimhez utazva - a Nagykanizsa-Székesfehérvár tengely volt a pokol előszobája, Balatonvilágostól egészen Szentgyörgyig húzta vonat a kínt.

A kikötői parkoló szinte teljesen üres volt, nem értettem, hogy mi a baj. Nem ma lesz? Ma lesz, de nem most? Benéztem valamit? Megnéztem a telefont: tizenötödike van. Megnéztem futaneten a rajtidőpontokat. Oda van írva, hogy délben lesz egy félmaraton. Kiszálltunk, megnéztük, hogy kell-e fizetni, és akkor megnyugodtam. Nem azért, mert nem kellett, bár ez mindig egy sarkalatos kérdés, ha a magyar néplélekről van szó, hanem, mert az utcatábla korlátjára fel volt kötve egy BSI-s kordonszalag. Nem tudtam, miért üres ennyire a parkoló, de túl rossz helyen nem lehetünk.

Akkor engedtem ki, amikor körülbelül egy kilométert sétálva lassan besűrűsödött a tömeg, Na akkor rájöttem, hogy simán csak arról van szó, hogy az emberek egész egyszerűen nem sétálnak egy kilométert sem, ha egyszer koppanásig lehet menni kocsival, tök mindegy, hogy futó, vagy nem futó az ember. Az Aranypart Szállodánál (azt hiszem, így hívják) már hangulat volt, sokan voltak technikai cuccban.

Azt itt előre el kell mondanom, hogy Anna rettenetesen kiakadt erre a versenyre. Én ugyan igyekszem nem befutócsomagfetisiszta lenni, meg amúgy is, ez mindössze a harmadik beállásom volt, de igazából nem tudtam mit mondani Annának arra, hogy egy Intersport nevű versenyen miért nincs póló a befutócsomagban. Én ugyan leszarom a felsőt, mert általában egy öt forintos szart adnak, ami attól sportpóló, hogy nem pamutból készül, és tele van kis lyukakkal, amiket viszont különös odafigyeléssel takarnak le a megbízott pólónyomdászok az igen guszta, T-Sprint 2000 KFT, felirat elkészítése közben, de igaz, ami igaz, a név azért csak-csak kötelezne valamire: Interpsort. És nem arra a november 23-ig érvényes 20%-os kuponra. Azért nem garázssor aljában működő, kétfős sportboltról beszélünk...

Szóval tény az, hogy ezt a reklámzacsit, ami végül kaptunk, kár volt odaadni. A télikabát méretű Intersport nejlonszatyorban  egy ropi, egy elviselhetetlenül édes szponzorvíz, egy szponzor cukormüzli, meg egy talán nemszponzor nápolyi bújt meg alul.

A lényeg viszont, hogy ezt leszámítva - és ez nekem sokkal fontosabb volt - zseniálisan rakták össze az egész rendezvényt. A versenyközpontban bemondtam a nevemet, amire bemondták, hogy a rajtszámomat mondjam be, amire bemondtam, hogy ez esetben akkor rögtön visszajönnék. Megnéztem az Utolsó fontos információk című, igen zseniális emailt, ami a saját rajtszámommal kezdődött - nice move -, és innen öt másodperc alatt megkaptam a tasakomat a rajtszámmal, meg a négy biztosítótűvel. A tasakon lévő térképet ugyan vagy megrajzolni, vagy értelmezni nem sikerült, de ettől függetlenül egész könnyen megtaláltuk a férfi öltözőt. 

Az öltözősátorban az a kellemes, otthonos, gyúrós-kámforos,Karcsi bás izzadságmeleg fogadott, amely szag nélkül nem öltöző az öltöző. Az ilyen helyeken én még a kukikérdést figyelmen kívül hagyva is mindig kifejezetten feszélyezetten érzem magam, mert rajtam kívül mindig és mindenki botrányosan profinak néz ki. Mindenkinek vagy jobb cucca van, vagy izmosabb, vagy nyugodtabb, vagy több ismerőse van, vagy rejtélyesebb kenőcsökkel keni magát.

Mindenki hosszúba öltözött. De komolyan, mindenki. Nem tudtam, mi legyen. Emlékeztem a fogadalmamra, hogy tíz fok felett még egyszer az életben nem veszek fel hosszú nadrágot, második réteget, másrészt én is éreztem, hogy hiába van relatív jó idő novemberhez képest, azért ha a nyaras, rövidujjas szezont nézzük, nem szívesen hagyom el a sátrat félmeztelenül. Mindegy, felhúztam a hónaljban bő, háromnegyedes, lidlis Crivit gatyámat a Kalenji alsógatyám fölé, felülre pedig megálljt parancsoltam magamnak a mellbimbóval vigyázva bánó Saucony rövidujjúm után. Miután így összehoztam a lehető legdiszharmonikusabb outfitet (fekete-almazöld vs. kék-piros-fehér),  még mindig volt majdnem egy órám az indulásig. Addig felvettem még kapucnis pulcsimat is. Óra, mellkaspánt, zsepi a hátsó zsebbe, zokni, cipő, sátort elhagy. Anna odakint megint megszenvedett a rajtszámmal - alakulnak lassan ezek a rituálék.

Még negyven perc. Néztük a harmadmaratonosokat a parton, majd átsétálva hotel elé, a rajtnál is ezt tettük. Jött lassan az adrenalin, ez nagyban segített, hogy elmenjek háromszor vécére, hogy biztos ne legyen baj. A BSI elég jól bánik a még a rendszerváltás előtt felhalmozott tapasztalatokkal, átmentette a jelenbe az orosz jellegű mentalitásból azt, ami az elfogultságon túl, objektíven nézve is működőképes lehet: olyan mennyiségű mobilvécét hozatott a helyszínre, amit én utoljára még Németországban láttam a parade-ok idején. Hiába hugyáltak használthatatlanná egy-kettőt a versenytársak fizikai és mentális akadályoztatását komolyan vevő profik, egyszerűen rögtön beállt egy másik kék bódé elé az a pár ember - mert ennél nagyobb sor egész egyszerűen nem tudott kialakulni. Debrecenben például már nem tudtam a verseny előtt fél órával kagyló közelébe jutni, ahhoz képest ez maga volt a mobilvécéparadicsom.

Jöttek a rajtzónák: az elfáradt, lassabb harmadmaratonosoknak kialakítottak egy külön befutósávot, a sok bolondot meg beállították a blokkokba. A legutolsó előttit választottam még a nevezéskor, az 1:55-2:06 közötti célba érkezőkét. Ez egyaránt tökéletesnek látszott életem versenyének megfutásához és elbukásához is.  Levettem a pulcsit, elköszöntem Annától, aki arra utasított, hogy a kordonhoz közel legyek. A képek fontosak ugyanis, tíz évet adnék az életemből, ha végre lehetne egy olyan fotót csinálni rólam, ahol veszett jól nézek ki futás közben, nem pedig úgy, ahogy: egy enyhén pocakos, jovális kocakocogóként. (Nem, ez sem az a verseny volt.)

Tíz percet álltam egy helyben  a zóna szélén (szigorúan a kordonnál), a tömegben, egy szál semmiben. Nem fáztam. Gondolom agyban már másik síkon voltam, bár a pulzusom megmaradt 90-100 környékén, nem úgy, mint márciusban, ahol eddigre már simán úgy parádézott a szívem, mintha túl lettem volna egy résztávos edzésen.

Három hullámban indították a népet. A másodikra megtanultuk, hogy csak sétáljunk, ne kezdjünk el kocogni, de az elsőnél egymásba futottunk, ahogy kell. Annyira messze voltam még rajtkaputól, hogy nyújtanom kellett a nyakamat, hogy lássam egyáltalán az órát. Elment öt perc legalább, mire alá értem.

Aztán eljött. Annára figyeltem, hálistennek annyira közel állt a rajthoz, hogy csak pár másodpercet vesztettem el azzal, hogy ez miatt elfelejtettem elindítani a Garmint. (A képek fontosak.) Ezek után a tömegre figyeltem. Könnyebben indultunk neki, mint Debrecenben, de annyian voltak, hogy az első egy-kétszáz méteren mégis azon aggódtam, hogy elvesztem az első kilométert. Kb. ötszáznál rájöttem, hogy hiába érzem lassúnak magam, simán bemegyek hat perc alá, és megnyugodtam. Már ekkor összeállt minden. Persze féltem tartani ezt a tempót, mert tíz kilométernél többet soha nem mentem eddig öt akárhányas ezrekkel (igazából már kétszer is, van két, gyors 15 kilométerem, de nem jutottak eszembe), de egész egyszerűen azért voltam ott, hogy ezt a tempót fussam. Vitt a tömeg, a pulzus 156-159 között mozgott. ettől az infótól aztán még inkább megnyugodtam. Debrecenben hat huszasokra, hat harmincasokra lassítottam, hogy ilyen szinten tartsam a szívverésemet, most pedig öt ötvennel mentem előre. Meg aztán azóta láttam jó pár példát arra, hogy 170-nel, de 180-nal is le lehet futni összeomlás nélkül 21 kilométert.

A legfontosabb visszajelzés mégiscsak az volt, hogy egyszerűen jól éreztem magam. A lábfejem felső hajlata, a vádli alatt kicsit szorított, de az a zéró bemelegítés miatt volt, tudtam, hogy el fog múlni, nem hátráltatott. Az idő kellemes volt, szerettem a bőrömön a levegő mozgását, nem volt hideg. Jól választottam.  És kedvem volt futni, kipihentem magam, pedig nagyon szar hetem volt a munkában. Idegileg koppanásig toltak az előző napok odabent, és mivel rápihentem Siófokra, most határozottan jól esett a fizikai ellenpontozás. Egyszerűen volt egy olyan érzésem, hogy ez itt most menni fog, nem kell agyonóvatoskodni. Két kör. Az első 5:50-nel, a másodikat meg olyan melósan, ahogy csak le tudsz futni 10 kilométert. Az apróval ne törődj, az apró meglesz. Ennyi volt a taktika, ezt kb a második km-re raktam össze magamban kimondott gondolattá.

Sokan voltunk. Csillapított talpak trappoltak, színes volt tőlünk az utca. Először a 2014-ben 2014 km-t futok pólós Tündével mentem egy darabig, majd egy zömök, alacsony növésű, zöld orkánba öltözött palival. A vége fele egy csaj adott egész jó tempót, amihez vagy egy kilométeren keresztül "jönnöm kellett", mire adaptálni tudtam, majd két kilométerrel a vége előtt eljutottam odáig, hogy már onnan is feljebb tudtam váltani. Jó, tíz másodpercnél nem is tudtam, nem is akartam többet faragni, mert lelkileg kezdtek végtelenné, iskolaudvarkörössé válni az újabb és újabb, és még mindig száz méterek.

Igazából senkivel nem mentem sokkal többet egy-két kilométernél, leginkább magammal, a belső visszajelzéseimmel, az órámmal futottam. A virtual partnert azt hiszem 5:38-ra állítottam be, de azt csak eleve a második körtől kezdtem el nézni, hogy nem nyomjam magam agyon. Inkább a pulzust, a körönkénti tempót,  a megtett távot, meg az eltelt időt akartam látni, mert azzal csak-csak többre mentem. A virtuális csávó először kábé 200-300 méterre lehetett tőlem, vagy két perc előnnyel, és ami azt illeti, rohadt sokáig tartott megelőzni, még jó, hogy nem nézegettem sokat. Valahol a 17-18. környékén kaptam el -  ezt viszont határozottan jó volt látni -, bár arra már nem volt erőm, hogy sokkal tovább gyorsuljak. Valahol viszont pont itt jött a csaj, akiről az előbb írtam.

Iszonyú sok embert leelőztem, ennek hatása alól nem lehet kivonni magadat. Önmagamban is határozottan erős voltam mindvégig - mintha nem is ugyanaz az ember lennék, aki általában egyáltalán nem visel el semmilyen nyomást -, de ha ehhez hozzájön, hogy másokhoz képest is erős vagy, az valami kibaszott eksztázis.

Végignéztem az eredményeket, és most is alig-alig akadt ember, akinek a második köre lett volna  jobb, de ennek ellenére nagyon kevés emberen láttam azt - a tömeghez képest legalábbis - hogy elfutották volna az elejét, és halálukon vannak. Arról van szó, hogy én gyorsultam, mert ennyire fasza és zseniális vagyok, ezt itt azért lássuk be, ki kell mondani.

Az utolsó kör visszafordulójánál folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem hajt mindenki, mint az őrült a sub 2:00-ért? Én hajtottam mindenesetre, mintha az életem múlna rajta. Aztán a legutolsó egy kilométeren összefutottam azzal a négy emberrel, akiken nem tudtam átdarálni magam,  végignéztem rajtuk, hogy csajok-fiúk, akkor veletek futok be? De nem. csak egy maradt közülük, közvetlenül mögöttem ért be. Majdnem visszaelőzött a kis sunyi vörös pólós, még gyorsítanom kellett, hogy nehogy már, és ezért meg nem vettem észre Annát, szóval a vörös pólós miatt se ő, se a célfotós nem tudott jó képet készíteni rólam. Erre azért nincs bocsánat!!

Keresztury Tibor vagy ötven méterrel előttem indult, valahol féltáv után értem be. Akartam volna mondani neki valamit, ha másért nem, hogy tudja, hogy olvasom, ismerem, hogy bírom, úgy gondoltam, ez bizonyára  motiválná őt is, engem pedig még jobban, de annyira nem tűnt egyben lévőnek, annyira egyedül futott a saját csoszogós kínjában, hogy inkább néma maradtam. Most sem borultam össze  tehát egy celebfutóval sem, pedig jó lenne kezet fogni végre eggyel, hogy ismerlek, olvaslak, követlek, ha nem lennél, én se lennék!

Láttam Suhanjosokat. Eszembe jutott, még az első Szigetkörök egyike, ahol ugyanígy párban, zsinórral, kéz a kézben, egy látó, egy vak, elfutott mellettem, mert gyorsabbak, mint én. Akkor ugyanígy torokszorítóan meghatódtam ,hogy úristen milyen kibaszott zseniálisok vagytok, ti ketten, a bátor, meg az önzetlen.

Megelőzni sokkal kevesebben előztek meg, köszönhetően nyilván az indító zónáknak. Azok, aki eljöttek mellettem a végén, nem tudom, milyen távon indultak, vagy hol voltak addig, hogy ezzel a tempóval, ilyen mélyről indultak fel. Mindenesetre a szavam is elakadt volna, ha lett volna - de ekkor már Daninak sem tudtam kiszólni a járdára, aki elbringázott Fehérvárról megnézni -, annyira megkérdőjelezhetetlen volt a tempóbeli különbség. Ha valaki négy perces, vagy neadjisten még gyorsabb ezreket tud előrántani húsz kilométer után, az mi a fenét keresett a hátam mögött egész végig?

A helyszín hibátlan volt. Ezt én már olvastam valahol DK-tól, hogy mindössze azzal az 500 méter parti fövennyel van a gond, különben tökéletes a pálya. Hosszú, nyílt egyenesek, kevés kanyar, csak egy igazán éles visszafordító, és hát igen, az az ötszáz méter parti fű, amiért igazán kár. Amúgy jó terep lenne az is, csak itt egyszerűen lelassít, bosszús miatta az ember.

Főleg, hogy a kényszerűen benyelt lassulás után szinte egyből jött a frissitőpont. Ebből három volt, egy öt km után, egy a parti részen, kb tíz-tizenegy között, meg egy valahol a cél előtt, ha jól emlékszem. Igazából alig figyeltem rájuk, csak az isonak nevezett teaízű valamit toltam, azt is a lehető leggyorsabban, hogy a fele melléfolyt, mint a középkorban játszódó filmekben, és a felmarkolt banánt is tenyérből nyomtam be már menet közben. Az iso iso volt biztos, a banán is banán volt, mert az eléhezésnek, befáradásnak, akárminek még csak a közelében sem jártam.

Egyedül a medencém, csipőm környékén éreztem a vége felé, hogy kezd a testemnek nem tetszeni ez a nagy és meglepően sokáig tartó lendület, de ahhoz képest a csendesen ujjongó eksztázishoz képest, hogy ennyire magabiztosan tudtam, hogy meglesz, és ahhoz a még csendesebb, de soha nem érzett mély megelégedettséghez képest, amikor 1:58:26-tal beérkeztem, ez a minimál fájdalom sehol nem volt, nem is lehetett. Vagy nyolc-kilenc percet javítottam az eddigi legjobb időmhőz képest. Ha tízszer ennyire fájt volna, sem érdekelt volna.

Azt hiszem utána fogtam fel igazán, hogy ez mennyire fontos volt nekem. Nem azért, hogy jaj, most gyorsan egyből továbbindulhassak a maraton felé, hanem hogy meglegyen ez a visszaigazolás az Egész Eddigiről. Hogy haladok, hogy jófele haladok, hogy van itt keresnivalóm. Kellett ez a siker, csak már beérkezve, a hazafele üton magamba morzsolva az érzést, csak otthon a feltöltés, nézegetés közben értettem meg mennyire. Ez most valahogy olyan, hogy a futás azt mondja, hogy kinyitottad az ajtót, tessék gyere be.

Most hirtelen minden lehetséges. Most elhiszem. Magammal kapcsolatban ez egészen új dolog.

(Ez egy drámainak szánt kép, ahol nem látszik a hasam, és már szinte úgy néz ki, mintha futnék)