Vasárnap óta már biztosan tudom, hogy terepfutók azokból az emberekből lesznek, akik az indokoltnál jobban élvezték gyerekkorukban a pocsolyázást.
Erre valahol az MLSZ székház mögött, a Tóváros lakópark mellett, a felduzzasztott Hosszúréti-patak partján jöttem rá, ahogy lépésről-lépésre szarrá aláztam a szerencsétlen Vomerot, pedig eskü, igyekeztem korrektül vinni a fűbuckáról fűbuckára ugrándozást, de az egész csak egyetlen nagy dagonya volt. Időnként tornádóval. (Aztán az órám is lemerült az utolsó kilométerre. A legvégén pedig kb. 10 percet álltam a kapu előtt, mert a kapucsengő gombsora is elromlott, nem tudtam beengedni magam.)
Ebben a futásban az volt a lényeg - azon kívül, hogy 1 óra 45 percig tartson -, hogy megtaláljam az északnyugati átjárót. Valahogy még mindig szemérmes vagyok kocsiba ülni azért, hogy futni menjek. Megtettem már párszor, de valahogy luxusnak, ellentmondásosnak tűnik, főleg az én szintemen. Tehát ahelyett, hogy kocsival megyek ki mondjuk a Kamaraerdőig, inkább elfutok odáig.
Ez jó játék, főleg azért, mert teljesen reménytelen vagyok a tájékozódásban. Nekem egyszerűen manuálisan be kell satíroznom az utcákat, ahhoz, hogy kiismerjem magam. Az Ady Endre út völgyéig már körülbelül képben vagyok.
A cél az volt, hogy valahogy átrágjam magam két igen gonosz műtárgyon, nevezetesen A Sínen és Az Úton, át az Új Szabadságba. A Régi Szabadság nagyjából a Duna melletti kerékpárutat jelenti a Camponáig, amibe ugyan szerkezetileg nem, de gyakorlatilag mégis lazán beletartozik Kelenvölgy meg a Péterhegy. Ezt a területet még a tíz-tizenöt kilométeres felfedezéseim korszakában jelöltem körbe, lassan azonban eljön az idő az új területek meghódítására.
Kocsival egyszer már kijutottam a Kamarerdőbe, akkor körbefutottam, és úgy láttam, hogy szép és jó, de egy félórás szopatásnál nincs benne több. Viszont, ahogy kiértem a tetején, egyből láttam, hogy újabb szabad és felfedezetlen területek várnak.
Már csak el kellene tudni odáig futni. Visszafele meg majd stoppolok.
