Mi a fenét lehet arról írni, ha nem fut az ember? Hogy frusztált, hogy még nem utálva, de vágyakozva néz mindenkit, aki fut, epekedve nézi másoknál a halmozódó kilométereket? Hogy azt képzeli el, hogy egyszer csak kirobban magából, könnyen, szabadulva, száguldva maga mögött hagyja ezt a lerobbant szart, a lágy térdet, a domborodó, puha pocakot, a februárszürke rosszkedvben fulladozó agyat?

Több mint egy hete volt, amikor leálltam. Futottam, futottam, de eljutottam oda, mint a legrémisztőbb álmokban, amikor futsz, csak futsz, de egy ponton rájössz arra, hogy egy centivel nem kerültél közelebb, ahhoz, amit el akarsz érni.

A helyzetemhez képest becsületesen lefutottam a kirótt kilométereket, amíg bírtam, megfutottam a pulzusoktartományokra lefordított sebességeket, de minden egyes hosszú futás első órája azzal telt, hogy megfogadtam magamnak, hogy ha hazaérek, nem indulok el újra. Fájtam.

És eljött a pont, amikor eljutottam oda, hogy rájöttem pulzusom egekben van még hat perc negyvennél is, hogy egyszerűen többet kellene futnom heti három alkalomnál ahhoz, hogy legalább magamhoz képest formába lendüljek, de nem tudok, nem merek többet futni. Két nyomorult kilót képtelen voltam leadni, hogy legalább a megszokott 81-82 meglegyen. És egyetlen centivel nem jutottam ahhoz közelebb, hogy maratont fussak. Nem, igazából csak távolabb jutottam, a fájdalmon túl, mindenek előtt természetesen fejben.

Bedarált. Talán a két év alatt felépített munkamorálom nem volt még olyan erős, hogy acélosan kifussam magamból a test nyavalyáját, csak a picsogás maradt. Nem tudom. Amit biztosan tudok, hogy leginkább a bizonytalanság szedett szét, hogy nem tudom, hogy lesz jobb. Más cipőtől, másképp futva, tovább futva, megállva? Nem tudok egy pontnál tovább kísérletezni magamon, mert se elég pénzem, se elég időm, se semennyi tudásom nincs hozzá. Nem tudok minden variációt kipróbálni, vakon kell szúrni, dönteni kell.

Szedtem a Béres Porcerőt, majd csak-csak megvettem a GCA2700-at, amit egy levél után lecseréltem újra Béres Porcerőre, mert úgy éreztem, hogy arra jobban reagálok. Valószínűleg hülyeség. Kapkodok, türelmetlendkedem.

Tesztelem. Talán elérném a villamost ráfutás nélkül is, de bele-beleszaladok pár métereket. Nem fáj. Kettesével szedem a lépcsőt. Fáj.
Kocsiban nyomogatom a kuplungot. Felengedésnél vagy belenyilal, vagy nem. Felemelem, letolom reggel a paplant, egy lábbal tolom magam az irodai széken. Néha oké, néha nem.

Ráraktam az unfollow-t a 2015-ös csoporta. Két hibát biztosan tudom, hogy elkövettem: környezeti hatásra, hiúságból kiírtam magamnak a kétezres távot erre az évre, amikor pedig csak bizonytalan reményem volt arra, hogy menni fog. Mi a fasznak kell 150%-os tervet kergetni, amikor még csak 100%-os sem vagyok? Agyonnyomott az is, ahogy január 20. körül már láttam, hogy elúszni látszik a 2015 kilométerhez arányosan szükséges 168 kilométeres hónap is.

Aztán az a kurva maraton. Valószínűleg az univerzum jelzése volt, hogy a Maratonman nem rendezte meg az áprilisi, füredi maratont, de nekem muszáj volt a debreceni Felet, Egésszé konvertálnom. És ismételten: nem az idegesít ebben, hogy szar időt mentem volna, hanem eleve az kérdéses volt, hogy egyáltalán, vagy sérülés nélkül meg tudnám-e csinálni? Miért kellett akkor ráfizetni a félmaratonos nevezésre még? Ostobaság.

Nem emlékszem a futásra, amikor mindezt összeraktam, csak az érzésre, amikor rájössz, hogy ha nem is tudod az igazságot, de valamire rátappintottál. Pontosan éreztem, hogy bármennyit kocogok, Asicsben, Nike-ban, akármiben, ahogy csak akarok, a kezdő maratoni edzéstervet követve,  egy rohadék centivel nem jutok közelebb ahhoz, hogy én március végén tényleg maratont fussak.

DK nem sérült le annyira, hogy ki kelljen hagynia hónapkat, száz kiló felett sem. Személyes ismerősök több száz kilométereket hajtanak fel egy hónapban, lendületből túllépve az esetleges fájdalmakon. Még az egyetlen megmaradt facebookos csoportban is hegyekben állnak a kilométerek, és mindenki, mindenhol fut, csak én állok és dühöngök, hogy miért én, miért én??

Azt hiszem, hogy ez valahol természetes, nem haragszom magamra a zsigeri reakcióm miatt, mert tudom, hogy ennél több van bennem. Nem rájuk, senkire nem haragszom, a düh, a hiba, a forrás és a megoldás is bennem van. Hiszem, hogy felnövök a feladathoz, még a dühöngések, picsogások, rosszkedvek, hisztik mellett is. Ha fél év, fél év, ha egy év, egy év, csak hadd térjek vissza. Nem feltétlenül nagy szavakba akarom fojtani ezt a drámát, ez csak a magammal fojtatott párbeszéd része.

Rengeteg sporttal kapcsolatos hír marad meg a fejemben. Egy-egy mondatok, néhány gondolat. Amikor például azt olvastam, elhunyt Ötvös Ferenc - akiről én ezelőtt sajnos nem hallottam. Akkor persze elolvastam róla mindent, tudok az almaecetről, a müzliről, de egyetlen egy mondat ragadt meg igazán, rögtön a legelső: "88 megélt évéből az utolsó 30 futással telt, elég későn, 56 évesen kezdett egyáltalán neki."

Évtizedeket tudok még futni, miért nyavalygok? Nem ezen a pár hónapon fog múlni, nem a Rotary futóérmen, nem a CEP félmaraton varázslatosan nagyvonalú befutócsomagján, nem ezen a tavaszon. Hosszútávra kell tervezni. Már csak azért is, mert más megoldás, úgy néz ki, nincs.

Persze pontosan tudom, hogy mennyire meg tud kopni egy kapcsolat több havi távollét után, tudom, hogy simán meg tudom élni a mindennapjaimat futás nélkül, a leginkább attól félek, hogy vagy nem jön rendbe a térdem soha, vagy, hogy ugyanúgy abbahagyom ezt a fellángolást is, mint például a krav-magát, szintén két év után.

Majd elválik, azért csak-csak addig piszkált ez a dolog az évek alatt, hogy két óra alatt csóváltam be a seggem félmaratonon. Ha eddig nem hagyott nyugodni, azért még inkább sokkal valószínűbbnek tartom, hogy eztán még inkább nem fog.

Ez itt viszont egy futóblog. Leginkább arról kellene írnom benne, hogy futok, és nem azon kavarni, hogy miért, meg hogyan nem futok. Szóval majd jövök, amint van valami pozitív előjel, de legalább egy fejlemény. Például február 16-án a kontroll, ahol sportpszichológiai szeánszot tervezek csapni Dr. Minimum Fél ÉV Teljes Kímélettel.