nemmaratonman

nemmaratonman

Szívmelengető trágyaszag

2015. szeptember 24. - téglánakgyors

Valahol már leírtam, talán amikor Németországban, a feleségem keresztapjáéknál (OMG, feleségem, amellett, hogy az érzés hihetetlenséggel és büszkeséggel tölt el, kellene erre a viszonyra egy trendibb szó, mert ettől úgy érzem magam, mint a saját apám), szóval a csajom keresztapjáékhoz érkeztem meg már futó-szemlélettel, vagy amikor Prágában mentem ki egy körre: külföldön futni iszonyú motiváló dolog, gondolom nem véletlen, hogy létezik a versenyturizmus maratonturizmus nevű fogalom is. Az, hogy fel akarom húzni a Vomerot Tirolban, a nászutamon, nem is volt kérdéses.

Az ingatag, éppen-hogy-84-85 kilómnak az esküvői vacsora végére, másnapra, valamint a nászútra rekordsebességgel mondhattam búcsút.  Isteni kaják, sörök, miegymások jöttek szembe vég nélkül. Tirol például még úgyis veszélyes a magamfajta emberre, hogy még a pihenősre tervezett nászút is aktív nyaralássá változott, mivel ott egyszerűen muszáj mozgást végezni. Ha van hó, sielni kell (megjegyzem, fent 3000 méter felett, most is simán gleccsersíeltek az emberek) ha nincs hó, akkor gyalogolni kell. Nem lehet ellenállni a látványnak és a lehetőségeknek. Ugyanakkor a helyi hoteles, gasthausos ingyenreggeli, az iszonyű finom zsemlékkel, igazi rozskenyerekkel, tojással, helyi sajtokkal, felvágottakkal minden további nélkül összeesküszik a hüttekajákkal, hegyi-helyi, általában vacsorára fogyasztott ételekkel. Legalább 50 km-es teljesítménytúrák kellettek volna, hogy ne menjek fel újra majdnem 90 kilóra. Hát ilyen teljesítménytúrák azért nem voltak.

Ez az egész kilókkal való küzdés csak részben szól a hiúságról, 87-88 kiló környékén bejön a képbe, hogy állandóan nadágot kell gombolni (kaja után, üléskor, autót vezetéskor), nehéz lehajolni a cipőhöz, meg ilyenek. Nem jó érzés, na. Itt kell benyomni a stop gombot.


Tehát ott tartunk, hogy külföldön futni motiváló életérzés, viszont sejthetően némileg ront élmény minőségén, ha sörben úszó, félig megemésztett Gröstlire rápakolt szendvicsekkel a gyomrában áll neki a külfüldön futásnak a turista.

De azért kurva kemény srác voltam, hétfőn megérkeztünk, és már szerdán hajnali hétkor, kiszálltam a tejmeleg dunyha alól, hogy 1368 méter hidegben nekiálljak sportolni. Ez egészen biztosan nem normális dolog, gyakorlatilag egyetlen érvet sem tudok felhozni, hogy ez miért jó, leginkább mert egészen biztosan éreztem, hogy ez semmilyen szinten nem jó nekem: alvás, ágy, feleség, takaró, fűtött szoba, kiszámolható közelségbe került újabb étkezés versus vékony cuccok, hideg, didergés, 10 fok, kényszermozgás. Mindegy, részben azért mert itt megígértem, részben azért, mert éreztem, hogy meg kell nyomni azt a kurva stop gombot, felkeltem, felöltöztem. Kitettem az órám megküzdeni a felhőkkel és az idegen műhold pozíciókkal (nem tudom, hogy a tengerszint feletti magasság miatt, vagy akármilyen szennyezettség ritkább volta miatt, de pikk-pakk megvolt a jel, pedig a Garmin 310 azért el tud ezzel rágódni egy ideig)

 

dsc_0946-picsay.JPG

 

Lebandukoltam két emeletet, kimentem az ajtón, és elkezdődött az, amit talán jobb lett volna megspórólni.

A tervezett 8 helyett 5 kilit hoztam össze, de valami iszonyatos kínok árán. Akkor, ott azt írtam volna..nem, azt kérdeztem volna tőletek, létezik-e, hogy Kékestetőn nehezebb futni, mint Budapesten? Érzésre nagyjából helyben álltam, összetörten mozogtam, és kínlódtam.

Azóta rájöttem, hogy valószínűleg egyszerűen testileg, lelkileg felkészületlenül álltam neki, nem ébredtem fel normálisan, nem voltam felpörögve. E vélekedésemet erősíti az a tény, hogy két kilométer után nagyon gyorsan megfordultam, mert ugyan a trágyázás bevett szokás Ausztriában, de én mégsem a házak közti mezőn akartam versenyre kelni a helyi szarvasmarhallomány összesített outputteljesítményével, hanem csak úgy szokásosan, úriember módjára. 

Ez az öt kilométer arra mindenesetre jó volt, hogy megtaláljam, hogy merre lehet a környéken egy magamfajta turistának nekiindulni.

Az biztos, hogy egy valamirevaló terepfutónak Ötztal maga a paradicsom, mert gyakorlatilag ha csak kicsit is eltér a völggyel futó párhuzamos vonaltól, kapásból elhagyja az aszfaltot, na meg a vízszintet is. Erre sajnos én semmilyen szinten nem voltam alkalmas, úgyhogy számomra a házak közti tekergések kiváltására egyedül a településről visszafele vezető kisebb út volt alkalmas. Megmutatom:

 

 

Ezen az ösvényen egy közel tökéletes 10 km-t futottam két nappal az első bénázás után. Ugyanúgy reggel volt, de lelkileg és altestileg is felkészültebb voltam, és utat sem kellett keresnem, tudtam merre akarok menni. Volt ebben rögtön 239 méter emelkedés, ami rettenetesen és tanulságosan megfogott, de mégis, mind érzésre, mind számokra jobbat futottam. Talán még maga az út, a látvány is hozzátett ehhez valamit, mert ugyan autóval a folyó/patak/Ötztaler Ache, a völgy másik oldalán többször is vezettem, de két lábon még a hegyek látványa is más, arról nem beszélve, hogy mennyire előhozza az emberből a gyermeki ént, amikor kanyaról-kanyarra fedezi fel, hogy merre visz az út. (Bringaút, ösvény, halálosan komolyan Sonnenwegnek elnevezett utca, erdei vízmű, emelkedő,emelkedő, lejtő, jajj, itt majd vissza kell jönni, emelkedő, hopp egy vízesés, szelektív kukák a semmi közepén, emelkedő, basszus, milyen kilátás, erdei házikó, trágyadombbal.)

Azért piszkosul belefáradtam az aszfaltmentes részekbe, illetve a hegymászásba, úgyhogy igen elégedett voltam azzal a ténnyel, hogy pont aznap mentünk el az Aqua Dome nevű látványfürdőbe. Így kellene minden alkalommal letudni az izomlázat 

 

dsc_0988.JPG

dsc_1005.JPG

 

Nem tudom, mennyire van arra futókultúra, három embert láttam öt nap alatt ilyesmit művelni, szerintem turisták voltak. Ötztal tipikusan az a hely - csakúgy mint pl Olaszországban, Cinque Terre , ahol eddig turistafutottam - a helyiek gyakorlatilag nincsenek rászorulva, hogy főműsoridőben ilyesmit sportoljanak. Lehet, hogy ez hülyeségnek hangzik, de én úgy érzem a helyi adottságok alaposan beleszólnak, hogy mit, vagy hogy egyáltalán sportolnak-e benszülöttek. Itt, Söldenben például egy egykori négyszeres sívilágbajnok, Andre Arnold vendégházában szálltunk meg... De hogy ne eresszem el egyből a témát, Innsbruckban, a pár órás tartózkodásom alatt viszont kifejezetten sok, és irgalmatlan drága cuccokban futóval találtakoztam. Inssbruckban valószínőleg ugyanúgy mindenki síel, mint 90 km-rel arrébb, de véleményem szerint az urbánus életmód eléggé oda tud hatni, hogy az emberek egy nagyobb százaléka - ha arra alkalmas környezetben él - nekiálljon rohangálni, hogy meglegyen a lépésszám/kalóriaírtás/stb.

A drága technikai cuccokról még annyit, hogy nem is az fájt, hogy Porschét és Jack Wolfskint láttam öt nap alatt, mint addig egész életemben, hanem, hogy a tiroliak úgy viselik a Salomon terepfutócipőit, mint mi az otthoni papucsot. Minden öt éves ilyen gyönyörő csukákat rúgott szét rollerezve.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://nemmaratonman.blog.hu/api/trackback/id/tr67806756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása