Jó, nem ebből fog állni a blog, de két napja hosszútávú takonyúszást nyomok itthon - pont én, a kolléganő-soviniszta, aki csak mindig egy mélyet sóhajt, amikor kiderül, hogy valaki nem jön dolgozni, aki múlt hónapban, vagy rosszabb esetben két hete sem jött.
Na hát most én nem megyek. Ez igazából tényleg egy hiszti, annyira sehogy nem alakult Siófok után, meg annyira fáradt vagyok mindenféle tekintetben (nonstop macskás hatos kelés, meló, reggeli angol, esti minden más szar, ÉS MÉG futni is kell), hogy valahol borítékolni lehetett, hogy egy nem igazán akart ünneplős-ivós hétvégének ez lesz a vége.
Szóval nem dolgozom, és nem is futok múlt péntek óta, de olvasni olvasok, például blogot is, halott vagy nem halott a műfaj. (Igazából tisztában vagyok az írásbeliség és a technika alakulásával, szóval nem mondom azt, hogy majd mint egy divat visszatér a blogírás, inkább csak remélem, hogy legalább a mesélő blogok, mint kvázinaplók, kvázikönyvek azért rétegműfajként megmaradnak.)
Az utazós blogokat legalább annyira szeretem, mint amennyire utálom, főleg, ha olyanok írják, akik akár velem is behelyettesíthetők lennének. Tehát magyarok, nem feltétlenül rogyásig pénzzel, és, néha egészen konkrétan, bármiféle védőháló nélkül művelik és írják. A műfaj nagy (és magyar) öregje némiképpen kivétel is olyan értelemben, hogy Bedének azért csak-csak van/volt egyfajta helyzete munkailag és magánilag is. Ugyanakkor az akkora volumen, amit ad a Khívától keletre az évekkel későbbi Panamericánávál együtt, hogy a hangsúlyosan egotrip vonulat ellenére, azért (szép)irodalmi cucc az ott.
Eltűnni egy évre, vagy éppen többre a világban nem most lett népszerű tevékenység, de magyar netes vonatkozásban azért érzek némi felfutást az utóbbi években. Olyannyira, hogy legutóbb már annyira közel utaztak el, hogy személyesen ismerem a csávót, aki a barátnőjével indult neki bringázni. Aztán egy döntés után úgy alakult,hogy a lány egy ideje egyedül folytatja és hát basszus azért egy lány egyedül pl. Iránban...
Zsófi éppen valahol a malájoknál teker. Amiért belinkelem, az azért van, mert fut is.Mármint, hogy amúgy, tehát úgy hétköznapilag, mint egy átlag futó. De a lényeg, hogy Bangkokban úgy érezte, hogy nem elég a 9000 km, kell mellé két lábon még másik 42, és lenyomta az ottani Spart. Apám. És néha annyira fut, hogy utoléri a bringájával meg az összes cuccával éppen meglógni próbáló pickupot.
Nos, az én nagy kalandom ehhez képest annyi, hogy megjött a Nike Vomero a Nike.com-ról 26-ért, szállítási díj nélkül. (Webáruházas, leárazásas fb csoport) Nem tudom, hogy tetszeni fog-e a 10-es kiadás, még csak a lábamon sem volt előtte ilyen cipő. Aggódom, mert a Pegát is rettenetes elbaszták, ha engem kérdez valaki. Sokkal keményebb lett a talpa. Aztán azt az embert sem ismerem még csak névről sem, aki a UPS tracker szerint átvette az irodaházban a csomagot. Mert ugye én beteg vagyok, a cipő meg nem, tehát őt dolgozni vitték. Próbáltam tárgyalni a UPS ügyiszolival, de most, ma nem lehet szólni a futárnak, hogy másik címre vigye. A futár mindenképpen oda viszi először a csomagot, ahova megadták a szállítási címet. Miafasz. De ha ma kérem, holnap máshova viszik. Kérem? Mondom, nem tudom, hölgyem, miután beteg vagyok, és nem tudom, hogy leszek holnap. Ha holnap reggel telefonálok, az nem jó? De, természetesen, holnap is telefonálhatok, és akkor holnapután oda viszik ahova mondom. Feladtam, letettem. Majd utolérjük egymást valamikor a Vomeroval. Ehhez képest kaptam a Nike-tól egy emailt, hogy megérkezett a cuccom. Ó, az jó, de hova?? Megnézem, és valami csaj átvette a házban, akiről gőzöm nincs, hogy kicsoda, de biztos nem a recepciós. Hát így lett eldöntve, hogy holnap jobban leszek és bemegyek megkeresni a következő futócipőmet.
Kalandok, kinek-kinek érdeme szerint.
