Acélarcélnak van egy olyan, vélhetően egyszemélyes helyiségben született elmélete a keze közé került, elfekvő Iron Man magazinnak köszönhetően, hogy a triatlont "gyakorlatilag az isten is a kapuzárási pánikos felső-középosztálybeli 40-50-eseknek teremtette. Vannak benne drága cuccok, amikkel lehet menőzni, sokszázezres bringák meg békaemberruhák. Vannak plecsnik meg címek ("IRONMAN"), amikkel lehet menőzni. És van benne rengeteg igazolható távollét a halálra unt asszonytól meg az idegesíto kölyköktől (féltávú ironmanra az átlagos heti edzés 14 óra a lap szerint)."

Én erre még közbeszúrtam, hogy ne feledkezzünk meg az acéltestű, triatlonos lányokról, amely megjegyzést viszont rést ütött eddigi makulátlan barátságunkon, mert szerinte az egy megkérdőjelezhetetlen axióma, hogy a legjobb csajok a konditermekben vannak. Szerintem meg az aszfalton, vagy a terepen. [A friss házas férfiak egymás között című rádiójátékunkat hallották.]

A triatlon úgy jön ide, hogy esküszöm, a triatlon sehogy nem jön ide. Nem leszek triatlonista, mert egyszerűen nem szánnék ennyit a családi életemből az edzésre, és millió másik dologra kell és/vagy akarok pénzt költeni. Ha 43 éves koromban mégis azon kaptok, hogy szőrtelenítem a karom, és carbon kulacsot nézegetek, nyugodtan toljátok az arcomba ezt a posztot.

Egyedül azért írok bringáról, mert tettem egy ígéretet: megpróbálok UB kíséretet adni Dani szólózásának, ezúttal nem egy szervótlan négy kerékkel, hanem egy racsnis kettővel.

Kisvárosi, lakótelepi srácként hatalmas cangás voltam gyerekkoromban, és meglepően frivol történetet is tudnék mesélni, hogy mik történtek akkor, amikor a BMX-verő Camping bringámról átváltottam a lopottan vett, orosz, négyváltós országúti huncutságra. Persze montenbájkot akartam, mert nem sokkal a rendszerváltás után, mindenki montenbájkkal nyomta, az lett a státuszszimbólum. Arra nem volt pénzünk, apám azt adta, amit szerezni tudott. Persze idővel iszonyatosan sok forintért (26), lett egy elég cool kerékpárom, egészen addig, amíg szintén egy rendszerváltás utáni divathullám keretében, már nem volt többé semmilyen bringám: kipakolták az egész pincét.

A kétkerekes karrierem eddig tartott, kb 14-15 éves koromig, a következő bringámat már saját, bejelentett keresetből vettem. Egy hervises, semmire nem jó, hegyimenőt, mert a kétezres évek második felében rájöttem, hogy a bringapiacon nagy változások áltak be, és olyan már nincs, hogy egyszerűen veszel egy bringát. El kell dönteni, hogy milyen bringát akarsz, aztán gyűjteni kell rá ötször, tízszer annyi pénzt, mint korábban. Vagy vehetsz egy olcsó, például hervises hulladékot. Nagy bánatomra én ez utóbbit voltam kénytelen elkövetni.

Soha nem is indult be újra a szekér igazán, és nagyjából el is jutottunk a mai témánkhoz, miszerint mennyire meglepően tönkre tudja tenni az embert akár csak nyolc kilométer tekerés is.

Pár éve egy használt, osztrák, trekking, Taifun cosmos márkájú cangám van, akit Öregúrnak neveztem el. Öregúr ritkán jár a kapun túl, de ha megérzi a tavaszt, akkor néha elmegy legurítani egy-egy sört a Dunaparty megállóban, vagy más, még eldugottabb albertfalvai, budafoki hekktemetőkbe, mert bizony ez az újmagyar halfaj nem csak a Rómain hempergőzik a paprikás lisztben tömegesen, hanem Dél-Buda folyópartjain is.

Öregúr tavaly napi bejáró lett egy Infoparkbeli multihoz, de a gazdájának akut térdfájása miatt abbamaradt a rendszeres, egészségügyi séta.

--

Nem annyira sok nap maradt vissza az UB-ig. Nagy sikerem lehetett tavaly, pedig nem tartom magam jó frissítőnek. Fogalmam nincs, mi játszódik le egy emberben 42 km után, mit kell neki mondani, mit kell neki adni, nem tudok olvasni a jelekből, mert jel az kevés van. Az, hogy valaki lassabban fut, vagy még kevesebbet beszél, vagy már semmit nem beszél, csak vakkant, az annyit jelent, hogy fáradt. De ettől, mint frissítő még nem leszek igazán kisegítve. (Meddig lehet például továbbtaszajtani egy hullafáradt futót? Meddig és mennyire érdemes szigorúnak lenni? Viccelni? Mennyire kell leszarni a hisztit, hol ér véget az én felelősségem?)

Mindenesetre igent mondtam, mert hát basszus, ez mégiscsak nagy dolog, jó buli, és tesóról van szó. Az egyetlen probléma, hogy fogok odáig eljutni, hogy ne a probléma, hanem a megoldás része legyek? Hogy maradok nyeregben 224 km-en keresztül, úgy, hogy nem csak nyeregben kell maradnom, hanem rádaásul tovább kell két lábon tartanom egy mozgásképtelen embert, mint ahogy azt a  Hóbortos hétvégében láttuk?

Az UB-én lehetsz bár fáradt, a haverok mindig kisegítenek

Április harmadikán újra előkerült hát Öregúr, és azóta minden munkanap áttekerünk a 11. keren, át a Múzeum körútnak és Deák térnek nevezett háborús övezeten, fel az Andrássyn az 56-osok teréig, és vissza. Nem egyből, úgy 9 óra elszánt, proaktív, és kivételesen jó minőségű munkavégzés után.

A következő bajaim lettek mindössze 73,5 km szédületes 15,8 km/h átlagsebességel letekerése után:

1. Leizzadtam. Munkába menet.
2. Nagyon fájt a seggem. (Tegnap már nem fájt.)
3. Ugyan igyekeztem kifejezetten könnyű áttételen tekerni, de tegnap, a hétvégi hosszúmon azt mondta 23-nál a jobb térdhajlatom ina a külső oldalon, hogy köszöni, ő most elmenne pihenni, és berángatta a vádlimtól kezdve a seggem át a gerincemig az egész vázamat. Kb egy kilométert küzdöttem, lenyújtottam, újra futottam picit, de aztán újra belerogytam a lépésbe. És akkor már irtózatosan korgott a gyomrom, és nem tehettem mást, mint elismerni hirtelen összeomlásom tényét, és gondolkozni azon, hogy a semmiből, hogy lehet ennyire hirtelen és végzetesen szétesni a picsába, amikor még 18-nál, 20-nál semmi bajom nem volt?

Ez volt az utolsó futásom, és annak fényében, hogy április 30-án én maratont szeretnék teljesíteni, nem örülök túlzottan. Hétvégén tudnék újra hosszút menni, de nem tudom, mennyire jó ötlet két héttel előtte még 30 km-en nézegetni magamat?

Hát ennyit a Maratonmanségről, amely címet amúgysem aggatnám magamra soha, tényleg, majd ha meglesz a 2:03 a távon, maximum akkor. De ez egy hosszabb távú terv. Egyelőre az lenne a cél, hogy az első után, stabilan le tudjam futni bármikor a 42-őt.

Hétfőn újra bringa volt, és pontosan éreztem, hogy akkor fáj, amikor nyomást helyezek a pedálra, és nyújtom a ki a lábam.
Még amikor elkezdtem kocogni, akkor volt pár hónapos pihenőm a jobb térdemmel. Dettó ugyanazon a helyen fájt, mint most, a bal lábamon. Egyszerűen gyenge a cucc, elfárad. Az inkább érdekes, hogy mennyivel később, mennyire más úton jutott el ugyanoda a két lábam. A jobbanegyszerűen elmúlt, ahogy az első futós telemet letudtam, megerősödött annyira, hogy többet nem volt problémám vele. A bal - hát azt meg tudjuk, hogy sokkal több keservetokozott. Viszont el fog múlni ez is. Az egyetlen feszítő tényező ebben az egyenletben a maraton meg az UB közelsége.

Okosan, óvatosan kellene.