Ez sem egy tegnapi történet, sőt, igazából ugyanakkor kezdődött, mint az azóta is rajtam maradt izomhúzódásom, ami egyébként az orvos szerint valami kisebb szakadás lehetett. Vagy valami ilyesmi. Heg képződött az érintett területen, ami nem igazán egy rugalmas dolog. Hosszú távon majd izomszövet lesz belőle, de akár egy évig is tarthat, mire egyáltalán nem fog jelezni. Amúgy terhelhető, maximum az öröm, meg a lelkesedés lehet kevesebb a fájdalom miatt.  Legalábbis ezt mondta a doki a Medicovernél, ez volt a marketing. Aztán elküldött röntgenre, mert arra muszáj, de amúgy nem látunk rajta semmit, meg beutalt MRI-re, amiről viszont kiderült, hogy nem tartalmazza a céges betegbiztim, de szívesen adnak 20% kedvezményt a 30000 Ft-os árból. 

Úgy döntöttem, tulajdonképpen tökre elhiszem, amit a doki mondott, ha már bugyira vetkőztem előtte, és jól megnyomkodott, hogy majdnem beszartam. Közben a lovas balesetéről mesélt, ahol ő ugyanígy járt, és, hogy ez nem a lovagló izom, hanem a combközelítő. Tudjátok ez egy kicsit ilyen tarantinós, olasz maffiás szitu, hogy kedélyesen agyonbeszélnek valami random témával, aminek a végén természetesen rákanyarodnak a lényegre, ami alapján az ember megsejti, hogy most vele rögtön valami egészen borzalmas dolog fog történni. 

Nagyjából ő is így nyúlt bele ujjal az izmomba a combtövemnél, rögtön a zacsi alatt, vagy öt perc altatás után...

Ígérem, az aranyeres sztorimat nem mesélem el, de az egy nagyon kedves, öreg bácsi volt, egy igazi régimódi úr, ő legalább engedélyt kért. Amúgy ezt tökre nem értem, mert aktívabb életet élek, mint valaha, és erre most kapok egy olyan nyomorúságot, ami egy ülőbetegség. Na mindegy. (Dehogy mindegy, kurvára rettenetes időszak volt.)

De térjünk vissza a combközelítő izomproblémámra. Futás közben nem volt bajom, de legalábbis az első kilométerek után elmúlt minden fájdalom. Másnap egyáltalán nem volt kellemes, és ahogy kénytelen voltam lassan tudomásul venni, hogy ez magától nem múlik el, elkezdtem Activonnal, majd Flexagillel kenni. Ez utóbbit még Olivér ajánlotta egy posztban, (valaki, könyörgöm, pletykálja már el, hogy Szilvivel meg Olivérrel mi van, gondolom semmi dráma nem történt, de akkor is), amíg még volt ideje a nép kérdéseire válaszolni.

A Flexagil lassan csodált művelt, és én rá tudtam fordulni végül a két maratonra. A második valószínűleg hülyeség volt, főleg, hogy áprilisban valamiért kevesebbet tudtam futni, illetve kieresztettem egy kicsit. A lényeg, hogy a maraton is szar lett - bár sokkal inkább a sóhiány, mint bármi más miatt - és a rákövetkező május elejei kocogáson újra éreztem, hogy kurvára nem fasza valami a combtövemnél. Ezúttal nem segített a Flexagil. Időt adtam, gyakorlatilag leálltam, szenvedtem amúgy is a seggemmel, és ráadásul a Balaton is ott volt a sarkon, bringáznom kellett (volna)

Elég sok időm volt gondolkozni, és ahogy visszagondoltam az egyes futásokra, illetve arra, hogy decemberben, mikor éreztem először a fájdalmat, meg arra, hogy mindig akkor fáj, amikor terpesz irányban végzek mozgás, tehát a gátizmok nyúlnak, akkor jöttem rá arra, hogy valószínűleg magával a nyújtással rontok a helyzeten. 

Mert a nyújtás egy mumus. A nyújtás a margitszigeti futásjelenség esszenciája. Mindenki egymástól, meg a sportközvetítésekból lesett, a tornaórákról magával hozott komikus mozdulatokat kalimpálja el a kötelezőt, abban a reményben, hogy iszonyú profiknak látszanak ettől. 

A nyújtás a szakértők következő csatatere. Ahogy meztélábas, naturális futás ideája megkérdőjelezett minden addig alapértelmezettnek vett technikát, úgy a nyújtásról is kitalálták, hogy a mozgás előtt több bajt okoz, mint amennyi hasznot hoz, majd most úgy ámblokk megfúrni látszanak az egész intézményét. 

Engem ez a bekezdés gondolkoztatott el: "Egy nehéz, izomlázat is okozó terhelés után, ahol a szarkomerekben  (ez főleg elgondolkoztatott) a mikroszakadások száma megnő, kérdéses a további nyújtás hatékonysága. Vagyis minek feszegetünk tovább egy, amúgy is sérült, mikroszakadásokkal teli, gyulladt rendszert? A laktát csökkentése levezetéssel a leghatékonyabb, nem nyújtással. Arra sincs bizonyíték, hogy a nyújtás bármilyen hatással lenne a sérülések csökkentésére"

Nem azért hagytam abba a nyújtást, mert ez kapóra jött és lusta voltam, hanem mert kiváncsi lettem, hogy mi történik akkor, ha nem feszegetem tovább ezt a területet. És mit ad isten, múlt héten háromszor voltam kint, és semmi bajom.

Persze egy rutinból levezényelt 10 km valószínűleg nem olyan táv, ami után, ha nem nyújt le az ember egyszer-kétszer, abból egyből baj lesz.

A linken átlapozva azt írják végszónak, hogy a másnapi nyújtás, de sokkal inkább a hengerezés az, ami elvégzi igazán jól azt feladatot, amit eddig a futás előtti, majd utáni szigorű szemekkel pózolás hivatott beteljesíteni. Na meg a levezetés.

Természetesen a másnapi nyújtást, de sokkal inkább hengerezést sem csináltam az utolsó pár alkalommal, a levezetés még hagyján. Nyáron azzal nincs baj, de hidegben nem szívesen sétálok egy utolsó pár száz méter, egy kilométert, hogy ez se maradjon el. A hengeremhez pedig majd most visszatérek.

Ja, de hogy a cipőről akartam eredetileg írni, aminek a sztorija, ahogy írtam kb ugyanakkor kezdődött, mint a combhúzódásom. Szóval a Mikulás futáson, a Velencei tavon. Senkitől nem várom el, hogy emlékezzen arra, hogy én mennyire meg voltam bántva a nyilvános beszólások miatt, miszerint, mennyire befelé dől a bokám a cipőmben. (Természetesen elvárom, csak udvarias akartam lenni.) Nem csak az energetikai lenyomás, és kiafaszaság miatt esett rosszul, hanem mert én azon ritka fajba tartozom, akik nemhogy utána mennek, hogy ők most pronálnak-e, hanem főleg a sérülékenységem miatt talán még túl is megyek a kívánt ponton. Aminek az a vége, hogy három különböző diagnózisom van lábtartásra, három szakértőtől. 

A tény, viszont tény, alaptartásban ijesztően szupinálásra állnak lent a függyvényeim, futásban viszont egyértelműen mutatják a beszólásokon túl a cipőn lévő kopásnyomok is, hogy befelé rogyaszt a rendszer. Talán a bokaszalag gyengesége az egész, de ezt már nem fejti meg senki, mert nem hagyom. Kénytelen vagyok a saját érzéseimre hagyatkozni, és viselni azt, ami kényelmes.

A pronálás-szupinálás témakör szintén egy csatatér, csak mondom. Persze azért gondolkoztam, hogy mi legyen - természetesen csak azután, hogy megvettem az új Vomerot - mert persze azért a bizonytalanság mindig ott van, bármit is csinálok a futás területén. A félelem már belém van kódolva.

Sokáig az újonnan megjelent Nike Odyssey-t nézegettem, majd a sok olvasás eltérített attól, hogy egy klasszikusan alátámasztott cipőt keressek: "Much like the Nike Lunarglide, the adidas Sequence 8 Boost is a different spin on the motion control footwear story. It does not feature a traditionally designed medial post, or a ‘pro-moderator’ wedge in adidas-speak."

Úgyhogy az örök, lehet-ez-még-jobb,-lehet-ezen-még-csavarni féle bizonytalanság az Adidas fele irányított. A Sequence Boost 8-at egyszer-kétszer felpróbáltam azokban a hivatalos futós üzletekben, ahol legnagyobb bánatomra valószínűleg soha nem fogok cipőt vásárolni, majd jött a netes vadászat. Aztán valahol itt robbant az infó, hogy a Boráros téri outletben 25%-os leértékelés lesz, ami egyébként egy állandó őrületnek tűnik. Egy hónapban négy alkalommal egy-egy erőltetetten kitalált termékcsoport egészen jó áron kapható.

És egy keddi napon enyém lett ugyan nem a nyolcasból, de a hetesből egy gyönyörűen ronda darab, mindössze 13450Ft-ért. Ezzel ugyan semmiféle webáruház semmiféle akciója nem tudja überelni.

És, hogy milyen a cipő? A kényelmes, vékony pamutkesztyűhöz hasonló Vomerohoz képest egy biztonságos bunker. Érdekes módon benne is egészen jól tudok magamhoz képest gyorsan futni - nyilván egy cipő "gyorsasága" nem ötös-hatos pace-nél fog eldőlni -, de teljesen más élmény.

Az első futásom frenetikus volt benne, talán nagyobb sikerélményt adott, mint bármelyik Nike. Kényelmes hajó. Azóta ugyan meg kellett tanulnom nem szorosan bekötni, mert a magas rüsztöm nem tűr semmiféle nyomást a cipőfűzőktől. Ha elbaszom, akkor jön a zsibbadás, sípcsont merevség, ez azért ez első pár alkalom után tönkretette néhány kilométeremet. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy mivel jobban csúszik a keskenyebb fűző akaratlanul is jobban összehúzom a lábamon. A Nike jellegzetes fűzőivel soha nincs ilyen probléma, nem húzogatok semmit, csak bekötöm, azt jól van.

Hát így vagyunk most, a Nike, az Adidas, a Garmin, az aranyerem, a combhúzódásom, meg én. Szép család.