A Duna vize végre zöldesbarnás fosszínűvé változott a hideg kékesszürkéről, már meghajlik de még másfél hónapig kaszálásra vár a bicikliútra lógó fű, az M7-esen pedig két nap alatt hét baleset volt összesen 15 km dugóval a Balaton irányában. E tünetegyüttes időben egymástól nem túl messze eső megjelenését úgy hívjuk: nyár.
És ha megérkezett a nyár, akkor az nekem egészen konkrétan azt jelenti, hogy elmehetek futva az uszodába, úszhatok, kijöhetek vizes fejjel, újra felvehetem az átizzadt pólóm, és gyakorlatilag órákon keresztül forró, nedves, és izzadt lehetek, anélkül, hogy újra egy hónapig beteg lennék. Azért ezeket az alkalmat ki kell használni, mert úgy néz ki idén nálam a göthösség meg a köhögés a menő.
Ebben az lenne a lényeg, hogy ez a futás-úszás-futás már nem is minden nap futás, hanem már egy nap alatt kétszer futás. A hét elején szerdáig minden nap kimentem, semmi dulvulás, összesen 25 km-t gyűjtöttem össze elvileg azért, hogy a maraton utáni nátha ellenére legalább közelébe jussak a havi 150 km-nek. Igazából azért, mert nemrégen egy innen, a blogból indult beszélgetésem azzal kezdődött, hogy pontosan megláttam, mi kell ahhoz, hogy ne négy harmincnyolcas, meg négy tizennégyes, hanem négy nullás maratonnal tudjak dicsekedni. Kilométerek. Amik nekem nincsenek. Legtöbbet idézett, zsarnoki bloggerem polihisztorom is azt írja, hogy "Kevés edzéssel jó eredményt nem érsz el (persze kinek mi a jó?) - a meccset lehozod, de nagy csodát ne várj. Heti három futás (30-40 km) és mondjuk heti öt futás (50-60 km) ég és föld. Más az egészségfenntartás, és más az egészségfejlesztés, ahogy más az erőnlét és az erőfejlesztés. Az állóképesség, gyorsaság nem jön magától."
És ez tényleg olyan, mintha személy szerint nekem írná, mert az első sérülésemtől kezdődően egészen a mai napig gyakorlom a maximum minden másnap futás szentségét. Kedd, vagy ha az ászt tesszük előre, vasárnap, kedd, csütörtök vagy péntek, és megint vasárnap. Ez egy saját maga farkába harapó akármi. Mert nem sérülsz le, de nem is fejlődsz tőle igazán, és ahhoz, hogy fejlődj, többet kellene sportolni, de ha többet futsz, lesérülsz, mert ez a tapasztalatod.
Talán az úszás okozta bennem a csavart és kezdte meg bennem a felfelé tartó spirált, talán maga a négy - lassan öt év kocogás, futás alatt edződtek meg a lábaim annyira, hogy ne szarjam magam össze egy hajtósabb időszaktól, de végre el tudtam jutni addig, hogy többet is bele tudjak tenni ebbe az egészbe a cél érdekében.
A budaörsi uszoda és sportcsarnok és strand szombaton reggel nyolckor nyit és én úgy időzítem magamat, hogy kb nyitásra odaérjek, azaz a macska második rohamára fel is kelek, és nem tudom, hogy ettől ő vagy én lepődök meg jobban. Ő tonhalat, az ember kávét kap, állva magamba tolok egy májkrémes kiflit, tudjuk aztán mi következik és már öltözöm is, mindent összekészítettem, gogogo.
Gondolom mindenkinek megvannak azok a pillanatok, amikor a futás első két méterén kiderül, hogy a lelkesedés nagyságrendekkel nagyobb mint az éppen kamatoztatni tudott tehetség, és hát ez is egy ilyen alkalom, amire én összefoglaló módon úgy hívok, hogy REGGEL. Nem, hazudok, van, amikor jól megy, de ez nem az a reggel. Leginkább a Vomero 10 és a Supernova Glide 8 közti ordító különbség az oka. Mindenki mindenhol milliószor elmondja, hogy olyan fasza dolog több cipőt használni párhuzamosan, de ez egész egyszerűen nem igaz, mert én én vagyok, és ráadásul reggel is van. A Vomero 10 nem egy lekvár cipő, és valami zseniális középtalpa van, gördít, segít, hogy a sarok helyett előrébb foglalkoztassam a talpam, mit tudom én, de ha utána veszem fel a Supernovát, mint ahogy most, akkor gyakorlatilag azt érzem, hogy kivettek a talpam alól egy részt, és ahol talajt fognék, ott csak egy zökkenés marad, ahogy picit tovább esek előre. Át kell állni, és a hét kilométerből öt azzal megy el, hogy éppen átállok. Utána sokkal jobban szeretem a Vomeronál a Supernovát, és ha visszaváltok, akkor meg attól szenvedek, hogy az mennyire baszott kemény. Aztán utána az lesz a jó.
Ennek ellenére Őrmezőt már élvezem, naná, ez az új kedvenc környékem. Őrmező szuper, élő példája annak, hogy halmozottan hátrányos helyzetből (M7, Kelenföld nyolcvanhat sínpárja, négyes metró) is el lehet jutni a béke és nyuggernyugalom státuszig. Legyünk őszinték, ha vonatról, vagy autóból nézzük Őrmezőt, akkor az geci ronda, és bennem egyetlen kérdés szokott felmerülni, amikor meglátom az autópálya fölé magasodó paneleket, hogy a faszomba lehet itt élni?
És ezt szeretem a futásban, hogy megadja a válaszokat. Őrmező két lábnyi sebességből és távolságból szívemcsücske utcákká változik, punnyadt, nem gettós lakótelep, tudjátok az a pingpongos fajta, és el sem hinném, ha nem itt futnék, de csendes, békés családi házas utcákat látok, a kertek mögött még egyelőre érintetetlenül sárgálló, zöldellő Dobogóval.
A város komolyan minden lehetséges szarságot elkövetett már Budapest nyugati kapuja ellen, ha minden igaz Dobogót is elveszik, de még így is, most is élhetőnek tűnik.
Őrmezőt az M7-es alatt hagyom el, Gazdagrét szélén lyukadok ki, előttem Budaörs Nagy Dombja, hát meg kell mászni, az az igazság, végülis ezért is jöttem.
Elég komolyan bele vagyok zúgva az uszodájukba is, meg a város keleti részébe is, ami Őrmezőhöz képest gyakorlatilag egy sokkal jobb helyzetből és jóval több pénzből valósítja meg a Lila akác köz magyarországi utánérzését. Az van, hogy miután megmásztad az egyes út mellett a budaörsi dombot, és a Shell kút után az első lehetséges alkalommal dobsz egy balost, akkor jó 100-200 méter után közlik veled, hogy Budapest vége, és Wilkommen in Budaörs. Ahhoz képest, hogy szerinted már jó ideje az ő kurva dombjukkal küzdesz. Ja, nem kérem, az nem a mienk, nekünk csak ilyen Őszibarack utcánk van, kis híddal a patak felett, fűzfákkal, kertet öntöző jópolgárokkal, kacagva bicikliző kislányokkal és szombat reggel lassan guruló távfelügyeletes autóval. Ha 10 percre leülsz a fűzfa alá azt is elfelejted, hogy valaha stresszes voltál.
Na, hát kábé ilyen Budaörs keleti széle, ahol átgallopozom az uszodához, és extrém vicces, hogy mindez csak hét kilométerembe került. Teljesen átrendeződnek a távok, ha végre kiszáll az ember a kocsiból.
Azon kezdek aggódni, hogy vajon vannak-e még olyan hülyék, akik szénné izzadtan próbálnak meg bejutni az uszodába. Elég sok futót meg triatlonost látni a környéken, de a pénztárnál csak nagyon decens embereket, és némileg kaotikusabb kisgyerekes családanyákat és -apákat szoktam látni. Ők nem annyira izzadtak, csak nullánál több gyerekük van, és ezért mindig kiabálnak és szerveznek. Ha nekem gyerekem lesz, valószínűleg én a kiabálás és a szervezés mellett izzadni is fogok, jobb, ha hozzászoknak, szóval tökmindegy hogy nézek ki.
Azért megtörölközöm, de túlizgultam, biztos mégis jönnek ide izzadékony extrémsportolók (szülők, triatlonosok), mert rám sem néznek, lehúzzák az alkalmat a bérleten, adják az órát, és bent vagyok.
Annak ellenére, hogy éppen kinyitottak, minden sávban úszik már egy-egy ember, úgyhogy beszállok egy néni mellé, és véget vetek a 10 perces depózásnak. Egyben kell leúsznom a két kilométert, mert multisport módban fut az órám (Swimrun) és a pause gomb a sportváltást adja, nem a pihenést. Futásnál a stop gomb a megoldás, de azt nyomogatom amúgy is, sima futás üzemmódban, mert a pause lenyomása ott a kör (lap) végét jelenti. Az meg jól jön, ha éppen nem egy teljes kilométert akarok visszanézni. Hogy az úszásnál multisport módban hogy lehet kicsit megállni, azt nem tudom. Nem pihenni akarok feltétlenül, de szokott olyan történni, hogy a szemüveg nem oké, vagy éppen szinkronúszó bemutató van, amellett, hogy másik három pályán edzenek. Egy pályán hatan próbálunk ilyenkor úszáshoz hasonló tevékenységet űzni. Akkor kell a pause gomb.
Na mindegy, ezúttal nem kell semmi, a néni háton úszik, majd idővel sehogy sem, a második kilométerre egyedül maradok. Nem megy jól, május gyakorlatilag kimaradt, pár napja kezdtem újra el, és a rejtett izomláz hirtelen nem rejtett többé. Ég a vállam, rozsdásan, lassan mozgok, de akárhogy is, imádok vízben lenni. Kezdek átcsúszni Coelho üzemmódba, a nem túl acélos teljesítményemet felülírja a mozgás öröme. Jól érzem magam a bőrömben, izgalmas, hogy kitaláltam ezt a uszodába elfutás dolgot, szép reggel van, végre nem a szokásos esti tízet tudom le.
"A boldogság definíciója: kék. Ha ilyen és ehhez hasonló mondatok fogalmazódnak meg benned sport közben, flowbölccsé váltál. Utána vállalhatatlan, de akkor nagyon jó.
A második depózás már negyed óráig tart, bár tény, hogy segítettem az új szekrényekkel való boldogulásban valakinek. (Már az is gyanús jel, hogy csevegek valakivel. Nem voltam önmagam.) Végre vége a lakatos időszaknak, egy hete órával működik az öltöző. Igaz, hogy két kis számzáras lakatot is vettünk Annával, de majd jók lesznek a bőröndökhöz, ha végre menő, repülőgépes utazók leszünk. (Soha nem leszünk azok.)
Visszaveszem a meleg és büdös pólómat, délelőttre már a magammal hozott baseball satyit is a fejemre húzom, a Kalenji hátizsák érezhetően nehezebb a nedves cuccoktól, ami csak azért baj, mert pár hónapja újra azzal szenvedek, hogy nem tudom úgy beállítani, hogy ne kelljen újra-meg újra szorosabbra húzni a vállhevedert. Na, leszarós, menjünk.
És akkor megjön végre a multipsort mód, hét kilométeres melegítős futás és két kilométer wellness után hirtelen egyből átérzem a 180 km bringa utáni futás nehézségeit, mert a lábam nem annyira akar futni. Húsz másodpercekkel lassabb vagyok, mint idefele. És ettől boldog vagyok. Élek, mozgok, érzem, kék az ég.
Nyár van.