Emlékszem, még pár éve is így történt, amikor már futottam, tulajdonképpen maga a nyaralás is stressz volt. Nem lehet két hét alatt az egész világot begyűjteni, nem leszel hirtelen nagy utazó, nem fogsz megváltozni, nem lesz más életed - nem a nyaralás, nem két hét utazás alatt. Nem lehet későn jött felismeréseket visszamenőlegesen pótolni, nem lehet a múltputtonyba pakolni a jelenből, hiába akarsz mindent, hiába kapkodsz, azt rontod el, ami most van és ami még lehetne. 

Emlékszem az érzésre. Kiterítem a több kilónyi vizet szívott futócuccaimat a viszonylag keskeny, de az apartman teljes emeletén végighúzódó alpesi erkélyére, és leülök pár pillanatra a hegyek előtt. Erre gondolok, erre az érzésre. Tudom, hogy mennyi mindent rontok még, de sokkal mélyebben ül a gondolat, hogy mennyi terjedő, forrongó, csapkodó lázat lehúzott már rólam az, amit csinálok. Nem hiszem, hogy valaha is makulátlanul zen és bölcs, és jó döntéseket hozó valaki leszek, de pontosan érzem, hogy akár csak ez az augusztusi 196 km, amiben valljuk meg, nem sok örömöm volt, mennyire mélyen ül bennem. Mint egy kő, mint egy nehezék alul, stabilan adja az alapzatomat, és vagyok annyira rendben, vagyok annyira kihajtva, lefárasztva, hogy az sem lett volna baj, ha nem megyek egy hétig sehova. 

De 196 kilométert nem hagyunk az út szélén. Olivér elvitt volna akár 240-250-ig is simán, ha nem ugrok le a vonatról az utolsó egy hétben, de vagyok annyira olyan, amilyen, magamtól is, hogy ne engedjem el A Kerek Számot. 200. Van olyan mérföldkő ez nekem, mint az első félmaratonom. 

Nem akartam a többiek terhére lenni. Négy emberből egyedül én hoztam futócipőt, végtelen időnk amúgy sincs, nem akartam, hogy rám várjanak bármikor is, mert nekem futnom kell. Amúgy is nagy háborúban vagyok a reggelekkel, ideje volt a következő birkózásnak. Valamiért, valamivel mindig küzdeni kell, valamit el kell érni, valami csontot rágni kell.

Ehhez képest meglepően könnyen keltem, pedig a világ végét is át lehetne aludni ilyen fabetétes, tiszta levegőjű, könnyeden vastag dunyhás alpesi szobában. Tirolban, Ötzalban vagyunk, ahol a nászutunkon is voltunk, most megmutatjuk másoknak is, amit mi láttunk két éve. Nem lehet elégszer átélni.

Két héttel előrébb járunk, mint 2015-ben, szinte minden más, most pont távozásunkig tart ki a jó idő. Amint átkeltünk a Timmelsjoch hágón Olaszországba, hóba öltözött az egész völgy. De a mi hetünk alatt még nem, a nyár éppen leadta az utolsó koncertjét a nagyszínpadon. Tele volt minden falu turistákkal, bringásokkal, motorosokkal.

Reggel hétkor egyedül voltam az utcával, Längenfeld összes háza aludt még. Reggel nyolckor nyit a pékség és a Spar is, senki nem siet sehova. Csípett a levegő, frissességre, szagra is, éberré teszi az embert egy pillanat alatt. Duplájára nőtt a tüdőm, ahogy leszívtam, Hideg víz, széna, zöld fű, trágya, tehén, és sajt szaga volt. Az egész völgy harsányzöld, karbantartott kaszálók tábláiból áll, vékony csíkként fut rajta végig az Ötztaler Ache, és mellette az egyetlen út, amelyre ritka, gubancos csomókként vannak felfűzve az összebújós házú települések. 

Észak fele indulok el, Längenfeld eleje irányában. Az Onthegomap nagyjából azt mutatja, amire számítottam. Nem túl sok futható út van, tulajdonképpen csak a völgy aszfalt és kirándulós csíkjait mutatja, és a valóság is ennek megfelelő - bármilyen út, ösvény, ami ezen kívül létezik, az nulla százalékban alkalmas futószerű mozgásra. Persze elhoztam a Nike Wildhorse-t, persze a terepfutásban bőven van mászás, de az elmúlt két évben sem lettem alpinista, semennyit nem haladtam ebben az irányban, szóval a Vomero van rajtam, és vagyok annyira józan, hogy ne most találjam ki magamról, hogy tudok hirtelen ezer métert pókként is közlekedni. 

Jól megy, semmi nincs bennem a reggelek szétszakadtságából, nem vagyok bekötve, sem vázban, sem agyban. Lazán és kedvvel jönnek a hat alatti tempók, és már az első kilométernél sajnálom, hogy csak egy órám van erre a játékra. Minden egyes pillanat annyira fotószerű, annyira élénk, annyira telítve van oxigénnel a harapós levegő, hogy nem tudok figyelni a belső dolgaimra, milliószor valóságosabbnak és jelenvalóbbnak tűnik az, amit ténylegesen látok és érzek az érzékszerveimmel. Köd takarja vattapaplanként a kis folyó túlpartján, a szemközti hegyoldalhoz közelebbi települést, Oberriedet. Sokkal, de sokkal feljebb, éppen elér az ébredő nap a csúcsokig. Sok idő míg leér, ide hozzám. 

Egy vízesés melletti szerpentinösvényt néztem ki magamnak, hátha alapon. Ha sok a kanyar, talán valamennyire mégis futható lesz. Ha nem, akkor meg nem, megyek másfelé. A vízesés alatt fizetős parkolót és mászó- és via ferrata parkot találok. Azt írja egy tábla, hogy a vízesés felső, kilátópontja 20 percre van gyalog, és ezzel el is indulok arra, hiába lenne jobb, amit eredetileg kinéztem. Picit még kocogok, aztán jönnek a szünet nélküli kövek, lépcsők, és sietősgyalogolni kezdek, a szívverésem 150-155 között ugrál, és ez így is marad, egészen a félútig, ahol megtalálom a távolodási végpontomat, a függőhidat. A pulzus ellenére már fázni kezdek, és tudom, hogy lefele ki fogok hűlni, szóval itt a vége. Iszonyúan félek kimenni középre, elég komoly tériszonyom van, és ráadásul egyedül vagyok, még tartanom sem kell magam mások előtt. Szabadon, méltóságom teljes hiányában togyogok ki a hídra, pár kép, plusz egy magamnak megtartott pillanat, amikor a félelemtől függetlenül is bennszakad a szó. Nem látok ilyet minden nap. Minden nap látni kellene ilyet.

Lefele is sietek, amennyire tudok, és lent az utcán pont ez miatt fordulok teljes lelki nyugalommal egy teljesen másik útra, mint amelyiken érkeztem, de végül így lesz a jó. Kirándulós, aszfaltos, fekete-szürke murvás út visz vissza Längenfeldbe. Kis kapukat nyitok ki fakerítéseken - kérjük csukja vissza a szabadon lévő állatok miatt - elfutok egy kemping mellett, ahol tényleg látok pár sátrat is, nem csak lakókocsit. Egy ember rövid gatyában, bakancsban ül a kempingszékén és éppen a kávét főzi a kis láng felett. 

Látom a templomtornyot a fák mögött,  attól nem messze van a szállásunk, ebből hét km lesz, ami a mászással végül is elég lesz. Majd futok még egyszer a héten.

--

Toscolano Maderno nem a legexkluzívabb része a Garda-tónak, de például van neki egy kb három kilométeres parti sétánya, ami egészen képeslaposan gyönyörű.

Nahát, Toscolano-Madernonak (igazából két település összenőve) nem ez a legnagyobb attrakciója, hanem a Gatto Giallo pizzéria. Két napra érkeztünk, csakhogy a hegyek után legyen valami klasszik strandolós is. Az időjárás appok ugyan egy hétre előre már azt mutatták, hogy fürdés felejtős lesz, de mégis óriási szerencsénk lett. Egy fürdés belefért, és a másnapi Összes Szuvenírt Megvesszük című sétálás is naposra sikerült Limone sul Gardában. Az érkezés után strand, majd strand után éhezés, az éhezés megszüntetésére pedig pizzériát kerestünk és miután összeeresztettük a szerintem már gyakorlatilag nem létező Foursquare-t a szerintem őt megzabáló Tripadvisorral, majd a szerintem az azt is megzabáló Google és Facebookkal, elhatároztuk, hogy a parton elsétálunk sokat, majd kicsit felfelé sétálunk az utcák között, és jól beülünk a Gatto Gialloba. 

Nos, ez így is történt, és amikor megérkeztünk, már láttam, hogy ebből aznap nem lesz futás, merthogy az étterem minden igazán jó olasz gasztronómiai funkciót betöltő üzlet tulajdonságával rendelkezik, legyen az étterem, vagy egyszerű kajálda, ristorante, trattoria, vagy akármi más: nem a parton van, nem tolakszik az előtérbe, nem hívnak be, gyakorlatilag szinte szarul néz ki, nem sokkal üti meg egy hetedik kerültei kínai büfé kinézetét, és mégis működik, otthonos. Jól van kihasználva az eredendően nem is igazán étteremnek kitalált helyszín, ott is asztal van, ahová te már nem tennél, a Mamma uralja a pénztárat, a fiúk a bejárati lépcsőn cigiznek, és basznak segíteni, hogy jó helyen jársz-e, köztük óvatoskodsz be a kajaszentélybe. Ha viszont nem cigiznek, akkor hanyag istenként játszanak a kemencével. A Paradicsomos Alap mindenféle áhítat nélkül egy jó nagy műanyag dobozban tárolva kellő közelségben, a lányok szolgálnak fel, és ha igazán rendben van a hely, olasz létük ellenére nem fulladnak bele az asztalokba. Az olaszok össze tudnak roppanni a nyomás alatt. De itt nem, a Gatto Gialloban pengén működik minden, a személyzet összeszokottan pörög, és minden és mindenki egyetlen célnak van alárendelve, hogy olyan pizzát zabáljon a nép, hogy leforduljon a székről orgazmus közben.

Nos, ezért nem futottam aznap, amikor megérkeztünk, csak másnap, a fél napos városnézés után, MÉG az aznapi pizza ELŐTT. (Ha jól csinálod, másnap már ingyen limoncellot kapsz, megéri jó vendégnek lenni.) Marha nagy mákunk volt, tényleg, végig sütött a nap a folyamatosan arra kódorgó felhők között, de mire hazaértünk, azért elég fenyegető jelenséggé álltak össze. Ilyenkor nem szabad meginogni, és én is marha határozottan nem dőltem el az ágyra Anna után, hanem összepakoltam magam. Közben kétszer kisütött a nap, és azt beszélték a többiek, hogy ha így marad, lent lesznek a strandon, viszik a cuccomat is (kemping bungalóban voltunk, saját stranddal. A kempingnek volt saját strandja, nem nekünk). Mondom az igen fasza lenne, nagyon tudnék élvezni egy még nedvesebb befejezést egy izzadékony egy óra után. Ebben maradtunk. Lekocogtam a strandra, elfordultam jobbra, és elindultam a sétányon a központ irányába. Viszonylag sokan futnak a környéken, jó, mondjuk a Garda-tónál ez nem akkora meglepetés, de valamiért én mindig csak külföldi turistafutókkal találkozom Olaszországban. Na, ez a vonal megszakadt, minden eddiginél több tetovált sportolóval találkoztam. A taljánok valamiért imádják a tetoválást, amivel semmi baj nincsen, én magam kábé 10 éve gondolkozom pár darabon, de eddig ez a test nem érdemelte meg, hogy ki legyen pingálva. Majd ha szép lesz, esetleg. Na de, empirikus megfigyeléseim alapján az olasz emberek (ami amúgy egy nem létező fogalom, őket kérdezve) úgy az átlagnál jobban kedvelik a testfestészetet, és ez most is így volt, akinek nonfiguratív kigyója és pumája volt, az mind a papparapuppit nyomta. Nyilván nem egyedül futnak és közben beszélnek. Másként ezt nem is lehetne. Őket ismerve, ez olyan lehet náluk, mint cápának a mozgás.

Most viszont egyedül voltam, és másfél kilométer múlva, amikor már másodszorra áztam el, megértettem, hogy miért. A szél egyre erősebb lett, majd hirtelen SOKKAL erősebb lett, és úgy kábé a semmiből szembe jött maga A Végítélet. Egy nagy fehérség közelített, a mai napig nem tudom, hogy az az esőfal, a vihar mögötti napsütés, vagy Michelangelo egyik jelenete ugrott le az valamelyik freskójáról, de az emberek menekültek, én megálltam, hogy HÚBAZMEG, majd pár métert tovább mentem, mert komolyan nem tudtam értelmezni, amit látok, majd én is megindultam visszafelé, ahogy megdobott az első igazán nagy széllökés. Aztán átrohant rajtam, én berohantam egy bank kapuja alá, és így óvatoskodtam kapuról, kapura, kinézegetve, vagy 10 percig, ahogy teljesen random módon, hol elnyugodott, hol újra lecsapott a számomra teljesen ismeretlen dinamikájú vihar.

Gyakorlatilag percek alatt elmúlt a hiszti, és csak némi csendes szitaeső mosta le az utcát a dühöngés után. Elindultam a kikötő felé, elmúlt az eső is, ahogy elértem a város végét jelző táblát, ahol elfogyott a járda is, egyedül a sziklák mellett kanyargó út maradt. Visszafordultam és megláttam Életem Szivárványát, amit persze alig tud visszaadni a mobilom kamerája.

Beszarás menő volt, az járt a fejemben, hogy basszus, milyen szerencsés vagyok, hogy futok és láthatom ezt és bárcsak a többiek is itt lennének. Láttam magam előtt, ahogy mindenkiből előtör a művész, és elkezdődik az őrült, vagy éppen a forgatva, méregetve kattintgatás, amiken mindig olyan jót szoktam vigyorogni. De egyedül voltam, furán félkarú érzés volt, hogy nincs kivel megosztanom. Mindegy, annyira örültem, hogy futok, legalább én láthatom, amit látok, a világot másképp, többet, ezt a túlburjánzóan giccses szivárványt, a ködben alvó falut a hegyekben, otthon, Budapest fényeit, A Mindenhonnan Látható Asszonnyal, a Ringló út tetejéről. És láttam hogy ez szép és jó, és marha elégedett voltam, és tuti, hogy ha vallásos lennék, akkor azt mondanám, amit egyébként most nem mondok, mert nem az én tisztem, fasz meg nem akarok lenni. Néztem a szivárványt, lassan elmosta egy újabb felhőszakadás, ami pont ott csapott le újra, ahol a kempingünk lehetett. Ebből nem lesz strand, gondoltam, ahogy elindultam visszafele...

Nem akartam tíznél kevesebbet menni, ezért újra központba érve a városka utcáinak púpja felé kanyarodtam, és hagytam, hogy a hosszú keskeny sikátorok felfelé vigyenek.

Lassan kiértem a központból és a futható részekből is, jött a gyors- majd egyre lassuló gyaloglás, kaptatás felfelé. Nem tudtam meddig tudok menni, hat kiométerig akartam előre haladni, mert négy km-nél nem volt több visszafele, a kemping felé vezető úton. Majdnem sikerült, de a város felett uralkodó hegy, vagy magaslat teteje már le volt zárva az idegenek előtt, hiába voltam aszfaltozott úton újra, táblák figyelmeztettek, hogy itt már csak privát területek vannak. És valóban, csak villák kapuit láttam, magukat az épületeket alig...

Újra visszafordultam, leereszkedtem a kikötőig, majd a sétány hosszában haza. Odalent a templomban véget ért egy esküvő, vagy csak most mertek előmerészkedni a templomból. Kár, kihagytak pár igazán jó képet, de azért szépek voltak így is, ilyen háttérrel könnyű.

Túlfutottam a kempingen, hogy meglegyen a tíz, és egyből a vizet néztem. Hát én bemegyek így is. Levettem a jeladót, cipőt, zoknit, eldugtam a telefonom és már bénáztam is a köveken befelé. Olyan volt a víz, mint a hideg szatén, mindenféle hezitálás nélkül belemerültem, úsztam kifelé amíg mertem. Egyedül voltam az egész tóban, csak a turistahajók brummogtak valahol jóval messzebb. A hullámok szél által besodort, barna leveleket hoztak felém, ott ringtam közöttük percekig a vízben, a tó északi hegyei előtt. Szeptember elseje volt, és olyan harmóniában, olyan egész voltam, annyira nem hiányzott semmi, mint szinte még soha ezelőtt.

És előttem van még az egész ősz.