Tegnap Szilvire áldoztam az ebédidőmet. Bár a Fehérvári úti Spuri valami hét percre lehet tőlünk, át kellett kelnem átlóban az egész városon, hogy átvehessem - sosem fogom megérteni a BSI-t, ez már így marad - , de hát Lubics Szilvi, az Lubics Szilvi, szóval átkeltem, átlóztam, elhoztam. 

Még csak az elején tartok, de annyit biztosan tudok, hogy tetszik, hogy struktúrája van, jó a szerkesztés, kellemesen meglepett.

Aztán eljutottam kb a huszadik oldalig, és hirtelen olyan élesen láttam magam Szilvi kontrasztjában, annyira egyértelműen megmagyarázott mindent az egyik fejezet, hogy letetettem a könyvet kicsit végiggondolni, megrágni, megfogdosni, méregetni ezt a felismerést.

Ötödikben anyám kijárta, hogy matektagozatos legyek, mert ki kellett járnia.

Nyolcadikban nem vettek fel a kiszemelt, Fehérváron Éppen Menő Gimnáziumba.

Gimiben negyedikre (ezt most fingom nincs hányadiknak mondják mostanában, mindegy, szóval érettségire) éppen felhoztam magam egy 4,3-as átlagra.

Érettségin példamutatóan elbasztam az irodalom írásbelit, az egyetlen dolgot, amit lelkemből is akartam, hogy jó legyen. Vagy legalábbis ott lepontozott az addig végig mellettem álló Szombatiné.

Nem vettek fel egyetlen egyetemre sem, amit bejelöltem.

Végigalibiztem a nyomorék Kodolányit, mint "felső"oktatási intézményt, mert végig ott toporzékolt bennem, hogy ez az egész gyakorlatilag egyetlen alávaló kompromisszum és meghunyászkodás volt anyámék, de sokkal inkább önmagam előtt.

Kiléptem kapcsolatokból. Kegyetlenül átbasztam mindenkit.

Két évig húztam a fősuli után, hogy megírjam végre a diplomamunkáimat.

Hat évig trónoltam egy középvezetői állásban, amelyet a második évtől már minden egyes nap gyűlöltem.

Legalább négyszer kezdtem el normálisan megtanulni angolul és egyszer sem fejeztem be.

Nem fejeztem be a webdesign sulit sem.

Nem tanultam meg profi módon fényképezni, évente egyszer veszem elő a gépemet, nem is tudom, mikor használtam utoljára az állványomat.

A gyúrásból fősuli végére csak pingpongozás maradt.

Két év krav-magát lehúztam a vécén, egy költözés után, nem mentem el másik edzőhöz.

Ki tudja hány apró elkezdésem volt futásra, amit abbahagytam, mielőtt eljutottam oda, hogy ne hagyjam abba.

Szilvi ehhez képest olyan keményen nyomta, hogy kiment a hóba felrissülni, ha bekómált tanulás közben! 

Mindig ott keresem másokhoz képest önmagam felmentését, hogy ki mit hoz magával korábbról, de valahogy erre soha nem gondoltam, hogy nem csak az számít, hogy mindenki Európa-bajnok vízilabdázó volt rajtam kívül, hanem a kitartás is. Bár valahol biztos összefügg, hiszen aki sportolt, az valószínűleg alapvetően több fegyelmet, beáldozást, kitartást tett magáévá mint én. 

Ezek azért nagyon kemény dolgok, így látni a következményket, hogy majd negyvenévesen pótolgatok bele (általánosságban vett munka)morálba, akaraterőbe, kitartásba, fizikumba, mindenbe.

Ezt most nem akarom se  poénra. se önsajnira, sem mentegetőzésre kihozni, vagy felhasználni, egyszerűen csak, biztos vágjátok, vannak azok a pillanatok, amikor fejbebasz a felismerés,  és  sok millió szálas gubancban elektromosan felvillan egy darab, sorosan (szegény fizikatanárok, jövök most rá) bekötött következményű szál, hogy baszki, bizony.