Csütörtök este. A padlón fekszem a mannheimi Intercity Hotel tizenegyedik emeleti sarokszobájában. Körülöttem az öt nap ideiglenesség, és a felszínes otthonosságteremtés kellékei. Bőrönd, begyűrt takaró az ágyon, párna földre dobva.
Hengereztem, aztán csak ott maradtam, és most vagyok múlt vasárnap óta a legnyugodtabb, itt a padlón fekve, érzem is, ahogy csukódnak a szemeim. Szinte semmit nem alszom, ha aludni akarok, bekapcsol az agyam, mit csináltam rosszul, mit mondtam rosszul, hogy kellene holnap, elég jó vagyok-e ide egyáltalán. A multinacionális irodista szorongásai. Hiányzik a csajom, a macskám, hiányzik az ágyam, az otthoni lágy hullámok nem simítják el a kinti fűrészelős rezgéseket, de végig kell csinálnom, mert ebből élek, ebből futok, ebből veszek futócipőt, ebből írok blogot.
A hét elején lelkiismeretesen végigcsinálom a két edzést a sötétben ismeretlen városban, de a csütörtökit már kihagyom, mert megint csak éjfélkor kerülnék ágyba, ha elmennék még minden után egy órát edzeni. Bár nem alszom igazán, tudom, hogy egyszerűen kell a pihenés, hogy végigimitáljak egy otthoni estét tévével, nettel, dögléssel. Most van az, amikor a futás csak stresszfaktor lenne, teher, ezt ezerszázalékosan érzem, és nincs lelkiismeretfurdalásom.
Reggel kipihentebb vagyok, jól záródik a hét, a kintiek elégedettek velem, és szombat hajnalban megérkezik a taxi az otthonom elé. A pénteki rövid kocogás is kimaradt.
Bent állok a négyes zónában. Az egyetlen amit érzek, a tény, hogy a két speaker gyűlöli egymást. A Magyar Futórendezvények Hangja a szokásos mederben tolja az utolsó perceket, és semennyire nem várja meg az angol fordítást, alig hagy a kolléganőnek mikrofonidőt. Igaz, amikor amaz végre bele tud szinkronizálni a hangszóróba, abban semmi köszönet nincs, valakinek szólni kellene, hogy nem, ez itt nem világrekorder gangbangpornózás lesz, futni fogunk. De nem, senki nem szól, feszt megy az erőltetetten mélyített hangú, kéjesen elnyújtott pleeeeease enjoooooy, legalábbis amíg A Magyar Futórendezvények Magyar Hangja hagyja neki. Aztán néha egyszerre beszélnek.
Aztán elindulunk. Emlékszem a tavalyi kibaszottul euforikus indulásra, kétlábú, színesbe öltözős karrierem egyik legemlékezetesebb pillanata. Na, ebből most semmi nincs, egyszerűen csinálom, amit kell, futok, tartom az időt, mert rögtön az elején már tiszta ügy, hogy tartani kell. 149-es pulzuson kellene hozni a 5:41-es tempót, de pár lépés után 154-en vagyok. Ezt tartom. Salzburg 155-ös pulzussal lett meg, és tudom, hogy Dani valahol elől 160 felett fogja végigkarcolni a 42 kmt, tehát elvileg ez még nem megborulós történet. A sebesség maga nem tűnik tarthatatlannak, de ha kicsit elkalandozom, vesztek pár másodpercet. Az utazósebességem valahol 5:44 környékén lenne, ami nem rossz, ötlik fel bennem, de most nem jó. Belegyorsítok. 156... Faszom.
Összesen két pillanatnak örülök, az egyik az, amikor beérem a 4:15-ös iramfutókat. Nem is azért, hogy beérem őket, ez - ha már ott voltak előttem - kötelező feladat volt, szar is lett volna, ha nem húzom ezt be. Hanem annak, hogy megpillantom Makai Vikit, aki az örök mosolyával tolja maga előtt a világot, és ettől valahogy megnyugszom. Soha nem fogom elfelejteni Dani első UB-ját, amikor arrébb ment 10 centit a nádas széléhez pisilni, Viki meg jött, megállapította a tényállást, és igazi, mosolygós, határozott, szurkolói hajrával buzdította a versenytársát.
A másik, hogy kiszúrom Haancheet a Margit híd-felkanyar előtt, és odakajabál nekem egy Gyerünk!!!öt, és ez most tökre jól esik, hogy valaki nekem mondja. Valahogy kiemel ebből a semmiféle hangulatból, létezem, én vagyok itt, látható vagyok, én történek.
A szigeten nagyon vonz a szökőkút oldalánál lévő kút, ebből tudom, hogy hiába figyelek kurvára a frissítésre, kevés. Minden évben ez van itt, könnyebbé most mégsem teszi, hogy előre tudtam a meleget. Most van kurva meleg. Direktben süti az arcomat, a nyakamat a nap, folyékony rajtam a póló. Az Árpád hídra felkanyarodás őrület, ennyi kibaszott emelkedőt beletenni egy városi maratonba az konkrét bűn.
21-nél az órám szerint másodpercekkel vagyok hátrányban, a hivatalos távnál, a táblánál több mint egy perccel. Nem értem, az emelkedők lassulását mindig behoztam 5:3ikszes tempókkal. A frissítés. Nem lehet nem megállni, nem tudom futva felvenni a poharakat, ahhoz túl nagy a tömeg fala, víz kell a sapkámra és legalább három pohárral iszom. Itt megy el az idő, a frissítést és az emelkedőket együtt nem tudom visszahozni.
22, 23-nál értem meg, hogy el fogom engedni a négy órát valószínűleg, és ez ott borzalmasan megcsap a semmit nem érzés ellenére, ez abban a pillanatban egy piszok nagy gyomros a sok készüléssel, beáldozással együtt.
Megyünk végig a rakparton lefele, itt van a legmelegebb, nappal szemben, a kő- és aszfaltkatlanban és nincs víz, nincs víz, nincs víz, nincs víz. Pont itt, sehol máshol, de pont itt 5 km telik el, mire újra kapok valamit, és ez nyír ki végleg.
Iszonyúan, tehetetlenül dühös vagyok, rettenetesen kurvaanyázom, hogy nincs egy állomás, nem hiszem el, hogy ezt megteszik velünk. Más a hibás. Ó, ezt ismerem, jön a belső leszabályozás, és felmérem a károkat. Másokat hibáztatok, nem oké, nem jó irány, de ugyanakkor igazságtartalmától függetlenül helyzetjelzőnek kiváló. Valami egyértelműen nem jól van, valami baj van, valami nem működik. Nem feltétlenül más a hibás, de bajban én vagyok.
Megkapom a vizemet, itt már nem is próbálok sietni, 6 közeli tempóval megyek tovább, nézem a pulzusom, hogy emelkedik, de legalábbis nem csökken, és ekkor elkezdek beszélgetni magammal.
25 km-nél vagy és újra kell tervezni mindent. Mi legyen? Lubics Szilvi jut eszembe, sok mindenki más mellett, "a teljesítés lett a cél." Örökké ez a dilemma. Megpróbálunk valami útjelzőt találni az erkölcsiség, hiúság, és az értelmes emberi létezés egyéb útvesztői között, ami értékesebbnek, örökérvényűbbnek tűnik a többi útjelzőnél.
Soha nem adtam fel versenyt.
Legalább nem gyalogoltam.
Büszke vagyok, hogy fel tudtam adni versenyt, hogy amikor kellett, ki tudtam szállni.
Ezer és ezer mondat az önmeghatározásról. Melyik az igazabb, melyik erkölcsösebb, melyiktől leszek több magam előtt másnap, melyiktől leszek több a külvilágnak?
Feladni a fizikai értelemben a könnyebbik döntés, ez rendben van, továbbmenni sokkal fájdalmasabb.
Továbbmenni és nem versenyezni is nagyon fájdalmas.
Nem ezért jöttem. Egy újabb mondat másoktól, de ezt elhessegetem, én bármilyen maratonnak örülök, ez a negyedik, és nem, nem leszel nagyképű, mire fel, te pöcs?
Annáék hirtelen ott vannak a Erzsébet hídnál, örülnek fotóznak. Meglepnek, kicsit úgy csinálok gyorsan, mintha örülnék, aztán továbbmegyek magammal beszélgetve. De ez is milyen már? Hazudok. És egyelten foltot találok magamban a sok magaménak nem érzett válságmenedzsment között. Azt az inkább fekete, homályos foltot ott magamban, azt a hiányt ott a verseny elején, hogy nem éreztem semmit, nem jött meg a libabőr, nem éreztem, hogy ott akarok lenni, csak felkeltem, beálltam, elindultam, mert ide vezetett a kijelölt út. Nem én mentem, az út vitt, és ezt éreztem végig a betegség alatt, a Bridgestone félmaraton hát-jól-van-fussunk-hozzáállása alatt, most odakint. Németországban, hogy nem én megyek.
Az öröm hiányzott, én nem is futottam volna ma, pihentem volna, együttlettem volna, élveztem volna a kék eget és meleget, ha rajtam múlik, mert azt tettem volna szívesebben. Mint amikor otthagysz egy bulit, egy munkahelyet, egy rossz szitut, egy esküvőt, és érzed, hogy jól döntöttél, végre nem hazudsz, végre a saját utadat taposod, egyenesbe kerülsz önmagaddal, olyan érzés volt felsétálni a lépcsőn, és leülni a Gellért téren.
Nem kellett megfutnom ezt a versenyt, csak azért nem kell megfutni, mert ma van, mert kötelező, ezt így nem akartam, nem akartam, hogy megtörténjem velem, én akarom csinálni.
Rossz érzés volt végül, amikor visszamentem a csomagomért. Láttam a sok érmet, láttam azt a kék, TATA-s, indiai faszit, akit kiszúrtam a verseny közben is, a záróbusz előtt kocogott. Tiszteletet éreztem, végigcsinálta. Rosszul esett a sok facebook poszt, kinek, hogy sikerült, bántotta a hiúságomat az ismerős, első maratonisták öröme. Mind végigcsinálta. Hazudnék, ha ezt elhallgatnám.
Fuss Te Is szekcó
Nem lenne etikus bármit is megmondanom az edzéstervről, hiszen nem csináltam végig. Kimaradt egy hét a betegség miatt, itt-ott kimaradt egy-egy edzés, vagy mert nem bírtam a kánikula miatt, vagy mert a magánélet nem engedte, vagy mert a meló miatt nem adtam fel belőle egy-egy alkalmat. Olivér nem hiába mondja, hogy ő azokkal szeret edzeni, akiknek az életvitele megengedi a kellő számú és idejű futást.
És nem futottam meg a maratont sem.
Ami viszont teljesen egyértelmű számomra:
Az 5000 forint mellett is csak megköszönni tudom:
200 kilométeres hónapjaim lettek - amelyek soha nem lettek volna magamtól, és erre büszke vagyok most. Azért mert, picsa sokat feljődtem tőle, olyan szintre vitt el, fel, amelyről nem gondoltam volna, hogy velem ez lehetséges.
Gyorsultam. Itt megint az erkölcsiség rúgja be az ajtót. Mi ér többet? Patikamérlegen adagolt körülmények? Vagy az, hogy minden körülmények között meg tudd csinálni közel ugyanazt az eredményt? Az én álommaratonom este zajlik, hűvösben. Soha nem fogok ilyen versenyeket találni nagy számban. A legjobb eredményeimet megint este, 12-14 fokban értem el, de a világ nem fog hozzám alkalmazkodni. Ettől eltekintve azért objektíve is gyorsultam, közel 15-20 másodperccel tudok adott pulzuson futni hosszabb távon is, mint tavaly, vagy akár idén, év elején.
Sokkal fegyelmezettebb voltam ebben az időszakban, valami olyasmi miatt, amit én határoztam el szabad akaratomból. Igaz, külső mankót vettem magamhoz, és még így is maradt ki edzés, de magamhoz képest szuperkeményen végigdolgoztam az augusztust, szeptembert.
Ami biztos, hogy hiányzik a tervből, az a hosszú táv. Olivér ezt pontosan leírja:
"... Ergo szükség van hosszú futásokra, ahol ezeket a rendszereket, a maratonhoz hasonlóan dolgoztatjuk intenzitásban és hosszban. Vigyázat, itt nem arról van szó, hogy 3-4 órás futásokra van szükség... A maratonnál használt szervezeti folyamatok már 1.5ó fölötti edzéseken szépen alakulnak, fejlődnek. Nincs szükség 30-40Km hosszú edzésekre! Annál inkább a maraton tempó gyakorlására. Az utolsó hetekben már több ilyen futásunk is legyen 10p-1ó össz terjedelemben edzésenként."
Magam példájából kiindulva viszont úgy látom, hogy egy 4 órás időt megcélzó ember valószínűleg még nem futott túl sok 30-35 kilométeres távot. Kellene, hogy megtapasztalja az érzést, a fájdalmat, hogy felkészüljön rá, kellene ez a táv, hogy biztonságban érezze magát. A szervezeti folyamat nem minden, és ugyan a távedzés sem, sőt ez az edzésterv még inkább nem a lelki felkészítésről szól, de a lelket, biztonságérzetet mint faktort, szerintem kár teljesen figyelmen kívül hagyni kezdő és/vagy nem igazán tapasztalt maratonistáknál.
És akkor most mi a fasz?
Október közepe van, versenyre valószínűleg már nem megyek, bár nem néztem meg, hogy lenne-e bármi, ami illene a képbe. De itt vagyok, szezon van még, volt egy jó 27-28 km-es edzésem, jókat lehet huncutkodni még, könnyű vetkőzni. Ha összejön, akár magánmaratonban megnézem ezt az időt még egyszer. Veszteni nem vesztek rajta semmit, legfeljebb a tavaszi terveket írom át egy kicsit, ha nem lesz meg idén a négy órás maraton.
