Pár száz méter van negyvenig. Dani eldobja a kulacsot, ahogy a kocsihoz érünk és nekiindulunk a végének. Valahogy lendületet szerzek, visszasírom a kilométert hat alá. Az út mellé kivágott pörgő, csúszó, forgó kulacs képe a fejemben marad - letettünk mindent, innen már csak menni kell.
Soha nem akar eljönni a csippanás, nézem - újra nézem az órát, csipogj már te szerencsétlen. Nem csipog. Nem érdekli, közönyösen, ugyanolyan szenvtelen monotonitással hagyja jóvá a tízmétereket, ahogy azt a soha nem látott űrhideg műhold mindig is diktálja neki. Végtelenül észrevehetetlen vagyok, egyetlen egy apró pont, aki ma többet akar, nekem kell fölé nőnöm. Erős vagyok, erős vagyok, szét fogom futni a számokat, kibaszottul széjjel fogom futni a számaidat.
Negyven. Futunk még tovább, Dani azt számolja, hol vágjuk le a 4.8-as kört, hogy a végére érjünk vissza a kocsihoz.
Lekísért futva, számon tartotta a kaját, a kocsihoz kanyarodva előrement, felmarkolt egy másik kulacsot, vagy rátöltött az egyikre, és utolért 42 kilométeren keresztül, mind a nyolc és fél körben. És számol. Nekem már az is nehéz, hogy a körök számát fejben tartsam, nincs a matekra kapacitásom. Valamikor 40 előtt iszonyú csalódás gyomrozott meg, 4:12-es befutót számoltam a hátralévő ezrekkel és csak újra az órámra nézve jöttem rá, hogy három óra ötvenakárhány perce futok, csalódáson jóval belül. Majdnem elhánytam magam az megkönnyebbüléstől.
Dani egyszer csak levágja a távot egy jobbos fordítóval, csak úgy ki a fűre, vissza a bringásról a rendes útra. Mondanám, hogy ezen én elbicsaklok, de nem mondok én már semmit, megyek utána. Negyven egész hét, mondanám, hogy szerintem korai, de nem mondok én már semmit vagy 10 kilométere. Azért van mit futni visszafele is, húzom, húzom a teljes zsibbadtságot, erősebb vagyok a számoknál, sokkal erősebb vagyok a számoknál, és dühös vagyok a szavakra is, hogy találd meg amit szeretsz, találd meg, amit akarsz, dühös vagyok, át teljesítménykényszeren, át a megfeleléskényszeren, át a kibaszott Spar maratonon, de legfőképp át magamon, át magammal való küzdelmeimen, és valami hétszáz-hatszáz méter lehet vissza, amikor begyullad ez az át nem gondolt, inkább csak érzett kakofónikus szám és szókeverék, amikor lábak nélkül ritmust váltok. Vannak okaim, de legfőképpen azért, mert EZ AZ, amit a leginkább szeretek benne, hogy megjön a libabőr, a gyengeségétől engedve megindul a gyomrom felfelé, de lenyelem, EZ AZ amit szeretek mindenben, amit igazán szeretek, az a két perc, amikor igazán érzem, hogy kibaszottul élek, meztelenül őszinte vagyok, EZ AZ, amikor megkapom a teljes csomagot, az egész spektrumot, a fájdalmat, a hányingert, a karomon táncoló, égnek álló szőröket, az örömöt, a ziháló levegőt, azt, hogy szűkül az alagút, és megkapom azt a magamat a végén, aki megcsinálja. Ott vár a bekötő kanyar elején, és belerobbanok, ez az enyém.
4:04:56. Ez már az enyém.
--
Rögtön utána annak örülök a legjobban, hogy sokkal inkább egyben maradtam, még inkább, mint a Salzburg maraton után, ott azért nagyon sántítottam, ahogy megálltam, ültem is átöltözéskor a földön. Most semmi extra, Danival szokás szerint a kocsi csomagtartójánál öltözünk, örömködök neki, sziszegünk,húzódunk, pakolunk. Visszaviszem a városba, beszélgetünk, megmutatja a felújítás alatt lévő házukat. Hazafele megállok a pályán megenni két péksüteményt, iszom egy dupla espressot. Veszek haza egy örömsört, és nyugiban hazahajtok a vasárnap sötétedésre már besűrűsödött M7-esen.
Szétcsetelem a telefont a kádban, mellettem a felpattintott sör, megnézem végre a Garmin Connectet is. Azt írtam, azt mondtam mindenkinek, hogy az elkerülhetetlennek látszó fájás-lassulás most előbb jött mint szokott, és érzésre biztos így is volt, hogy előbb jelzett. A köridőkön viszont csak 25-nél látszik, hogy egyszer nem tudok már ötötven alá menni, és harmin felett mindössze egy-két km az, amikor öt ötvenvalamennyit tudok kihozni ezer méterből.
Az első 20-22 kifejezetten könnyed volt, és ez egy újabb, hatalmas részsiker, valamennyire visszakaptam a 150 alatti pulzustartományt. Az igazán kényelmesnél némileg jobban ingadozott a sebesség, kocsik elől húzódtunk az út szélére, hárman is voltunk az elején - Dani ismerőse kijött az első két körre - figyeltünk a másikra, főleg ha valamiféle forgalom alakult ki mellettünk. Egyáltalán nem idegesített, nem akartam laboratóriumi maratont. Az idő így is tökéletes volt a Spar napjához képest, és eszméletlen jó pályát találtam. Sík volt, jó minőségű, futható, amit akarsz. Két jelentős faktorral máris beljebb voltam, mint három hete. A hype-ot 10 kmig pótolta, hogy hárman haladtunk, utána Danival hoztuk kettőnk ritmusát. Sokáig sokkal többet beszélgettem, mint eddig bármikor. Dani úgy frissített mint egy isten, tapasztalatból sokkal jobban tudja, hogy mi és mikor kell. Tele voltam végig, lenyomta az összes gélt a torkomon (5?), kezembe adta a vizet, pedig már semmit nem kívántam. Nem erősködött, nem nyomott agyon, csak tette, amit kell. Az utolsó géllel kivárt, aztán egyszer csak odaadta mégis. Jól van bassza meg, akkor legyen, lenyomtam.
--
Talán ötször-hatszor akartam feladni, de erre már az első tíz km alatt is nagyon készültem. Mit fogsz csinálni a fájdalommal? - ez volt a mantrám. Mindenféle választ adtam.
Két óra, mindössze két óra az egész, nem nagy idő, ezalatt bármit kibírsz.
Meg akarom írni a blogba, mindent meg akarok írni. Hogy sikerült, hogy bekaphatja a Spar.
Meg akarom mutatni.
A fájdalom az enyém, nem bújok el előle - ez valami filmből, vagy könyvből van, még az én üzemmódomhoz képest is szupergagyi álfilozófia, de eljátszani jó vele.
Erősebb vagyok nála.
És újra: mihez kezdesz a fájdalommal?
--
Bár nagyon untam, egyszer-kétszer kifejezetten elviselhetetlennek éreztem, de sokat segített a 4,8-as kör is felszabdalni a távot. Mindössze nyolc kör meg egy fél, az sokkal kevesebb mint 42 kilométer. Elgondolkoztam ezen az elviselhetetlenség érzésen, mert ugyanezt értem meg az amúgy zseniálisan vékony és zseniálisan szabott Nike hosszú ujjú felsőmmel is. (Nike outlet, magyar outlet ár, de mindegy, imádom.) A kör visszafele tartó ívén a sápadt nappal szemben haladtunk, nem lehetett több tegnap, mint 10-12 fok, de szét akartam magamon szakítani, melegem volt, pedig fel volt tűrve az ujja is. Talán valami minimál pánik, vagy csak tehetetlen düh a szenvedés miatt, vagy nem is tudom, de neki is álltam kétszer. vagy háromszor levenni, csak a józan eszem állított meg, mert a pálya felső, gárdonyi szakaszán néha erősebben fújt a szél.
De minden billenésből a futás maradt, az, hogy megyek tovább, és tényleg teljes ívet bejárok ennyi idő, mindössze ekkora táv alatt is. Bejártam ugyanezeket a 28 km-es tókörök alatt is, pontosan emlékszem. Talán könnyebb lenne, ha nem ekkora a túlműködés idebent, de én nem tudok nem én lenni, mindössze alakulni tudok.
--
Amit Sparon nem tettem meg, azt itt igen. Bemelegítettem, és utána láttam, hogy Olivér egy igazi szörnyeteget írt, pontosan három kilométert tettem bele a cipőmbe még a maraton előtt. Megálltunk egy nagyon kicsit, és meglehetően spontán és dicstelenül elindultunk, az órám még el is dobta gps jelet, meg is torpantam pár pillanatra.
Nem szóltak a fanfárok. Egyszer csak futottam, és innentől egyetlen egyszer sem nyomtam le az órám, csak a végénél.
Nem lett érem, póló sem, sőt, az eredmény is biztosan rosszabb lett volna minimum egy perccel egy hivatalos versenyen, hiszen ott soha nem úszom meg 42.5-42.6 alatt, de nem érdekel. Behúztam egy sor PB-t 25 felett, újra működött a pulzusom, és végre kijött az, amit beletettem augusztus óta.
Ebben ennyi volt, kicsi fűszer kellett még a receptbe, de kihoztam, amit ki tudtam, emelt fővel jövök el a télre, ott van a kurva pont a mondat végén.
Új bekezdés.
