Valamikor november végén.

Amikor végre elég hideg lesz, az pontosan olyan, mint most, ahogy az tetőtér ablakait verik a hótüskék. Idebent barátságos, idebent otthonos, sárga hangulatfények tesznek bánthatatlanná az üvegen túli sötétséggel szemben. Biztonságot zúg a tévé, a hűtő, kényelmet morog a vacsora a gyomromban, feledést hoz a sündörgés, a szeretet, újraírja nap sorait a stresszfirkákkal telekarmolt füzetben az otthon.

A kesztyűm, a sapkám, a fekete, de fényvisszaverős felsőm, az államig érő cipzár, a biztos cipő, a záródó zsebek a páncélom, az összes rituálé az otthon, ami biztonságot ad és sebezhetetlenné tesz. 

Felcsatolok. Felhúzok. Betűrök. Bekötök. Beállítok. Lemegyek.

Szünetjelet sípol a hirtelen utcai hideg, új kezdetet írnak a másodpercek, míg jelet kap az órám. Úgy kap belém a valóság karomnyi hidege, mint valami tőlem sokkal nagyobb, éhes, ősi fagyóriás -  egy pillanat alatt jelentéktelenné válnak a budapesti buroksurlódások, a munkahelyi emailharcok. Házak, és dermedő facsontvázak között várok az utcán az égre, hogy végre jóváhagyja az indulásomat a sosem látott távolságisten.

Aztán megjön a jel, és minden életre kel rajtam. Egyenes utat vág a cipőm, megvéd a kesztyűm, a polárbolyhos pulóverem, a sapkám sildje árnyékot vet a sötétre, egyetlen folyosó marad csak szabadon, csak a jelen és a ritmus létezik. Ég az arcom a hidegben, nem múlik el két kilométer alatt sem, piros bélyeget üt a szemem alá a tél, jelezvén, hogy megérkezett az év utolsó nagy színésze. Feledhetetlen a belépése, már havat hord alám, drámaian löki be az ajtót.

Nem számít, elfogadom, elmúlik ez is, rajtam van a vértem: én odakint is idebent vagyok, átfutom a hónapokat, és túlfutom a telet, hiába harap lassan a negyvenedik márciusba.

Decemberi hétvége.

Amíg leérek a partra legalább öt valaha volt gyár mellett futok el, nevüket sem tudom, ott állnak, ha állnak még, rejtve a kerítések és fák mögött. Ott vannak az utcanevekben, a munkáslakásokban, a helyükre épített újépitésű házak alatt,a gazdátlan telkeken, az elmúlást vedlő, őrizetlen őrzőkutyák birodalmaiban.

Lenyűgöz a kihasználatlanság és az elhagyatottság monumentalitása. Innen mindenki elment. Dolgoztak, utakat, gyárakat húztak, terveik és mindennapjaik voltak, és úgy hagytak itt mindent, olyan lezáratlanul, hogy minden szellemekkel van tele, szellemautókat választ el a felezővonal, céltalanul csikorog a daru, vakon bámul minden ablak, örökre esti fényre vár az utcai lámpa.

Minden egyes sarok, utca, parkoló, rozsdapaloták között átvezető ösvényen hallom a bennem élő kulcsos gyerek bunkereket felfedező kacagását. A délutáni órák milliomosa vagyok, még mindig ugyanaz a fiú az ebédbe, tévébe, kanapéba ájult panelország focipálya- és pingpongasztalmilliomosa. Ez itt mind az enyém, terek, csendek, kincsek, a ritmusommal felvert idő, minden, amit hátrahagytak az elköltözöttek.

Mint egy óriási játszótér, enyém az egész bolygó, a város, sugárútnyi széles járdák, ahol az aszfaltrepedésekbe majd a tavasszal visszaköltöző élet hálózza be az értelmét vesztett emberi irányokat.

Fagyökerek verik fel a betont, bokorsikánok lazítják a tervezett egyeneseket, szúros fát és hidegbe dermedt, csipős bokrot kerülgetek. Átfordulok az albertfalvi gátra és hatalmas tér szakad rám. Oszlopokban lassítanak a dunai csendtömegek.

 Február, munkába menet

Kálvinon szállok át a két világ között, a hétfői ember álruhájában cipelem a combom fáradtságát a tömegben. Odabent majd ásít, nyújtózik egyet, és alszik nyolc órát az asztal alatt a szétrágott váltónike-ba bújva.
Néha feltűnik egy-egy kapaszkodó csukló, üzenetként hordott Suunto, Garmin, vagy Polar órával, néha meglátok egy nyugdíjas, már csak levezető futócipőt - keresem a jeleket, másokban keresem magamat, keresem, akivel értjük egymást ebben a világban is, vagy csak akin keresztül jobban megértem magamat, keresem azt, akivel itt is közös szavunk van, akivel nem vagyok egyedül a télikabátok, csizmák és bőrcipők között sem.

Március, úton Mannheimba

Úgy képzelem, hogy úgy fogom találni a várost, ahogy hagytam, hidegként, sötétként, és ott lesz minden kilométer, engem várva, hogy gombolyítsam tovább őket az emlékotthonomba, ezerméterenként kötöm magamhoz várost, a maratonellenségből így lesz ismerősnyi jóbarát - a hoteltől a sínek alatt a folyóig, onnan a kiskertekig, a Sportvereintől a végtelenül kanyargó, padkanélküli, forgalomentes jólétutcákig, majd vissza a víztoronyhoz.

Ugyanolyan értetlenül néznek majd az emberek, egyedül én futok sötétben, sötétben Mannheimot senki nem látja így. Jövő pénteken, harminckilenc évesen öt évnyi ilyen percem és órám lesz, öt évnyi élet, ez az ajándék.