A szimbólumoknak hatalma van, kérem szépen. Elég régóta rajzolgatnak, mutogatnak jeleket az emberek ide-oda, kinek-hova, kezdve a barlangrajzoktól egészen a "Roly" megahipermárkájú shanghaji spuris pólomig, amire a szorgos technika most egy "+" jelent nyomott, és mint annyiszor már az emberiség történelmében, ennyi elég is, hogy megfagyjon a címzettben a szar. A szimbólumoknak hatalma van. Meg hideg is van, ez a kurva március évek óta ugyanazt a műsort nyomja, jobban koppannak a dolgok, mint decemberben.
A szarfagyasztó plusz jel nem egészen 11 km szabadon választott gyakorlatot jelent számomra a maratoni távon felül. Arról, hogy mi van felül, nekem mindössze három kilométernyi Oli-féle bemelegítésnyi tapasztalatom van, bár az még a maraton előtt volt. Szóval akkor a maratonom utolsó három kilométere volt a maratonon felül. Van ilyen, néha már az öt km is több mint tíz, ha nem vigyáz, és rosszul éli meg az ember.
A maraton, ami több volt, mint maraton, ősszel történt. Akkor formában, legalábbis átmentett formában voltam. Hogy most miben vagyok, az majd pénteken kiderül, a legvalószínűbb az, hogy szarban. A terv úgy volt, hogy én március 23-ig csak-csak lefutok két maratonnyi távot (mármint úgy egyben), amire ha őszinte akarok lenni, meg is volt minden esélyem, a feltételek is adottak voltak, legalábbis a másodikra mindenképpen. Január elején a karácsonyi nagyhalál miatt nem mentem Gutára, a februári Yours Truly meg fejben nem úgy sikerült, hogy 40 km legyen belőle. Magamhoz képest sokat futottam, voltak 20-as, 30-as távok szép számmal, paskolgattam a szívemet résztávokkal és emelkedőkkel is, volt, minden, amit akarsz. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy ez nem volt tudományosan felépített valami, ezt inkább összesöprögettem a kamrából, és marhára nincs koktélcseresznye a tetején.
Egyet akartam elkerülni, azt, hogy nehogy az legyen, ne akarjam ezt a próbát. Az októberi Sparban mai napig nem a feladás okozza a rossz érzést, hanem az emléke annak, hogy NEM akartam. Nem akarok ilyet érezni többet. Ez most nincs meg, izgat a kaland.
Ha objektíve, logikailag, nagy általánosságban nézzük, nincs sok keresnivalóm a Szupermaraton második napján. Legjobb formámban, ideális körülmények között sem tudtam eddig négy órán belüli maratont futni, bőven lenne mit faragnom az időn. És itt nem is a PB lenne a lényeg, hanem az állóképesség, az erő. Az utóbbi időkben iszonyú sok hangot és véleményt lehetett hallani, olvasni az idő kontra táv kergetéséről. Azt most én elkerülném, hogy állást foglaljak, egyszerűen ha magamra és magamba nézek, érzem, hogy nem vagyok elég erős és stabil akkor, ha maratonról van szó. Harmincat kérdés nélkül lefutok, esetleg még sebességet is tudok beletenni, ha nagyon muszáj, de a maraton az bizony a takaró vége.
És akkor mégis mi a picsáért akarok több, mint 50 kmt teljesíteni? Mert kurvára izgat, mert Balaton, mert kaland, mert kénytelen vagyok valahogy eljutni Szigligetig, különben ott maradok a cuccom nélkül a 71-es út mellett, úgy, hogy szegény Cipő is megirigyelt volna. Mert Balaton, mert szabadság, meg kaland. Meg szabadság, meg kaland. Meg Balaton. Hogy ökörségnek mekkora ökörség, azt majd elmesélem persze, vagy Colheo, vagy Kalevala üzemmódban, majd meglátjuk.
A csomagban ott van az elmaradhatatlan szivacs is, amit az időjárás előrejelzést nézve, viszonylag optimista óvintézkedés, szerintem megspórolhatták volna Vivicittára. Van viszont fincsa DM-es papírzsepi, amit már most köszönök, mert egy gyerekkel találkoztam a hétvégén, de tőle menetrendszerűen és kötelező jelleggel elkaptam a torokfájást. Szerencsére valami félhalott populáció lehetett, nem ölt meg hétfő estére, és van remény, hogy egy-két nap alatt agyonszopogatom Strephennel.
Most meg megyek vissza Daninak leárazott cipőt venni a Spuriban. Ehhez legalább kétség nélkül értek!
