Valahol a huszadik kilométernél vagyok, a Bodri pincészet után. Túl sok időt töltöttem ott is, mégis túl keveset, két víz, egy, vagy két iso, meg egy pohár szintúgy húgymeleg kóla. Nem baj, hogy meleg, valahol olvastam, hogy ezeknél a kibaszott melegben való futásoknál nem jó a hideg víz. Azt hiszem. Tök mindegy, semmit nem ér, Karib-tenger kalózai jut eszembe, amikor még azt hittük, hogy jó film, mielőtt még túl sok pénzt és túl sok Deppet húztak le róla. Amikor az elátkozott kalózkapitány hiába iszik bármit, kifolyik belőle minden.

Ilyen vagyok én is, még egyszer ennyit szeretnék meginni, de valahol olvastam, hogy a túl sok folyadék is rossz. Azt hiszem. Mi lehet most, itt, túl már 600 méter szinten, por, harmincfokos megrekedt, kegyetlen, mindenen áthatoló fényforróság esetében a túl sok víz?

Mindegy, itt vagyok kb húsznál, a Bodritól nem messze, az onnan végighúzódó gyaloglóemelkedő után. Az egyik pincénél egy öreg néni áll kint az udvar elejébe cipelt kisasztalnál. Az asztalon olvadt pilótakeksz, csokis mogyoró, mazsola, pár műanyagpohár. Megállás nélkül tölti az lenti állomásénál mégiscsak megnyugtatóan hidegebb vízet. Kettőt kérek, alig két kilométerrel a frissitőállomás után. Közben nézem őt, csendesen mondja mindig, hogy egészségére, egészségére, és hirtelen elönt az iránta érzett szeretet. Már évek óta nem vagyok beszámítható, talán Apa óta, annak már tizenegy éve. A két és fél éve gátlástalanul az életembe született macska sem segített. Nekem kibaszták az ajtót, a cica meg befeküdt, jól kitámasztotta a küszöbnél, ahogy azt kell. Olyan érzelem- és szeretethullámaim vannak, hogy fejest állok tőle minden nap, bőgök a filmeken, futásos, hősies sztorikon, videókon, ki-bejárnak rajtam olyan dolgok, amelyeknek a létezéséről sem tudtam korábban. De most biztosra veszem, az elmúlt rettenetes húsz kilométer is megtette a magáét, kinyírt, megcsavart, szétrúgott, és kidobott az útra, én ekkor már csak abból vagyok, ami belül van, nem maradt se izmom, se erőm, semmim, másra nem tudom ezt fogni, hogy ÉN, az ateista, egyszerűen csak azt mondtam neki:

- Az Isten áldja meg.

Közhely, hogy a Borvidék félmaraton kabarészerűen rettenetes élmény, erre építenek, erre van felhúzva az egész. Minden vicc, minden poszt, minden tábla, a rajtcsomagpóló is erről szól, hogy vidáman halunk meg, mert karakán faszagyerekek vagyunk, rajtunk a nap, a domb, a bor meg a pálinka sem foghat.

És mégis. Megtörténik velem. Kurvára igyekszem nem modoroskodni, nem összevillantani senkivel milliószor hallott poénokon, nem is szidom magam, pontosan tudom, hogy mit keresek itt, pontosan ezért jöttem, a harminc fokos napért, a 885 méterért, de arra a pillanatra semmilyen lelki felkészülés nem készíthet fel, amikor ténylegesen megtörténik a testeddel, amire készültél. Kifogy a benzin nagyja már az első emelkedés alatt, semmit nem érő elméletté válik a felkészülés. Azt hiszed vége, de a kanyar után jön mégegyszer annyi, és még csak ekkor kezdődik el, még ki se értetek a városból.

Tudtam, hogy nem tudok itt versenyezni, nem leszek gyorsabb, mintha egyedül vágnék ennek neki, mert konkrétan nem tudom megfutni a dombokat. Arra rájövök, hogy a mezőny nagyja szintén nem, viszont sokkal tempósabban gyalogolok felfelé, sok embert előzők meg a vízvezető betonvályú szélén oldalazva. És rájövök arra is, hogy szinte mindenki más gyorsabb nálam a lejtőn. Még akik nem néznek ki gyorsabbnak, azok is elmennek mellettem lassan. Próbálok tanulni, próbálom felidézni a Salomon videókat is, de sokkal kevesebb ideig tartok ki, mint az emelkedős gyorsgyalogláson. Talán az utolsó két-három elmebajos domb tör meg a végén, már nem tudok sietni, bele-bele is állok a hiszti szélén egyensúlyozva, de aztán összeszedem magam. Baktatok tovább. A lefeléken hamarabb visszaálltam a lassú zötykölődésre, nincs olyan izmom, ami meg tudna tartani, olyan vagyok mint egy megfőtt hernyó, csak csuklanék össze., remegnek a lábaim. Hát vázon jövök le, zörögve, kelletlenül, a csontok tartanak meg. Mindenem fáj, és legalább annyi időt töltök fájdalomban, mint az 53 km alatt.

Sima túlélő túra, és hiába tudtam, hogy nem leszek jó benne, hogy kevés az izom, és sok a cipelt zsír, mégis felszínre tör a tépelődés néha. Szorongás, istenem, mekkora egy balfasz vagyok, a saját szabadidőmet és életemet rabolom le vele, de mégsem tudom elűzni. Nem fogok-e még jobban belassulni, jól választottam-e az idei évre a célokat? Megyek a szinttel valamire? Erősödöm egyáltalán, vagy csak lassulok? Ér valamit, hogy melegben is futok végre? Elég az a pár darab résztáv, amit csinálok?

Aztán elalszik ez a gondolat is, csak a jelen marad, benne vagyok nyakig. A reggelt is elfelejtettem, pedig erősen újratervezve értünk csak Szekszárdra. A születésnapomra kapott Borakadémiás tanfolyam zuhanó repülőként állt bele a földbe, egy hónapja futok a befizetett pénz után. Egy újabb tanfolyam helyszínére rohantam be Budapest belvárosába, de mintha tudta volna, nem jelent meg a tulaj. Ott pislogtunk egymásra másik hat, hoppon maradt emberrel. Majdnem szívrohamot kapok az idegtől, ez nem lehet igaz, hogy valaki ezt megteszi egy másik emberrel. Egy nő százötvenezer forintot bukott, november óta kergeti a reményt, hogy visszakap valamennyit.

Síkideg vagyok, ha többen vagyunk, akkor ebből még inkább nem lesz már pénz, de valamit tenni kell. Fogyasztóvédelem, ügyvéd, össze kellene állni valahogy? Sikítani tudnék a tehetetlenségtől. Rohanunk le a Borvidékre, a kocsiban vesszük meg a Tolnai megyei matricát, nem tudunk átszállni már Anna szüleihez, nincs idő megállni Pakson.

A szülők is késnek, nem kerül rám napkrém, mi meg elfelejtettünk hozni. Egy helyben állva is izzadok a téren, bazmeg mi lesz itt. A hangulat szipi-szuper, tetszik az egész, tetszik a tér is - bár Szekszárdról mindig azt mondják, hogy soha nem tudja valóra váltani a benne rejlő potenciált, de én csak szépet láttam szombaton. Nagy tömeg van, egy csomó archoz tudok már nevet, vagy csak sztorit, emléket társítani. A szervezés parádés, mondjuk öltöző az nincs, a vécébe szorulunk egymásra várva. Igyekszem, elég ha a pöcsömet nem látják, nem tartom fel a sort, a felsőt meg a többi szart majd felveszem a kinti folyosón.

Annának tetszik a szürke pamutpóló, a reklámóra gagyi, de nekem életmentő, két év után elszakadt a Garminomon a bujtató, pont jól jött az ingyen szilikongyűrű.

Aztán elindulunk, Márkus Öcsi rohangál előtte a tömegben, benne van szíve-lelke, visszaszámolás, Swedish House Mafia, azt mondják az ő kedvence, aztán zsupsz, félkörben nyomulunk, pillanatok alatt lenyomom az órát.

Szasza útközben vagy öt helyen fotózott, és majdnem odamentem hozzá, hogy nem akarja-e elmesélni nekem a Runnabe sztorit, meg hogy mi lett a Futóbloggal, meg lenne egy csomó kérdésem pluszban, van egy blogom, amit akár kétszázan is olvasnak, de aztán nem bújok ki az introvertálságom gyávaságából. Előttem Bozót, a sarkában lépkedek felfelé előzve a sorban. Tudom, hogy ismerem a nevet, majd utána olvasok újra a neten.
Márkus Öcsi vár többedmagával az emelkedő tejején a kereszteződésben, 21 balra, 29 jobbra. Bozót drágám, nem alibizni jöttél! Aki gyalog jött fel, az újra lemegy és felfut! Jobbra a babatáv! Ha mosolyognék, elhánynám magam, annyira gyenge vagyok, kérek két pohár vizet itt is extrában.

Dani cimborái is itt vannak, Józsi tavaly beért Balatonon, kihúzták Spartathlonra, ott lesz szeptemberben. Most nem siet, vele van a barátnője, kézenfogva sétélnak az emelkedőn. Megelőzőm őket, és pár kilométerre elhiszem, hogy király vagyok. A Bodri előtt érnek be, majd újra beérem őket gyalogolva, együtt megyünk egy kis darabon. Aztán talán újra eléjük kerülök tartva a saját tempómat, majd megrázzák magukat, és nem kirándulnak tovább, egy perc alatt othagynak sokszáz méterre. Nem is találkozom velük többet.

Nem hiszem el, hogy még kocogásra tudok váltani, de ahogy előttem is elkezdenek poroszkálni, úgy én is elkezdek, nem tehetek mást. Elengedem a három és fél órát, az utolsó előtt őrült emelkedő megtör teljesen, éppenhogy felérek valahogy. Aztán le, kelletlenül éppenhogyosan zötykölődöm, majd még egy toldás, fel a fém szőlőszobor kilátóhoz a város felett. Hát ez bazmeg ilyen nincs bazmeg, ezt kurvára nem hiszem el. Már a nulla egész egy százalékos részét sem futom meg, baktatok felfelé és az a rémálmom, hogy hátrazuhanok, mert annyira meredek a közepe.

Fent az utolsó frissítőpont. Minden más versenyen kihagynám, itt tántorogva, határozottlanul öntöm a fejemre a szokásos két pohár vizet. Megnézem, de nem fotóképes a kilátás, túl nagyra nőttek a fák a kilátó alatt. Jólvanbazmeg, akkor induljunk le. Fogcsikorgatva gyorsulok valahogy. Rájövök, hogy ez ugyanaz az út, ahol feljöttünk a városból. De ennek hogy lesz vége egy kilométer múlva? Kocogok, futok, nem értem. Vagy harmincegy kilométeres a táv? Felkészítem magam a még két kilométerre, de aztán a térre kerülök huszonkilenc után, és már csak két kanyar van, nem hiszem el, hogy végre vége ennek a szarnak.

Nevem a hangszoróban, érmem a nyakamban, másfél literes vizet kapok, fatuskóként dőlök a templom melleti lépcsőre, geci szarul vagyok. Jön Anna, nézek rá kétkedve, hogy nem tudom, hányok-e, vagy most mi lesz. Leül mellém, mondom, hogy most annyira nem vagyok jól, de semmi gond. A szülők leteszik a vagy húsz kilós hűtőtáskát nekem, mert mennek haza. Hoztak háromfogásos szendvicseket, meg jégbe hűtött vízet.  Na ezt a táskát majd én viszem FEL 10 perc múlva a kocsihoz, és röhögni fogok a saját nyomorúságomon, meg a Spartan versenyeken, hogy ugyan már.

De most még nem, most még zombiként bámulom a poros cipőmet, és úgy érzem magam, mint egy lehugyozott újságköteg, és arra gondolok, hogy az életből most mégis kicsit sok lesz ez, bármennyire szeretem megélni a dolgokat, le kellene tekerni a hangerőt, és várom, csak várom azt következő 10 percet, amíg újra visszarendeződik a szerepcsere, és vissza tudok tuszkolni mindent ide belülre.

Sokáig tart.