Nehéz erről írnom, mert amúgy rendesen odavagyok ettől az elmúlt két hónaptól - milyen kettő, már a június sem volt egy hűdefasza hónap - ,de egyszerűen nincs kedvem komolyra húzott, érzelmileg újra belemászós szarságokat írni, ott is hagytam a faszba az előző, félkész posztot.
Két legnagyobb probléma van, ezek mellett nem lehet elmenni szó nélkül, szóval gyorsan leírom ezeket, aztán haladjunk, legalábbis ez a cél.
Az egyik, hogy nagyjából 10-15 másodpercek vannak az egyes futókilométerek tempója között egyik-napról a másikra. A feladatok kvázi ugyanazok, egymáshoz mérhetők, a teljesítményem viszont marhára nem. Az, hogy ennek az egész befizetett felkészülési tervnek így nem volt értelme, azt hagyjuk is. Nyáron többet nem csinálok ilyet. Az, hogy nyáron meleg van, arra minek panaszkodni, sőt, igyekeztem azt is tudomásul venni, hogy ez csak rosszabb lesz, és az emberiség ki fog halni a picsába és senki nem fogja olvasni a blogomat.
Ettől függeltenül nem megy. Tele vagyok ilyenkor hétvégi, családi, baráti, és egyéb szociális tennivalókkal. Ez önmagában is elég nagy kihívás nekem, hogy a nyári hétvégék meg futás ne egyék meg egymást, a hétvégék mellé betársuló forróságnak viszont már ablakon kidobott tizenötezer forint lett a vége: kihagyott, félbehagyott edzések, és folyamatos kudarcélmény.
Én mentem be ebbe a szobába, magamra zártam az ajtót, lenyeltem a kulcsot és most ülök a sarokban, hogy fű, de picsaszar most nekem. Hát erről ennyit.
Az adott pulzuson bemutatott 10-15 másodperces különbségek viszont aggasztanak. Nem tudom, hogy normális-e, hogy mindezt meg lehet-e magyarázni azzal, hogy nem este, hanem délután futok, hogy süt-e a nap, hogy mekkora a pára? Érzésem szerint nem kellene ekkora különbségnek lennie, és az nem lehet, hogy folyamatosan összejátszik ellenem minden külső tényező. De egyszerűen és tényszerűen összeomlok, kimegy az erő belőlem, szétesek fejben, és legalább három alkalmat tudok, hogy egyszerűen csak megálltam, mert vagy tényleg nem voltam jól, vagy az égadta egy világon semmi kedvem tovább szopatni magam, küzdeni úgy, hogy egyszerűen semennyire nem megy a futás.
És akkor elkezdem futtatni a szoftvert, hogy lehet-e mindez csak az időjárás, vagy csak akaraterőben, kitartásban vagyok ennyire gyatra, vagy tényleg valami bajom van? És akkor jön egy újabb alkalom, sokkal jobban alakul a tempó, ki tudom futni azt, amit kell. Hullámvasút.
A második az, hogy évek óta először sikerült igazán elborulnom - ezúttal a munkahelyemen. Senkit nem érdekel, ha igazad van, vagy ha utólag rávílágitasz, hogy mennyire milyen volt az a szituáció, ha előtte üvöltözve - de tényleg rendesen ordítva kurvaanyázvafaszozva - alázod magad rommá, mert ez mindig téged minősít, és ez alól nincsen kibúvó. Napokig nem aludtam utána, és valamennyire mai napig rajtam maradt annak a jelenetnek az árnyéka. Régen sokkal agyfaszosabb, elpattanósabb voltam, hosszú éveken keresztül, nem is tudom mióta, mittudomén, már gimiben is hozzávágtam a füzetemet a matektanárnőhöz, és folyamatosan tele voltam balhékkal. Jóval később szedtem én már magnebéhatot, és alapvetően igyekeztem kordában tartani magamat, mert tudtam, hogy nagyon nem oké, amit művelek, és mindörökké nem futtathatom ki az eredőt arra, hogy jaj, nehéz volt a gyerekkorom. Én vagyok a felelős önmagamért. A futás segített a legtöbbet, és pont ez aggaszt a leginkább, hogy ez a felállás nem látszik működni többé. A futás - még ez a mennyiségű és minőségű a futás is - átvándorolt a másik oldalra és a megoldás helyett a probléma része lett. Valami elromlott.
És így érkezünk el szeptember elsejéhez, amikor is reggel kilenckor nélkülem rajtolt el a Baradla Trail 34 kilométeres távja. Azt a versenyt még Zolival beszéltem le hosszú hónapokkal ezelőtt, amikor még nem tudtam, hogy megöl a nyár, hogy újra egy métert sem fogok terepen lépni, és, hogy formába lendülés helyett valamiféle megfoghatatlan külső-belső hanyatlással fogok küzdeni, Fogalmam sem volt, hogy célba érnék-e egyáltalán, a szintidőt külön megkérdeztem a szervezőktől (5 óra 30 perc), de ahogy a nyáron minden héten lehúztam a vécén a Fuss Te Is Terv edzéseit, úgy lett egyre inkább szükségem valamiféle hosszabb távra, hogy egyáltalán lássam magam előtt, mit jelent félmaratonnál hosszabb távon úton lenni.
Nem sikerült eljutnom a rajthoz.
Azt már nyilvánvaló lett, hogy ha már egyszer olyan flexibilisen alakítottam a futóhónapjaimat, hogy meglegyen az újabb és vágyott köldöknézős kudarc, akkor ideje lenne a terveimen is alakítani, mert a másik felem meg kibaszottul unja ezeket a játékokat, és sikerre, de legalábbis testi-lelki jóérzésre vágyik.
A kudarcgyűjtő, álmodozó felem a Vérkört nézte ki magának erre az évre, hiszen a világot is meg tudta volna hódítani az 50 kilométeres, aszfaltos balatonozás után. Igaz, a Vérkört már tavaly kinéztem magamnak, de a Maraton Plusz után tényleg úgy éreztem, hogy meglesz. Az fel sem merült bennem, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. Áprilisban nem akartam egyből a Vértesbe rohanni az 50 km után, májusban az UB, meg a nyaralás miatt nem igazán volt hova rakni ezt a hetven kilométert, és úgy voltam vele, hogy majd ősszel elmegyek az erdőbe.
Nos, a QR kódos álmokon csavartam egy józanabb pillanatomban, eleresztettem, amit el kellett eresztenem, futva biztosan nem lesz itt semmiféle Vérkör, a maraton PB-re keresztet vethetek, viszont magát a negyvenkét kilométert szeretném legalább teljesíteni. Nagyvonalúan levágtam negyven kilométert a trailes álmaimból, és két héttel a wachaui maraton előtt elmentem a kisebbik Szénás Körre. A valóság nekem ezzel a produktummal 31 kilométer távot mutat.
Nem becsültem le a távot, kételyeim voltak, hogy beérek-e, volt bennem drukk, ugyanakkor ott volt az éppen aktuális UTMB hangulat önámítása.
Egy hetet töltöttem az oldallal, nézegettem, dédelgettem a gondolatot, olvastam az itinert a hivatalos, meg beszámolós Facebook oldalt. Nyomtattam, bugyiba tettem az utasításokat, elmentem vásárolni, mert ez hát mégiscsak egyfajta alaptétel. A Salomon zsákot akartam felpimpelni, mert kiváncsi voltam, hogy a vágyaimon és a józanabb mérlegeléseimen túl, hogy is állok pontosan egy hosszabb távhoz az erdőben? Milyen lenne, ha most indulnék neki felpakolva a Vértesnek? Megvettem az ivótasakot is a zsákhoz.
A Szénás Kör éppen a tavaszi indulást követő hype időszakát éli. Biztos segít rajta a fővárosi közelség, a szerintem is nagyon rendben lévő, letiszult, modern honlap, és a szabály, amely a nem élsportolókról biztosan nagy nyomást vesz le: ha nem érsz be futó szintidőn belül, szépen odaírják, hogy gyalog teljesítetted a távot. Kisebb a tét, barátságosabb a közeg, bátrabbak az emberek - hogy veszít-e az értékéből ezzel a kihívás? Öszintén szólva ezt nem érzékelem. Szerintem jó döntés.
Szombat hajnali ötkor bilimpalomozott a telefonom, tudjátok tipkusan azon a lágy hangon, amitől csak még idegesebb leszel. Anna alvásból átnyúl, megtörli a kezét az arcomban, hogy hagyjam el a területet, ő még aludna. Mégis inkább csak jóban, mint rosszban, ha lehet.
A zsákot már összeszereltem az egyébként IRGALMATLANUL bonyolult ivótasakkal, ott várt készen a két és fél liter víz (másfél literes tartály, meg a kétszer fél literes tőgy) - ami nevetséges túlzás az útvonalon lévő vízvételi lehetőségekkel együtt, de ahogy írtam, tényleg tesztelni akartam a zsákot is, súlyt is, magamat is. Elpakoltam két, még UB-ról hozott Biotech gélt, három GO energy szeletet, a bebugyizott itinert, meg a szintén kinyomtatott QR kód lelőhely fényképeket. Jó időt mondtak, korán reggel is már 16 fokot mondtak Solymárra - téli ruhát nem vittem.
Fél óra az út, nem találok semmi jó zenét, nem kerülök hangulatba, marad a puszta kötelességtudatból vezetés. Elég körülményesen parkolok, az olaszországi út után folyamatosan országúti horrorokat vizionálok, hogy mi baj történhet az utasokkal, velem, vagy a kocsival. Majd elmúlik, remélem. Kicsit odébb kellett állnom a rajtkóddal felszerelt Művelődési Háztól, mert éppen a solymári búcsút pakolták ki korán kelő, szorgalmas emberek. Kicsit babráltam a Google Térképpel, hogy ugyan merre lehet pontosan a kívánt épület a jelenlegi helyzetemtől, szóval ott maszatoltam a parkoló környékén téblábolva. Kapok is egy hangos kérdést, hogy "Elnézést, mit csinált az autónkkal?"
Felnézek a telefonomból, végignézek magamon, hogy vajon milyen megfigyelési szögből nézhetek ki a solymári templomkert előtt ilyen bevállalós, korán kelő bűnözőnek, de szerintem csak színes ruhába öltözött, kinőtt hátizsákos idiótának nézek ki. "Hölgyem, éppen most parkoltam le, futni indulok." "Elnézést, innen úgy nézett ki, hogy valamit babrált az autónkkal." Beszívom a levegőt, nem hagyom elrontani a napomat, elindulok a művház felé. Az árusok nagyban pakolnak, bebújok két sátorvas között a ház előtti járdához, megtalálom az ablakon váró négyzetet. Előkeresem a saját kódomat, amit majd a QR kóddal felugró linken kell beadni. Elolvasom még egyszer az itinert, hogy ne rögtön az elején bénázzak. Az óra fogja a GPS jelet, futás, navigáció, minden kész. Az egyik árus látja, hogy nagyon tökölök, és immáron már annak nézhetek ki, ami vagyok, mert segítőkészen annyit mond, hogy az éppen előbb indultak el arra túrázók. Mondom neki, hogy köszönöm, ma valószínűleg sokan leszünk még, lenyomom a gombot és már jobb hangulatban indulok el lefele az úton.
Utcák, szántóföld, megint házak, merre kell mennem? Az itiner a zsákból átkerül a nadrágom zsebébe, onnan könnyebb elővenni, de maximum ötször, ha szükségem van rá, az óra trackje hibátlanul mutatta az irányt, és ezzel a segítséggel a kérdéses szituációkban viszonylag könnyű volt rájönnöm, hogy melyik ösvényt válasszam. Ez nagy megkönnyebbülés volt, mert amúgy tájékozódásból még az otthoni, kerületi kis utcákban is el tudok veszni.
A patak menti út, a hidakkal. Oké, ez megvan már több beszámolóból is, mehetek. A kisebb döccenéseket már itt sem futom meg, és ugyan érzem a döbbenetes különbséget a föld és az aszfalt között, de egyelőre még egyben vagyok. A Garmin Connect most, utólag azt mutatja, hogy már itt is volt valami, amit meg kellett másznom, de csak Remeteszőlős szép házaira, meg a patak menti kis hidakra emlékszem az első etapból. Pár méterrel arrébb jöhettem ki az erdőből, mint kellett volna, mert majdnem elmentem az első pont mellett, de aztán gyanús lett a kis park a patak túloldalán. Átmentem a hídon, és tudtam, hogy jó helyen vagyok. Örkény telefonfülke, zenélő ivókút. Megvolt a kód, beadtam, és örültem, hogy beindult a kincsvadászat. Valahol hátul felírtam magamnak, hogy a 7,9 km 1 óra 5 perc alatt lett meg, ami pont öt perccel lassabb, mint ahogy azt pár embernél eredményénél néztem, de aztán indultam is tovább.
Jó pár kilométerrel arrébb, ahogy felnéztem a Csergezán Pál-kilátóra, hogy felmenjek-e vagy nem, jutott eszembe, hogy basszus megint mit csinálok? Nem tudok jó időt menni, de akkor miért nem próbálom meg élvezni legalább? Miért mentem el a telefonfülke, meg az ivókút mellett? Mi ez az Örkény emlékhely, mit tud ez a zenélő ivókút? (Valamikor régen olvastam az Egyperceseket, de egyáltalán nem rémlett a telefonfülke. Kár, hogy annak idején csak valami rosszul értelmezet divatból olvastam el, kár, hogy a felkészülés alatt sem akadt be a gondolat, hogy utána nézzek, de a legnagyobb vakság, hogy csak úgy tovább mentem, amikor ott voltam.) Vissza kell majd térnem, döntöttem el, és elkezdtem megmászni az emeleteket, a tériszonyról semmiképpen nem akartam lemondani.
A valahol a tizenötödik kilométernél bújó kódot egyből megtaláltam, húsznál már emlékszem, hogy teljesen készen voltam, fájtak az izmaim, kötött volt a mozgásom (hol vagyunk itt még a 40-50-60-70-től??). Kanyarog az ösvény, nem igazán tudom, hogy hol vagyok, és nem is jött velem túl sok emlék, valamiféle automatizmus maradt csak meg a nagy átélésből, és ez a legfőbb jele annak, hogy valami nagyon elcsúszott bennem, mert én nem ez vagyok.
Csak a szöveges itinert visszaolvasva jut eszembe a meredek sziklás ereszkedő még az első ellenörző pont előtt, ami éppen akkor jött, amikor végre azt hittem, hogy tudok futni egy jó kilométert lefelé. Fotóm sincs róla, pedig elképesztően jól nézett ki. Hol maradt az átélés, az öröm, hol van az a négybetűs, angol szó, ami nélkül a futó csak félember?
Nagykovácsi után valami iszonyú hosszú, laposan emelkedő út visz felfelé majd három km hosszan. Esélyem sincs futni és ez a leginkább demotiváló és kijózanító, hogy pontosan látom, hol lehetne futómozgást végezni, de még csak mozdulni sem tudok, Néha elegem lesz, vagy elszégyellem magam, nekiindul a kezem, de csak kalimpál, a lábam nem mozog hozzá, hagyom a fenébe. Gyalogolok. A félidős, második ellenőrző pont megvolt így is kb két óra alatt, innen már tudom, hogy nem kerülök a gyalogosok közé az eredménylistában, az a kis nyomás is lekerül rólam. A flow eltűnhet, a hiúság soha.
Az laposan emelkedés egy kerítésen átvezető fából és drótból összerámolt forgóajtónál ér véget, és valahonnan onnan indul a nem laposan emelkedés, a legnagyobb mászás - összesen alig volt ezer méter szint, de én ebbe is belehalok -, ahol kétszer is megtorpanok egy pillanatra. Nem bírom. Majd elérem az órámon azt a távot, amit a harmadik pontra ír az itiner és mivel nem tévedtem el nagyon egyszer sem - tehát nem lehet túl nagy eltérés a klométerek között -, hamarosan elkezdek aggódni. Pedig hülyeség, a 25,7 kilométeres kód előtt még kötelező panorámacsodálást ír a szöveg, de valószínűleg már fáradtam fejben is, jön a gyengeség, azzal meg a hisztispánikos férfilét. Próbálom nyugtatni magam, köszönök néhány, réten ülő túrázóknak, akiket igazából utálok, mert azért a leírás ellenére körbenéztem volna QR kód ügyben, de előttük szégyelltem ezt tenni. Megyek tovább felfelé, és végre felérek a Nagy-Szénás tetejére, "ahol mindig fúj a szél". Valóban szép a kilátás, bár marhára párás a panoráma.
De hol van a kód, hol van a kód? Egy padot látok valamivel lejjebb, azon is ülnek. Sutyiban megnézem, de nincs rajta semmi, persze, mert a kód egy rönkasztal lábán van elhelyezve, ez meg egy fapad. Balról, lentről túracsapat érkezik, viccek, szuszakutyák, hangoskodás. Megszállják a valaha volt turistaház előtti pihenőt. Fentről már látom, hogy máshol nem is lehet a kód, elbattyogok mellettük, átmegyek az asztalhoz, de csak másodszorra találom meg a műanyag jelet, addigra már a mellényt is levettem, kikotortam belőle a fényképes útmutatót.
A második és harmadik pont között iszonyú idő elment, gyakorlatilag nem tartalmazott értékelhető futást a köztük lévő 10 kilométer, és bár innen lefele visz az utam, az utolsó öt kilométeren sem tudok nyolcas tempóknál jobbat hozni, már minden kőben elbicsaklok, akadályoz a saját lábam, kinevetem magam, annyira elbutult a testem. Újra Solymárra, a házak közé érve látom, hogy továbbra is erősen lejt az út, annyira fájnak a combjaim, hogy nem tudok gyorsabban haladni, ebből nem lesz szépítés a végén, hagyd el, már tök mindegy. Alig-alig kocogva érek be a búcsúba, és mivel teljesen máshonnan érkezem, fogalmam nincs, hogy hol a művház, pedig valamelyik épület lesz az a sátrak mögött. Aztán egyszer csak meglátok egy srácot, akik int és köszön nekem, ekkor jut eszembe, hogy biztos ő lesz a szervező, de csak jóval utána csodálkozom rá magamban, hogy honnan tudta, hogy akkor érkezem? Vagy amúgy is kint volt a gyerkőceivel?
Dumálunk, kérdezget, segít, hogy ne a rajt, hanem a célkódot olvassam le, nemigen vagyok még magamnál, teljesen elkészültem az erőmmel, pedig sietésről itt szó sem volt. Aztán végre bemutatkozom, amikor megvan a hivatalos eredmény, a kicsik megkérdezik milyen színű érmet adjanak, apa annyit elárul nekik, hogy először teljesítettem a kört. A kislány a nyakamba akasztja a bronzérmet, Gergelytől megkapom a kedvezményes kuponokat, odaadom a pénzt, és elkészül a fotó is. Kérdezget, mire elmesélem, hogy zéró mennyiségben vagyok terepen, mutatja a fotót, hogy nem látszik rajtam a K.O, bár ő nem ismer, de látja, hogy karcos a kezem. Jaj, az nem a terepezéstől van, nem bokor, az a macskám.
Lassan elválunk, bár még pár szóra összefutunk a búcsúban, amit azért csak-csak körbetéblábolok, élvezem a pillanatot. Tíz perc után jut eszembe, hogy nem állítottam le az órát, szóval igaázból lemértem a búcsúkört is, mindegy, a honlapon ott van a hivatalos idő, 4 óra 38 perc.
Ez a négy és fél óra kevésbé volt terápiás hatású - vagy éppen,hogy nagyon -, kevesebb önmagamat tartalmazott, mint ahogy annak lenni kellett volna, jeleként annak, hogy eléggé elcsúsztam az utóbbi hónapokban. Az érem mégis kedves nekem, mert ugyanakkor felismerést tartalmaz, és mégiscsak sokkal jobb és építőbb élmény volt, mint június óta bármelyik óra, amit futócipőben töltöttem. Nem az edzésterv hibája, sőt, amikor ment, akkor élveztem az erőfeszítést, de tény, hogy ehhez sokkal jobban össze kell, hogy szedjem magamat fejben, és sokkal okosabban kell időpontot választanom ahhoz, hogy ne kudarc legyen a vége.