Csomószor nem reagálok itt futással kapcsolatos közéleti vagy a konkrétan a szubkultúrában kipattant helyzetekre, mert a legtöbbször úgy vagyok vele, hogy jobb nem megszólalni és/vagy már mindent elmondtak, amit lehetett és érdemes volt.
Arról, ami Makai Vikivel történt férfiként még neccessebb írni, mert esetleg pontosan az lesz a vége, amit Balázsék műveltek a Radio 1-ben, amikor felhívták őt. Az interjú közepe gyakorlatilag arról szólt, hogy három férfi fagatta a női áldozatot, hogy PONTOSAN mi történt, amikor megtámadták. A jó szándék nem kérdéses - de elefántok voltak a porcelánboltban.
Egyedül azért teszem ki ezeket a gondolatokat, kérdéseket, mert eleve az egész ügy szándékosan a nyilvánosságra lett hozva.
Rengeteg tanulsága van annak ami és ahogyan történt, de bennem leginkább az maradt meg, amire azt hiszem a Facebook posztban maga Viki is célzott. Ő is azt hitte, hogy ha valaha is megtörténik vele ez, hogy megtámadja valaki, akkor majd elfut - hiszen fut. Sokat fut, kitartóan fut, gyorsan fut.
És, hogy ez mennyire nem működik a való életben.
És azon gondolkozom még, amit még talán ő maga sem hozott fel, amit (mondjuk szerencsére, mert elég szarul jött volna ki, ha idekeverik) senki nem kérdezett meg tőle: hogy lehet felállni ebből a megoldást soha nem kapott, csak magyarázni lehetséges doppingszarságból és abból, hogy rögtön, egy annál még sokkal durvább, a lelkén túl az életét is veszélyeztető, iszonyúan sokkoló helyzetbe került? Egyiket sem tudom még csak elképzelni sem, nemhogy a kettőt együtt.
--
Nagyon örültem, hogy nem felejtődött el az életmentő sztori a Spar Maratonon, hanem végre írtak pár sort a másik oldalról is. Valahogy soha nem derül ki, hogy felelőtlen volt-e az a valaki, aki bajba került, túlgondolta-e azt, hogy mire képes, vagy pontosan mi és miért történt a futás közben?
És az a válasz, hogy 17 év futás, 4 maraton után, az odafigyelés ellenére ez még mindig megtörténhet. Ezt azért felírja magának az ember...