Szűkül a gyomrom. Ha rágondolok, ha előveszem a tempókalkulátort, ha visszaemlékezem, beindul a paraszimpatikus idegrendszer, mocorgok, izgulok, nem tudom hideg fejjel végiggondolni, lezongorázni az egyes verziókat, nem tudok tervet építeni, mindent átvesz az érzelem.

Nevezhetek bárhová, lehetnek bármilyen valóságtól elrugaszkodott céljaim, elképzeléseim, álmodozhatok amennyit csak akarok, az igazság, a tények nem változnak. Siófok a fundamentum.

Magamban még mindig azzal a sráccal versenyzem, aki először vett futócipőt, aki még a Lidlből vett rövidnadrágban állt a rajthoz, és nem a nosztalgia miatt, hanem azért mert nem haladtam meg őt.

Mindent az ő szemén keresztül látok, az ő mértékegységeivel számolok, amikor megítélek valamit, hogy ez gyors, vagy túl gyors, vagy hogy bírnék ennyi ideig futni ezzel a tempóval. Siófok mindig kihívás volt, soha nem edzés, soha nem mindegy. Tétje volt, és szerepe a többi kihívás között is különleges, az első volt, ami számított, amit mindenki ismer, ahol mindenki ott van, ahol egyszerre mutatom meg magamnak, és írom le mindenki másnak. Siófok a felmérő. A mértékegység.

Számomra furcsa, hogy egy nagyobb, vagy kevésbé ismert versenyszervező sem támadta meg ezt az eseményt, legalábbis az én világomban nincs még egy ilyen magyarországi félmaraton, ami ennyire jól futható lenne, mert jó időben rendezik, mert sík, és mert hosszú egyenesei vannak. Pedig lehetne  alul- és túlkínálni a BSI Siófokon, és egy dolog nem változik: az utcai félmaraton az, ami viszi és vinni is tudja a tömeget.

Tavaly nem voltam, nem véletlenül. Nem sok akarás maradt bennem a novemberi gerillamaraton után. Két éve futottam meg az 1:54-et, azóta még csak meg sem próbáltam a közelébe sem jutni ennek az az eredménynek. Lustaság, az ünneppillanatok féltése, nem szeretem a többi félmaratont? Talán mind egyszerre, de ami leginkább feszélyez, hogy egyre szűkül a sáv, ahol még javítani tudok, egyre nehezebb kicentizni és hatalmas győzelemként megélni a pár perccel lejjebb szorított legjobb időt.

5 perc 22 másodperc kilométerenként. Félmaraton. 5 perc 40 másodperc kilométerenként. Maraton. A régi hatperces énem még mindig nem tudja felfogni ezeket a tempókat, és hiába jön ki a lábamból már bármikor 5:45-ös ütem, hiába tudok érzésre hétköznapibb, lazább 10 km-es tempót is 5:40 alatt, fejben még mindig fárasztó ezekkel tudatosan kalkulálni. A késő tavaszi, kora nyári 24:39-es 5 kilométeremet szinte fizikai rosszulléttel fejeztem be, és hiába kopog a hideg eső az ablakon most, nem tudom elképzelni, hogy lehetne ezt tartani 21 kilométeren keresztül. 5:16-os tízezer métert sem szívesen futottam meg, sötétben bukdácsolva, középen feladva, a végén dühből megnyomva érkeztem meg két hete a Nagytétényi úti Lidlhöz. 

1:50? Nem hiszem, még a verseny alatti testen kívüliséggel sem, ott van a másik oldalon asok bruttó másodperc a frissitőállomásokon. Inni kell valamit, még ha zsebbőlgéllel tolom is végig a távot. De 1:50 felett már ott van az 1:54, a két évvel ezelőtti önmagam.

Ha tükörbe nézek őt látom, nem változtam semmit. Pontosan tudom, hol lehetne faragni, pontosan tudom, hogy mi mindent nem teszek meg, hogy seggberúgjam az árnyékomat, és ezt már itt is leírtam milliószor. Az a sáv leginkább miattam szűkül, elfogy a tér, ahol 20 és 10 perceket lehet javítani, és könnyebb két évig nem menni arrafelé, és könnyebb arrafelé nevezni, járni, ahol még nem voltam soha. Az álmokkal mindig könnyebb.

Holnap Siófok. Na, az nehéz lesz, és valóságos.

--

Annak, ami történt, nem érdemes új posztot nyitnom. A hozzáállásomnak megfelelően (1:50 vagy semmi, hiszen 1:54-et már tudok, a kettő közti apró pedig nem motivál annyira, hogy ne próbáljam meg az 1:50-et) nekirontottam a félmaratonnak. Az első 5 km kicsit lehet csak rosszabb, mint a 24:39, az öt kilométeres PB-m, de nem számoltam ki.

Utána lejjebb vettem a fokozatot, és beálttam egy 5:12 környéki tempóra, amit végig tartani kellett volna, de az első kör után, 11 km-mél már éreztem, hogy zsibbad az egész lábam, és gyengék voltak a combjaim. Ami nagyon lefárasztott, az megint a Balaton melletti három (?) km volt, pedig a füves részt idén már nem is kellett megszenvedni, letérkövezték az egész sétányt. A strand területén ugyanakkor nagyon egyenetlenek a kockakövek, ott kifejezetten erőltetnem kellett, hogy tartani tudjam a sebességet. Leszívott.

A 12-ik ezer méter már 5:22 -re sikerült csak, ha jól emlékszem, a híd pedig innen még túl messze volt. 

Miért nem fejeztem be? Nem akartam kicsinálni magam mindenáron, ha már nem jön össze, az, amire vágytam. Szükségem volt arra, hogy egyben maradjak, itt meg nem nevezett dolgok miatt, és azért is, mert így akár ma is ki tudok menni futni. 

Van-e értelme mindig PB-re hajtani? Nincs, de Siófok nekem ilyen, ahogy erről fent is írtam. Nem szégyelltem volna azt sem, ha rosszabb eredménnyel jövök haza, hiszen futottam már két órás félmaraton 1:58 után ezen a pályán. Beleadtam akkor mindent, ami abban a formában bennem volt, és nagyon örültem neki. Ez most minden egyéb szempontot figyelembe véve nem volt benne a pakliban. Tanulom, tapasztalom, hogy nem mindig a futás az első.

Csalódott vagyok? A tavalyi Spar maratonon, az eddigi egyetlen feladott versenyemen az voltam, de még mennyire. Készültem rá amennyire tudtam és elég nagy pofon volt, amit 24-nél, a Gellért tér alatt a rakparton megtettem magammal. Kiálltam. Annak is határozott célja volt, és nem bántam meg, hogy feladtam, de akkor és ott nagyon nem tudtam mit kezdeni a ténnyel és az érzéssel. 

Most látom, hogy megoldható számomra is az 1:50, senki nem húzott egy vonalat, hogy én itt nem léphetek át, még én magam sem, pedig mindent megteszek annak érdekében, hogy ne fejlődjek. Futottam magamhoz képest egy remek öt kilométert, lett magamhoz képest egy szintén fasza 10 km-es PB-m (51:10), sőt, 13-at sem tettem meg még ilyen gyorsan.

Félmaratonom, na az nem lett. Az úgy magától nem is lesz, csak azért, mert van egy viszonylag jobb évem, ahol életemben először meglesz a 2000-es bűvös szám az év végén, és mert szeptemberben éppenhogy beértem négy óra alatt Wachauban. Novemberben elég laza heteim voltak, hiába csináltam tessék-lássék gyors edzéseket. Arra nem is emlékszem, hogy októberben mit műveltem. Valószínűleg semmit egy gyors félmaraton irányában, mert örültem, hogy megvolt a maratonom, és végre nem kell semmit erőltetnem.

Szóval rendben van ez így. Ez a sport már sok minden nem, amiről régen azt hittem, hogy igen, de egyvalami még mindig igen: magadban, mint önnön mértékegységedben, magaddal szemben igazságos. És nem csak ezért szeretem.