A szürke melegítők hava
"Balboa holnap?"
"Dehogyis, túl sokan lesznek ott nekem. Letapossák szegény erdőt."
Megállt a kezemben a telefon. Az utóbbi időkben már kábé három logikai ugrással el tudok jutni oda, hogy a saját létezésem is ártalmas ennek a bolygónak, ehhez képest még mindig millió és egy olyan tevékenységem, tervem, vágyam van, amit zsigeri átgondolatlansággal indítok útjára. Mintha valahol félnék, hogy a végén még tényleg ez lesz a sorsom, hogy nem vehetek levegőt sem, nem mozdulhatok, nem szaporodhatok, mert bármit is teszek, gondolok az csak egy további lépés a kipusztulás felé.
Rohadtul fárasztó, pedig még alig tettem bármit is.
Öt hónapom volt júniusig, leírtam hát pár sort, hogy mi mindent kellene megtenni azért, hogy egyáltalán életben maradjak 54 kilométer és 1800 méter emelkedő után. A Balboa lett volna az első mérföldkő a felkészülésben, de már rögtön az elején ökotudatossági léket kapott a terv.
Szóval a Balboa már nem menő? Ezrek és ezrek gondolják, hogy de az, és teljes melegítőszéleséggel köztük voltam, de sokkal valószínűbb, hogy ezrek és ezrek, plusz a szervezők még csak el sem jutottak oda, hogy belegondoljanak a Balboa kör létezésének és mérhetetlenül népszerűvé válásanak árnyoldalai is vannak. Én sem tettem, de Róka válasza elvette a várakozásom örömteli ízét.
Eszembe jutott a pár nappal azelőtt olvasott, Csanyával készült interjú, ahol én is felvontam a szemöldökömet, mert akkora számokkal zsonglőrködtek, amit én sem tartottam egészségesnek. Több ezres létszámmal szervezett terepversenyek kerültek szóba, és az erdővel szembeni felelősség mindössze két kérdés-felelet játékban került elő, és ott is csak azért, mert a Spartan kontra terepfutás népszerűségén rugóztak. (Ezért készült maga az interjú is.)
"Amúgy az USA-ban a terepfutó versenyek ugyanúgy kisebb létszámmal mennek, mint idehaza? Ugyanaz a filozófia?
A legtöbb igen. Ennek mondjuk nagyrészt a helyi nemzeti parkok a gátjai. (A gátjai - nem tudtam nem felfigyelni a szóhasználatra.) Például a nagy versenyek, a Western States (Western States Endurance Run), vagy a Hard Rock 100 és ott is 2-300 fő indul.
Ez idehaza nem probléma? Vannak jogi akadályai (jogi akadályok - semmi más) vannak szerinted, hogy megrendezzenek egy 2000 fős versenyt mondjuk a Pilisben?
Nincs ilyen. Van rá precedens! Kinizsi 100: háromezer fő, Gerecse 50: ötezer fő. Igazából arra vonatkozó leírás nincs, hogy természetvédelmi területen hány fő mehet keresztül egy eseményen. Ez az adott természetvédelmi terület, park, erdészet joga, hogy erről döntsön, de bármikor mondhatja. Nekünk mi is arrébb kellett tenni a tavaszi VTM időpontját, mert akkor költenek a madarak."
A Balboa esetében a Pilis Parkerdő Zrt. az engedélyező, én bevallom, semmit nem tudok róluk, és azt a kérdést sem tudom megválaszolni, hogy megnyugodhat-e a szervező és résztvevő lelkiismerete azzal, ha ezt a felelősséget áttolják az erdészetre azzal, amennyiben ők engedélyezik, biztos minden rendben van.
És mivel ezt nem tudtam megválaszolni aznap (és azóta sem), szombaton egyedül indultam útnak a szeretve-gyűlölt Irhás-árokban, a Gazdagréti lakótelep felett, ahol már az első kilométeren összegyűjthetem a "futásom" teljes emelkedésének harmadát, mire kijutok a Konkoly-Thegére.
A Budakeszierdő (ezt tényleg így kell írni??) sajátossága, hogy ha valamennyire is hosszabb távot akarsz benne megtenni, nem tudod kikerülni, hogy a János-hegy felé kanyarogj. Esetleg tehetsz egy karikát a Csiki-hegyeken, de valószínűleg a Sorrento-sziklák mögött újra Budakeszi oldalában, a János-hegy felé fogsz haladni - hacsak nem akarsz bevásárolni a Premier-outletben.
Akarva-akaratlan a szürke pulcsis banda fele sasszéztam. Amikor nem sokkal KFKI után átrohant előttem három őz, újra felemás érzéseim lettek, eszembe jutott a mondás, miszerint soha nem az állatok rohannak át az utakon, hanem az út megy át az erdőn.
Mindenhol ott vagyunk.
Amikor megláttam az első melegítőfelsős csoportot, meglepődtem, ismerve a tájékozódási képességeimet, nem tudtam eldönteni, hogy tudatalatt ezt akartam-e, saját szemmel látni a Balboát, hogy véleményt alkossak róla? Arra jutottam, hogy véletlen mégsem lehetett, a tudatalattim ezek szerint sokkal jobban tájékozódik, mint a felszínen bénázó énem.
Zavaromban tettem még egy tétova kört a Hárshegy felé, de újra a wannabe Rockykba futottam, és most már sokkal többen voltak. Láttam Tiricz Márnemwannabe Irénéket lefelé zúgni, rájöttem, hogy a végét találtam meg, akik még felfelé küzdik magukat az Erzsébet kilátóhoz. Rájöttem arra is, hogy mit akarok. Csatlakozni. Szinte megvesztem a valahová tartozás vágyától, részt akartam venni, és amint engedtem ennek az ösztönnek, ugyanúgy, ugyanakkora vigyor ült ki az arcomra, mint az emberkigyó minden egyes tagjának.
A dress code-ot sokkal szigorúbban vették az emberek, mint az előre gondoltam volna, és emlékszem, hogy az intézményesített pulóver gyártás- és árusítás is visszatetszést keltett jópár emberben. Nem mintha nem ez lenne az útja minden népszerűvé váló eseménynek, embernek. Ha az eredőpont nem is akar többet, a közönség igen. A bármelyik irányba tartó kifutás már választás kérdése.
Hogy letaroltuk-e az erdőt az amúgy is túlhasznált János-hegyen? Ez a terület már rég a városé, az egész nem több, mint egy meredek park, díszleterdővel. Hogy jól van-e így? Nem tudom. Nem tudom azt sem, hogy romboltunk-e? Azon az egy-két kilométeres szakaszon, egyenesen fel a kilátóba minden le volt fagyva, a jég burka minden megvédett, csak a Rockykat nem. Tény, hogy a tömegben nem igazán lehetett előzni, ha valaki gyaloglásra váltott, lelassult mindenki, mindössze öt-hat helyen tudtam kivágni valamelyik irányba, amikor éppen nem zúgott le valaki már lefelé a Szépjuhászné irányába.
Felérve félreálltam, néztem pár percig a levegőbe ugráló-öklöző boldogokat, akik félig pont olyan hülyén érezték magukat, mint ahogy kinéztek, de ez már a szemlélő szemüvege, az ugráló meg majd eldönt magának, hogy mennyire veszi magát komolyan. Elvittem hát a introvertált, a közösségi élmények összeborulásairól már mindig lepattanó gondolataimat a helyszínről. Elindultam hazafelé.
A cipőcsere
Annak lassan rém izgalmas története van, hogy mennyire nem találom meg a Nagy terepfutócipŐmeT. Amikor megvettem a Kalenji Kiprun Trail Mt-t, és az ajánlást olvasva - "max. 160 km-es edzésre" - már előre kurva büszke voltam magamra az UTMB céljába képzelve magamat. Nem gondoltam arra, hogy ezt az össztávra értik.
A cipő iszonyú kényelmes volt, nagyon jól csillapított, nem szorított, nem bántott, a nulladik kilométertől remekül viselkedett, és rohadt védelmezően korrigált, amikor már a saját lábaimban is elakadtam a kicsi Szénáskörök végén. Viszont több betétből, rétegből varrták, mint a nyolcanas, kilencvenes évek cipőit, ami még mindig nem lett volna önmagában baj, de sajnos szarul varrták. A kvázibalboáról visszafele vettem észre, hogy a hajlásnál már beférne az ujjam is, akkora léket kapott a rávarrott elem és a gyöngyvászon között a Trail Mt.
A budaörsi Decathlon vevőszolgálatának iskolakirándulást idéző csapata (hangulat, kor) viszont egyöntetűen jófej volt. Annak ellenére, hogy blokkon már 10 hónap után sem látszott gyakorlatilag semmi, annyit azért láttak rajta, hogy Decathlon kártyával vettem.
Hogy ez miatt, vagy sem, fingom nincs, de szó nélkül visszaadták a huszonnégyezret, amit azzal lendülettel be is fektettem egy Adidas Terrex Agravic xt-be. Én nem tudom, mik ezek a kocsinév röviditések a terepfutócipőknél, de igazából le is szarom. Az Adidast full láttatlanban, de főleg próbáltatlanul vettem meg, de teljesen tanácstalan voltam, miközben ott fityegett a hónap végén egy Bodri Trail nevezés Szekszárdra egyfajta visszavágónak szánva a tavaly májusi nagyhalálért. Ugyanakkor a negyedik, talán ötödik aszfaltos Adidasomat vettem meg egymás után a legkisebb kétely nélkül, nem féltem attól, hogy mellényúlok. (Majd meglátjuk, eléggé utolsó mondatos felütés ez.)
Mert hát, ahogy az elején is írtam, nekem kérem felépített tervem van arra, hogyan éljem túl a meggondolatlanul lelkes nevezésem a júniusi Szentendre Trailre. Ez jelen pillanatban így néz ki
--
A Terv
Február Balboa 20km 800 m, Bodri 29 km 708 m
Március BSZM 4. nap 52 km 308 m
Április Vérkör 76 km 1621 m
Május sunset? Muzsla?
Június eleje ITH Szentendre 54 km 1800 m
Valamikor Medvés? 62 km 1404 m, Gerecse 50?
B terv
Nem megyek el.
--
Látjátok, engem senki nem vádolhat felkészületlenséggel, percekre lebontva építettem fel a négy hónapos edzéstervemet, minden másodpercemmel el kell számolnom önmagamnak, nem lehetett szarozni a vásárlással. Annak meg kellett lennie.
A Nyúlcipőben felpróbáltam a Salomon Trailstert, nagy reményeket fűztem hozzá, valamit kellett, mert a cipőfűzőjét már nem tudtam bekötni sem. Nem értem a Salomonkompatibilis trailpopulációt, mert bármit próbáltam a TRAILATYAÚRISTEN márkájából, gyakorlatilag csak a kezemre voltak jók. Szerintem akinek Salomonja van, az csak három lábujjal rendelkezik. De azok biztos bitangok. Vagy csak én vagyok ilyen lapátlibalábú. Lehet, hogy lehettem volna úszóatyaúristen. Gondolatban úgyis megverek mindig mindenkit minden olimpiadöntőn. Mentáliron!
Velem van a baj, semmi kétség.
A Mountexben már múltkor is szimpatikus és kényelmes volt a Columbia és La Sportiva felhozatal, viszont még mindig berzenkedek attól, hogy fél szibériai macska árát elverjem ezer kilométerre. És lehet, hogy ezek a cipők még csak nem is hipoallergének.
Hiszitek vagy sem, ő is biztos el fog menni 1000 kilométert 25 év alatt (Aww, aww, aww)
©Heart of the brave lion
Megrendeltem hát az utóbbi időkben jelentős fejlesztéseken átesett Bergzeit.de-n rommá akciózótt Adidast és február huszonharmadika döbbenetesen hideg reggelén ott álltam egy null kilométeres cipőben, valamint mínusz 100 fokos, 200 kilométerperórás szélben a Bodri Trail finishében... (Lehet, hogy ez egyfajta Öcsi-féle poén volt, hogy finishben rajtoltunk és a rajtba értünk be, csak én nem értem, mert bevallom, már a poénok harmadánál lesült az agyam mindkét szekszárdi nevezéskor.)
Folytmajdköv.
