Leghátra mentem. Találtam pár fehérvári ismerőst, bekéredzkedtem az asztalhoz, hátraoldalaztam a pincefalhoz legközelebbi székhez és leültem. Leginkább csak magam alá húzva az egómat, begubózva figyeltem a zsongást, mint reggeli macska, falun, talán éppen Miháldon, a sparherd mellett, a népek ébredése után. Vártam a leeső falatokat, mint Tamás. Aki egyébként lány macska volt.
A Bodri Trail leginkább azért volt fontos, mert ez volt az első trail versenyem. Nem akartam szűzen menni Szentendrére, tudni akartam milyen érzés, mit, hogyan kell csinálni, hogyan kell nem kilógni a sorból, tudni akartam, hogy odavaló vagyok-e egyáltalán, vagy semmi keresni valóm nincs egy ilyen rendezvényen? Hogy kell viselkedni, mit kell felvenni, és ami a legfontosabb: futni kell-e az emelkedőn? Bazmeg, lehet, hogy én leszek a legutolsó?
Nem fogok hazudni, nagyjából az egész futófelszerelésemet elvittem magammal, nem is csak azért, hogy mindenképpen be tudjak olvadni, hanem azért is, mert a tél idén pont erre az öt órára esett
Ötven infó/másodperc sebesség mellett szépen, komótosan összepakoltam a zsákot. Eldöntöttem, hogy nem viszek benne vizet. Hiba volt. Éppen, hogy nem Tanulópénzes Hiba.
Odakint fagyott, ennek ellenére elég lazán öltözött a jónép, nagyon kevés széldzsekit láttam ahhoz képest, hogy én titkon arra készültem, hogy minden egyes holmit felveszek, ami belefért az 50 literes táskámba. (Kipsta. Review később, de jegyezzétek szavam, boldog vagyok.) Adtam egy esélyt, mintha tök laza lennék, körbe néztem egyszer, majd adtam mindenkinek még egy esélyt, körbenéztem másodszor is, de csak nem öltözött fel senki, úgy látszott, hogy minden egyes lemming valóban egy szál halászhálóban akár nekivágni a Delta főcímzenéjének. Akik kábé márciusban lesznek kibaszott negyven évesek, mint én, vagy ne adj isten, még ennél is,hogy mondjam, sokat látottabbak, (ami lehetetlen) azok tudják miről beszélek.
Az asszimilálódás kényszere miatt végül úgy döntöttem, hogy a Nike nagyonpackable leárazvaisnagyondrága dzsekimet nem veszem fel, hanem a polómra felveszem a két vékonyabb hosszúujjút, ami elhoztam, és akkor legyen mindenki boldog. Mivel senki nem vett fel futósapkát, hanem vagy csak teljesen alkalmatlan kötött sapit, vagy csősálat csavart be sapkává, úgy döntöttem, hogy én is bevetem a futónapszemcsim mellé ingyen kapott Mountexes Bluff csősálamat, és a fejemre húztam. A kesztyű népszerű volt, hát azt is felhúztam végül.
Az Adidas Terrexben vezettem le Paksról, hogy mégis legyen benne pár kilométer, mire rajthoz állok. A zsákba bepakoltam végül két gélt, meg egy félig megrágott energia szeletet, a telefonomat, egy csomag papírzsepit, és természetesen a Sarkcsillagban vásárolt összegyúrható hydrapack poharat, mert azzal fenyegettek, hogy a frissítésnél nem lesz pohár. Én azt hittem, hogy mindenkinek minimum Salomon összegyúrható pohara lesz (ugyanattól a gyártótól, a Hydrapacktól), és majd én leszek a józan és megfontolt a majd 500 forinttal olcsóbb, nem Salomonozott Hydrapack poharammal, de végül kiderült, hogy mindenki vagy valami pöttyös, tábori, túrázós csajkába, vagy kulacsba kérte az innivalót, és nagyjából én voltam az egyetlen aki terepfutós pohárba invesztált. (De ha már így kérdezitek, elmondom, hogy szerintem a Salomon nélküli Hydrapack pohár jobb, mert némileg merevebb műanyagból készült, tehát amikor használni kell a minden egyes alkalmommal kevésbé komfortosabb, és általad egyre kevésbé uralt szituációban, a frissitőasztalnál, akkor a picit keményebb anyag vélhetően könnyebben kezelhető, mint a teljesen puha. Itt még mindig a futópohárról beszélek, és arról, hogy hosszabb távoknál, már nem egészen vagy önmagad.
Leadtam a táskámat és a dzsekimet, elmentem párszor vécére, és csak egyszer estem pánikba, hogy elvesztettem a telefonom. Visszarohantam, de sor volt, és éppen használták is harmadik karámot, ahol előtte voltam. Elnézést kértem mindenktitől, elmagyaráztam, mi a helyzet, és bekopogtam, hogy ott-e telefonom. Amikor nem kaptam választ, akkor azt mondták, hogy ne zavarjak, biztos telefonál, próbáljam meg később. Ez mindenki másnak vicces volt rajtam kívűl. Aztán hátranyúltam és rájöttem, hogy nekem minden futóholmimban zsebem van, mert én ezt akartam, és már eltettem a telefonom. A visszavonulást próbáltam a lehetőségekhez mérten méltóságteljesen véghezvinni, mintha mi sem történt volna. Azzal nyugtattam magam, hogy sikerült. Ez másoknak továbbra is vicces volt.
Az első felfokozott készülődés jeleire összeszedtem magam, kimentem a hidegbe, majd az ismerősök láttán rájöttem, hogy a 40 kilométeres táv indul, és, hogy nekem még mindig van fél órám. A visszavonulást próbáltam a lehetőségekhez mérten méltóságteljesen véghezvinni, mintha mi sem történt volna. Azzal nyugtattam magam, hogy sikerült. Annyi előnyöm volt ezúttal, hogy legalább tudtam úgy csinálni, mintha fotózni mentem volna ki. Lőttem párat Nedybalira, ő volt a legversenylovasabb a rajtvonalnál, látszott, hogy teljes feszülésen van. A testbeszéde azt mondta, hogy nyerni jött. Második lett, három percet kapott az első helyezettől, akit nem ismerek.
Újra az embereket néztem a biztonságos melegben. A pince tele volt mindazokkal, akik érthetnének engem, akiknek és akikről írni akarok, és akik nem ismernek engem. Egy lány a vizesputtyonyából szívta ki a légbuborékokat, egy fiú a mellénye és dzsekije között vivodótt, Röchricht Gábort néztem előttem az asztalnál, ahogy az újonnan vett Salomon zsákjába pakol, majd egy újabb srác remegő keze vonta magára a figyelmem, ahogy futóövében a holmijait ellenőrizte a csomagleadás előtt. Pillanatképek, amelyek csak nekünk mesélnek érthető történetet.
Tíz perccel kilenc harminc előtt másodszorra is kimentem a pince elé. A két hosszújjú bevált, meglepődtem, hogy nem fúj át rajtuk a szél, viszont érezhetően sokkal jobban szellőztek. Azonnal tudtam, hogy a felfeléken ez nagy könnyebség lesz a befülledős dzsekivel szemben. Bocs, Nike Shield Convertible Running Jacket. Imádlak, de ezt most mások jobban tudták nálam.
Visszaszámolás. 200 fő nevezését fogadták el távonként, a speaker szerint, hogy óvják az erdőt - mintha gondolatolvasók lettek volna Öcsiék. Nem is érzem tömegnek, inkább valami csapatnak a kapu alatt didergő, ugráló, színes emberhalmot. A szokásos rajtzene az Eye of the Tiger és a Vangelis között , ezúttal a tempósabbjából. Még az is lehet, hogy maga a tigris ment, én a rajthangulatokról is folyton lepattanok már évek óta. Lenyomom az órát, kapásból megfordulunk, és megyünk ki a Bodri területéről. Valaki leejti a Biotech géljét, pont fel tudom szedni. Előre kurjantok, kocogok, hogy kié, egy lány bejelentkezik érte, megköszöni.
A cipő fura, érzem az alacsonyabb dropot, érzem, hogy vékonyabb a nyelv, kicsit szorít a fűző, de annyira pont nem, hogy megálljak miatta. Tapasztalatból tudom már, hogy el fog múlni a halvány zsibbadás. Az biztos, hogy az Adidas Terrex sokkal minimalistább a tankszerű Kalenjihez képest. A lábujjak is sokkal kevesebb védelmet kapnak, szinte nincs semmi merevítés elől, amikor már fáradtan jól belerúgtam valami letörött faágba, meg is kaptam érte a kellő büntetést. Érezni, hogy a klasszikus 10-12 mm helyett sokkal alacsonyabb a drop, ez a ground feeling egy ilyen terepfetisiszta dolog, Állítólag sokkal jobb a talajérzet, a stabilitás, ha közelebb van az egész talpad a talajhoz. Plusz terepen elvégzi a csillapítást maga a föld, nem kell félni az aszfalttól. Mindennek megfelelően maga a talpbetét is csak egy papírvékony réteg. Az Adidastól sokkal kevesebb támogatást és védelmet kaptam mint a Kalenji Kiprun MT-től, könnyebb is volt a cipő, és jobban is haladtam benne. Ennek megfelelően kell értékelni az egyik és a másik cipőt, ideje és célcsoportja van mindegyiknek. Egyik sem bukott el a szememben. Ha lenne miért, mind a kettőből lenne egy a szekrényben.
Meglepedőm, hogy Márkus Öcsiék nem akarnak már rögtön az elején megölni, sőt az első emelkedő után is faszán futható rész következik. Síkban haladunk. Jó hosszan. Tudok futni. Egy futóversenyen. Ez teljesen szokatlan érzés, ki kell használni. Ez lesz aztán egész kör legjellemzőbb tulajdonsága, amiért igazán hálás leszek: letolták a torkunkon a kötelező 800 méter függőlegest, de egészen határozottan fel lehetett osztani a szakaszokat futható és felejtős részekre. Ilyen jellegű, sokat futható terepen még soha nem voltam, gyakolatilag megváltásként éltem meg, sőt, az egyenletes talajú, lejtős szakaszokat főleg az elején és főleg magamhoz képest úgy megfutottam, mint egy fiatal és nem éppen negyven évéhez közeledő, pókhasú isten.
A föld leginkább fagyott volt, ahol engedte a tudásom, és a formám, ott tényleg aszfalttempóban lehetett hancúrkodni. Na meg néztem ám pár videót arról, hogyan kell lelefé futni, és kurvára meg voltam győződve arról, hogy piszkosul jól nyomom. Az elején talán igazam is volt. Viszonylag sokat hoztam a 29 kilométeres népgyűlésen. Jó, a hátulján.
Az első frissítőponton meg sem állok, mert ott csak a gyengék állnak meg, vagy akik csak csajozni akarnak. Túl közel van, a következő valahol 10 km környékén jött, ott szokás szerint egy banánt és egy pohár vizet szedtem fel.
A következő a frissitésig - a harmadikig - sok minden történt. Az egyik legmarkánsabb történés az volt, hogy rájöttem, hogy az az egy banándarab keservesen kevés kaja volt.
Erre leginkább akkor eszméltem rá, amikor Csanya egyszer csak elment mellettem. Majd megtett még öt további lépést valahol 20-30 cadence között, és máris 200 méter előnye lett. Pedig addig milyen jól tartottam őt magam mögött! Nem is tudtam róla.
Valahogy el is gondolkoztam, és valamelyik következő, lefele tartó kanyarban egyszer csak azt vettem észre, hogy nemcsak ő, hanem egyszerre hárman, akiket egyébként bedaráltam és megmutattam, hogy hol a helyük, úgy rongyolnak el mellettem, mintha éppen bokorban szarnék. És akkor ránéztem magamra és rájöttem megint csak botorkálok, kelletlenül zötykölődök lefelé és rájöttem, hogy fennforgás van, én kérem elfogytam, mindenki álljon meg!
Mit ad isten, pont volt egy félig megrágott Power Bar a zsákomban (Anna volt az elkövető, nem a cica) és megrágtam a másik felét, és iszonyú elszántan igyekeztem magam felpumpálni és zúzni a lefeléken. Aztán szerencsére Csanya úgy félrevitte a bandát (tuti ő volt), ahogy kell, és öt perc disznótúráson botladozás után azt láttam, hogy egyszer csak megállt az eleje kb. száz méterre előttem. Abban a pillanatban értelmet kapott a "főkolompos" meg a "birka", valamint a "nyáj" kifejezés. Ránéztem az órámra, amit addig gyakorlatilag teljes mértékben figyelmen kivűl hagytam. Pontosan látszott a térképen, hol basztuk el. Kiváltam a nyájból és újból gondolkodó saphiens saphiensként megindultam visszafelé. Előttem, mögöttem ugyanúgy megfordultak. Megtaláltuk a szalagot is, ami esetleg csak akkor lehetett volna csak feltűnőbb, ha a nyakunk köré tekerik.
Nem látszik, de a szalag mögött fánál, neked balról kellett volna érkeznünk, erre felfelé. Mindenki a kényelmesebb irányt választotta...
Azt hiszem ez volt az első, nagybetűs terepversenyes élményem. Teljesen felizgatott! Viszonylag olcsón megúsztam és megtanultam a leckét. Szalagot, térképet figyelni, értelmezni, nem bebutulni. Haladni, alkotni, gyarapítani, fényre derülni.
Csanya eztán nem előzött meg. Az előző, elhaladós sebességére emlékezve megértettem, hogy valószínűleg tojik az egészre, csak pacsizni jött, de nem fájt, a lényeg, hogy előtte voltam. Az eltévedés pályára érkező safety carja újraírta A Terepfutás Történelmét.
A következő frissítés már valahol félmaratonnál volt, Grábócon, ahol teljesen sportszerűtlen módon szinte alig töltött el bármennyi időt. Mármint még mindig a Csanya. Elköszönt egy nagy sziával, és mintha nem is az önkénteseknek címezte volna, a két pofára tömött két fél karaj lekváros kenyér között középen még kiszorítottam magamból egy visszaköszönős sziát neki. Aztán rájöttem, hogy egyrészt haragszom rá, valamint, hogy másrészt nem is nekem szánta.
Talán ideje lenne kicsit elengedni a celebeket.
Az új tapasztalatomnak (a banánvég nem elég) megfelelően szégyentelenül telezabáltam magam az asztalnál, megittam két pohát vizet, középen meg egy isot is. A harmadik pohárral már megindultam gyalog, ahogy a nagyoktól láttam. (A celebek, még mindig.) Kellett a kaja, és itt már tudtam, hogy jó lett volna legalább egy softkulacsot elhozni. Nem szomjaztam el, de majdnem, komfortosabb lett volna nem csak 10 kilométerenként inni. Felesleges spórolás volt minimálban elindulni.
Oké, itt vagyunk kábé húsz kilométernél, kirándulós üzemmódban. Egy: ez eddig rutin. Nem voltam ugyan elől, mert azok, akik elől voltak (futni jött celebek) már valószínűleg eddigre beértek, letusoltak, és megebédeltek, valamint megírták a saját beszámolójukat, de nem tört össze, nem őrölt fel. Játékélmény (nem játék) volt. Kettő: innen leptem meg magam.
A lábaim már 15 környékén azt mondták, hogy ők akár haza is mennének, itt már be voltak állva, egyetlen izmom sem volt friss. Ugyanakkor semmi olyan, amit ne ismernék, vagy ami miatt aggódnék. Mozgásban maradtam. Nem ölt meg mentálisan a hátralévő táv, nem lettek hangosak a hangok, amelyek azt mondták, hogy innen akár sétálhatnék is. Lekötött a terep, lekötöttek a velem haladók, akikkel egymást előzgettük, és őszintén szólva azt éreztem, hogy 10 kilométert MINDIG le tudok futni. És ez nem harminc kilométer volt, hanem három 10 kilométeres szakasz a frissítések között.
Haladtam. Itt találtam rá arra a mozgásra, amit eddig kivélel nélkül hiányoltam az ösvényeken magamtól, arra a valóban lassú kocogásra, amivel a hosszú, sunyi emelkedőket is meg tudom futni, és ami még pont hogy gyorsabb a gyaloglásnál. És ez kitartott végig. Amikor gyaloglómozgásra kellett váltani, nem haboztam, volt egy nagyon látványos előzésem is így, gyalogolva léptem el egy felfelé futómozgást végző srác mellett. Nem vette zokon, úgy gondoltam hát, hogy ő pontosan azt csinálja, amit Kilfish mond mindig: szándékosan tartotta akkor is a kocogóritmust, amikor már lassabb volt, mint a gyaloglás.
És haladtam. Lassan kocogva ettem meg, alig-alig gyorsabban mozogva mindazokat, akikkel addig egymásnak szolgáltattuk a kvázitársaságot. Csanya végig csacsogott, megelőztem őt is. Elhatároztam, hogy ha még egyszer futni támad kedve, lebeszélem róla. Ezt így nem lehet, holmi random belefutásokkal demoralizáni a szorgalmasabbját!
István, az egyik fehérvári srác, valahol ennek a szakasznak a közepén, vagy kétharmadánál előz meg, utolértek a negyvenesek. A nagyon elejét nem is láttam, biztos olyan szakaszon vágtak elénk, ahol nem egy vonalon vitt az utunk.
Az órámon jelzett útvonal ezen a részen már jóval többször megbízhatatlan, mint addig, legalább három-négy alkalommal teljesen másfelé visz a felszalagozott út, mint amit az amúgy friss, Gpsiesre feltöltött track mutat.
Az utolsó frissítésnél még majdnem "beérem" az ismerősömet de aztán megint annyit kaszinózok a svédasztalnál, hogy mindenki eltűnik, gyakorlatilag egyedül vágok neki az utolsó szakasznak. Annyit még hallok, hogy valakinek azt mondják, innen még nyolc kilométer. Felháborodott válasz érkezik, 23-nál még 8 km? Nem is értem, miért hiszi el bemondásra, honnan tudnák az asztalnál pontosan? Majd összerakom, hogy bárki is kérdezte, már fárad, viszont én még képes vagyok mérlegre tenni az elhangzottakat. Új élmény, hogy nem én vagyok leginkább elkészülve.
Nem készülök innen már semmi feszülésre, és ahogy sejtem is, innen már valóban lefelé visz az út. Igyekszem úgy tenni, mint aki még képes a lejtést kihasználni. Talán nem olyan sokára valami visszhangot is meghallok, egyszerűen nem lehet már túl messze a cél, szó nincs semmiféle nyolc kilométerről. Eddigre teljesen egyedül maradok, egy valaki volt előttem a negyvenes táborból, valami zöld pamutpólóban, de ő meglép előlem, a kanyarban sem látom. Követem a sárga szalagokat, megindul velem a pálya még meredekebben a völgybe, most már folyamatosan hallom a hangosbeszélőt.
Két zaj érkezik mögém, és csalódottan rájövök, hogy ketten még behoznak a cél előtt, nem tudok már semennyire sem gyors lenni lejtőnek. Harminc kilométer etikám van eddigre terepfutásversenyből, ennek megfelelően próbálom egy ideig tolni, ahogy tudom. Aszfaltvályúban futunk a pincészet felé, középen egyre vastagabb a jég, és amikor látom, hogy nem tudnak majd eljönni mellettem, intek nekik, hogy gyertek, nem fogunk elférni. Mintha meglepném őket, a második, a lány szabadkozik is, hogy ááá, ő nem olyan gyors. Arra gondolok, hogy úgy lehet vele, mint én, amikor nekem is felajánlották többször, hogy menjek el, ha tudok. Én visszautasítottam, jó volt nekem is az adott tempó. (Nem akartam belehajszolni magam túl nagy tempóváltásokba.) A lány nem utasít vissza, szabadkozva, de azért elmegy mellettem, és még a végén sem tudom befogni, amikor ellaposodik az ív a Bodriék területe előtt.
5:39-cel húz be a tempó a célba, és bár eléggé készen vagyok egy pillanatig az villan be, hogy nem, ez még nem a vége, ez még nem az a tántorgás, amikor alig tudok egy helyben állva maradni, hogy a nyakamba akasszák a kötelező érmet.
Maradt bennem még egy egészen kicsi, amit ugyan nagyobb tempóra biztosan nem tudtam volna váltani, de talán távra, esetleg. Pörögve maradtam, fotózgattam, tusolni mentem a vendégházba. Ettem a minden valaha látott és kostólt futóstésztásánál nagyvonalúbb és finomabb vega, rakott tésztából. Ittam vagy öt pohár szódát, bor nélkül, megittam egy duplaeszpresszót, és a végén, amikor nem volt mit már hova odázni, mindenféle dráma nélkül visszavezettem Paksra. Ez azért fontos, mert tavaly májusban, miután gyakolatilag fizikailag rosszul voltam a futás után, Anna vezetett haza, a szüleihez.
Most még csak arra sem kárhoztattam őt, hogy eljöjjön velem, vagy értem. A kis Szénás körök után biztos voltam benne, hogy túl fogom élni a Nagyfröccsöt is. Amit nem tudtam, és amit az utolsó 10 kilométerem fogtam fel, hogy majd egy perccel jobb átlagot hozok, mint az inkább többé, mint kevésbé hasonlító Szénáson - még ha az 2 kilométerrel és 100 méterrel vastagabb is ennél a szekszárdi pályánál. A szénás-körös 4:14 és az itteni 3:31 között, még kerekítve is van fél óra különbség. De legyen csak 20 perc. Az annyit jelent, hogy meg tudnám csinálni a Szénást négy órán belül. Nem felejtem el, hogy most nagyon alám játszott a szokatlan hideg, de nem hagyom elvenni az örömöm. Szerintem picsa nagyot mentem a Marcsinkóhoz képest. Szarrá aláztam, sehol nincs hozzám képest.
Tudnék saját magam sokkal jobb verziója lenni.
Ez a verseny nem. Nem tudna saját maga sokkal jobb verziója lenni. Ez úgy, ahogy van szinte tökéletes volt. Semmi olcsóskodás, semmi gagyiság. A polók választhatók, de csak megvehetők, de azért mégis jut egy nem ronda csősál, Garmin felirattal a nagyborítékba.
A pálya nem túl hosszú trailes sétakarrierem messze legjobbja volt. Érthető, értelmezhető, nem csak a tájékozódás szempontjából, hanem a futhatóság tekintetében is. Felvonultatott egy rakat embert, akiket jó volt távolból megnézni, közel lenni hozzájuk, és maga a közösség is szuper volt, otthon éreztem magam. Mintha megérkeztem volna. A Bodri pincészet pedig teljesen odaadta magát, senki nem húzta a száját, vendégként kezeltek az étkezésnél is. és a vendégházas zuhanyzásnál is.
Boldog voltam itt, akkor is, amikor éppen nem.