Két szemmel markolom a sötétet, hallgatom, ahogy együtt hárman, hárman egyedül, ki-ki külön-külön gyűri a nappaltól sűrűvé vastagodott éjszakát. Mika a kezem alá, az arcomhoz bújik, majd, hogy neki újra rendben lesz a világ, elégedetten, zörögve álomba hipnotizálja magát a térdemnél.
Újra csak nekem sípol az ébrenlét.
Hetek óta nem tudok futni. Szikrázik, fojtogat a szabadulni nem tudó tehetetlenség, a futásban levezetni nem tudott, bennem maradt elektromosság, az agyam ébrenlétsejtjeit csipkedi börtönében.
A sok eredőre gondolok, arra gondolok, hogy itt vagyunk a mindenünk vanban, a civilizáció vívmányburkában, jóléttel, technikával, felszereléssel, tudománnyal, és mégis, kívül-belül sebesülten, mindössze néhány jelre várva, és olyan zsigerien egyszerű,egyértelmű, magától értetődő dolgok után vágyakozunk, mint éppen a hosszútávfutás.
--
Úgy kezdődött, ahogy mindig szokott: nem igazán figyeltem magamra. Már a Muzsla előtt is éreztem, hogy mintha éreznék valamit a külső talpélemen, gondoltam - és valószínűleg igazam is lehetett részben -, hogy túl lazán hordom a cipőt. Oké, hogy nem szeretem szorosra fűzni, mert a boltívem miatt ilyenkor óhatatlanul elkötöm a lábfejemen futó ereket, aminek egyből vádlizsibbadás lesz a vége. Ezek szerint átestem a ló túlsó oldalára.
Arról nem beszélve, hogy nem is lazán hordásnál van a gondok eredője, hanem rendszerszintű a probléma. Szupinálok (a dőlések közül végül ennél maradtam, sőt, lehet, hogy idővel a kifele dőlésem hangsúlyosabb lett.)
De a szupinálás is valami miatt van.
A sérüléseknek is ugyanolyan trendi fázisai vannak, mint halál elfogadásának, a gyásznak, és mindennek, ami szembejött velem abban az igen szűk időmezsgyében, amíg hajlandó voltam orvosos sorozatokat nézni. (Mielőtt rájöttem, hogy enélkül is van elég stressz az életemben.)
Először van a tagadás.
Hetekig, akár hónapokig ugyanúgy futsz, mintha nem lenne semmi baj, és úgy tolsz el el minden nyújtást, hengerezést holnapra, vagy a következő alkalomra, mintha pont annyira sérthetetlen lennél, mint ahogy az öt évesen képzelted.
Aztán jön a kenegetés, más néven a Voltaren-, vagy a Flexagil-fázis.
A Flexagillal kezded, mert Flexagil a futás Windexe. Bármikor, bármire lehet kenni, akár emberre is. Mivel másnapra nem javul meg a lábad, ahogy remélted, jön a Voltaren Forte, ami annak ellenére sem gyógyít meg, hogy rájössz, az illata gyakorlatilag megegyezik a zöld Axe dezodoréval, és a 90-es évek elején ez a dezodor minden problémára megoldást jelentett. Csakúgy, mint a Malizia. Ilyen illatú kenőcs viszont nincsen a piacon.
Ezért elkerülhetetlen a harmadik, a Rendelőintézet-fázis, azaz a Ne fusson-talpbetét-Flektortapasz csomag.
Ebben a fázisban egy túlsúlyos, különféle látható és hallható egészségügyi problémával küzdő orvossal találkozunk, aki úgy néz ránk, mintha elmebetegek lennénk, és közli velünk, hogy a futás halálos betegség, de minimum igen veszélyes és ne fussunk. Mindezt az egészséges lábunkkal az ölében teszi, mert az esik neki jobban kézre és fájdalommentes talpunkon szemlélteti a magyarázatát. A fájdalmas területtől minimum egy méteres távolságot tart, ami miatt arra gondolsz, hogy lehet, mégis csak egy igen agresszív gombás fertőzés lehet mindennek az okozója.
Az orvostól már rögtön, kifelé tartva átugrasz a negyedik fázisba (azonnal telefonálsz), ahol lehetőleg egy sportoló gyógytornásszal, vagy rehabilitációs trénerrel találkozol Ez a minden szar, úgy ahogy van (core-izom, tartás, futómozgás), teljes reset kell-fázis.
Eddigre már minimum a harmadik heted maradt ki, elúsztak a szezonos, az éves, és mindenféle egyéb álmodozós terveid. Lehúz. Pótcselekvések jönnek. Evés, ivás, kalóriák, filmek, hosszú esték jönnek. Elfordulás jön. Mászol bele a gödörbe, fejjel előre, két kézzel túrod, hogy akkor bassza meg, juss minél mélyebbre. Egyénfüggő, hogy meddig tart a dagonya, de ahogy ennek a májusnak is vége lesz, úgy a fetrengésből is feláll előbb-utóbb még a legelszántabb önsajnálatman is.
