Azt kell, mondjam, hogy ezek a szarok a Facebookon működnek. Ezek a hirdetések. Történt, hogy egy teljesen átlagos futó, úgy döntött, hogy végre nyáron is fut, nem érdekli a meleg, végre éppen nincs valami rottyanattal lesérülve, hát miért ne futna? Fut is, de valahogy hiába közelednek lassan az egyelőre még talán távoli, őszi versenyidőpontok, valahogy légüres térbe került, és futni futott ugyan, de valahogy újra felvette az alapállapotot: mindig ugyanaz a tíz kilométer került a lábai elé, a hétvégen esetleg több, és az egészben nem volt több koncepció, minthogy meglegyen a hó elején kitalált kilométerszám.

A teljesen átlagos futó egy szép napon hazafelezombiként pörgette a Facebook falát a 47-es villamoson, és alapos fogyasztótársadalmi tréningeken edződött szeme megakadt egy mondaton, amely azt hangoztatta, hogy "Utolsó lehetőség!" Az utolsó lehetőségek általában olyan izgalmas dolgok, amelyekkel úgy költhet többet minden átlagos futóhoz hasonlatos futó, de akár nemátlagos, vagy nemfutó futó is, hogy közben spórol.

Na ez nem ilyen akció volt, ebben csak költés volt, sprórolás nem sok - vagy hát nagyon is sok, nem mindegy honnan nézzük -, de izgalmasnak, mindenképpen izgalmas volt, mert főhősünk ekkor tudasította, hogy a súlyos marketingtúltengés miatt az eddig önkéntelenül tudata sarkára tolt lehetőség, igazából egy igen fasza beugró lehet abba, amire most neki pont szüksége lenne.

Struktúrára.

Hogy valaki megmondja neki, hogy mit csináljon, mert az átlagos futók szeretik, ha megmondják neki, hogy mit csináljanak, nincs szükség itt futódemokráciára, erős futóvezetőre van szükség, akinek futóterve van! Aki végigviszi az átlagos népet az előre kijelölt úton!

Az átlagos futó a nem átlagos DK-tól, aki már nem is DK, ha nem Fuss Te Is Gergő, az utóbbi időben valahogy már fázott, mert a valaha emberi, szeretni való blogból mára Runner's world-magazinszagú mondatokba csomagolt, profitorientált, derékszögű, letiszult, önmegvalósító amerikai álom lett.

A Fuss Te Is vállakozás- ebben az átlagfutó egészen biztos - picsasok bátorságba, időbe, pénzbe és energiába került, és az valami egészen komolyan tiszteletre méltó dolog, ahogy ezt az utat ez az ember végigjárta és azért is kijár a tisztelet, amiket közben és a végén letett az asztalra. De mégis, az átlagfutó be van oltva az önmegvalósító sikersztorik ellen, ez valami futómagyar irigyfutó beidegződés lehet. 

Ugyanakkor Lőrincz Olivér, a maga, többnyire szikárabb, szárazabb megjelenéseivel nem tud sok lenni, és az átlagfutó van annyira divatorientált, hogy úgy gondolja, hogy az mégiscsak sikk dolog, hogy akármilyen szinten is, de "tanítvány" legyen. Mert az mostanság egyre menőbb dolog.

Az átlagfutó ezzel az alapfelállásal áll neki jobban beleásni magát ebbe az egész hajcihőbe, és ezt úgy gondolja, hogy jobb tisztázni, mert ha már ír valakikről, és valamikről, akkor jobb tudni, hogy milyen szubjektív tényezők torzítják az értékítéletét.

Az átlagfutó továbbá arra a kérdésre nagyon kiváncsi még, hogy lehet valami egyénre szabott, ami tömeges? Fenntartásai vannak.

A Fuss Te Is Akadémián két lehetőség van a csatlakozásra, ha az átlagember kiválasztotta, hogy mire szeretne felkészülni.  

1: Van egy bővített csomag tízezer pluszért, ahol közös edzés, meg "További prémium videók és belső szakmai anyagok" vannak mindazoknak "akik minden tudásunkat meg szeretnék kapni, minden lehetőséget kihasználnak, hogy fejlődjenek".

2: Na hát pont ezektől a szövegektől pattan fel a beépített cinizmuspajzsa Átlagpetinek, és úgy dönt, hogy az alapcsomag introvertáltaknak, ötezerért pont megfelel neki. Annyi azért  belefér egy tesztelésre, főleg ha a célt, a két húzónevet és a közszolgálati jótétemény áldásos hatásait nézzük: az átlagfutó majd jól leteszteli, hogy érdemes-e belevágni, és jól megírja mindazt ebből a kalandból, amit megírhat. 

Mi kell mindehez?

- elegendő elszántság, hogy neten kiadjon egy átlagfutó 5000 forintot.
- bankártya minimum 5000 forinttal
- az, hogy ne hónap vége legyen
- egy Trainingpeaks profil. Az átlagfutó már futókarrierje elején megpiszkált gyakorlatilag minden sporttrackes oldalt, tehát adott esetben csak a regisztrációba kell újra életet lehelni.
- pulzusmérő óra
- ha ez nincs, akkor távolságalapú agy, vagy google térkép képes technikai eszköz.

Az átlagfutó július 20-án fogta az adást, hogy Utolsó lehetőség! a csatlakozásra, ha a Spar maraton a cél - a huszadika tud necces lenni, de még volt ennyi pénze a kártyán.

A Trainingpeaks ügyfélszolgálata zseniális: gyorsak és kedvesek. Gergőéknek szüksége volt arra, hogy a felhasználó név beazonosítható legyen, tehát a viszonylag általános, hovatovább átlagos "Peti" usernevet némileg specializálni kellett. Ezt mint felhasználó nem lehet megoldani, írni kell az ügyiszolinak.

Óra meg van, igazi nagyvad kisfutónak: Garmin Fenix 3.

Regisztrálni kellett a Fuss te is oldalon, betenni a kosárba a kiválasztott edzéstervet, és jól befizetni az ötezret. A regisztrációról, a befizetésről egyből megjött az email.

Ekkor volt csütörtök, a terv hétfőn, 24-én indult. Az első életjelet az átlagfutó szombaton kapta. Egy elég részletes, alapos email volt ez. Jól strukturált, logikusan felépített, mindenre gondoló, linkekkel, magyarázattal, videóval megtámogatott könyök alá nyúlás. Ez nehéz műfaj, Mr. Átlag kifejezetten értékelte ezt, az első bejelentkezés megadta a bizalmi alaphangulatot. Lehet valakinek a fele felesleges, mert kiismeri magát ezen a területen, hogy is kell regisztrálni egy ilyen oldalra, van órája, és egyáltalán: kütyübuzi, de biztos vannak jó sokan, akiknek kell ez a mankó. Akinek nem kell, azért az is megnyugszik, hogy ebből tényleg lesz valami.

A Trainingpeaksen kapja majd a futó az edzéseket. Önmaga bonyolultságában meglehetősen mítikus oldal ez a Trainingpeaks, és gyakorlatilag bárhova kattint az átlagfutó, azt kapja vissza, hogy fizesse be a prémiumpénzt, ami azért marhára nem átlagmagyarfutó pénztárcára van szabva. Az email azonban erre is kitér, fizettünk már eleget, többet nem kell, elég lesz a free verzió is.

Az átlagfutó óra- és pulzusalapon nyomja, és majd meg van veszve, hogy végre értelme is legyen a százhúszezer forintos Garminjának. Ahogy kérik, Átlagpeti elküldi két nem átlagos futásást elemzésre, személyesen Olivérnek, és majd vért izzad, hogy elfogadható formába öntse első az első kontaktot Vele. (Nem pont kettőt kértek, hanem "az elmúlt fél-egy év verseinyek az adatait". Átlapetinek kettő említésre méltó versenye volt.)

Olivértől a híres egymondatasai közül érkezik egy válaszként: Zónák beállítva, hajrá! (Pulzuszónákat tapogatni későbbiekben tilos.)

Oké, de hogy hajrá? Hol hajrá? Mit nézzen az átlagfutó? Nincs mit nézni, hiába bámulja a gmailt, vagy a Trainingpeaks appját telefonon Peti, az átlag. Újra olvassa az eddig kapott információkat, és az egyetlen, amire támaszkodni tud, az a mondat, hogy "Edzéseidet a TrainingPeaks nevű edzésnaplozó rendszerben fogjuk vezetni." Úgy dönt, hogy lenyugszik, az appot fogja nézni, és várni, hogy valami ott történjen. Standby.

A valami vasárnap délután történt, legalábbis az átlagos tesztemberünk akkor vette észre, hogy az következő hétre adatok jelentek meg bizonyos napokon. A hétfő rögtön pihenőnap, nincs is jobb, mint amikor így indul az ember! Így kezdődnek a jó kapcsolatok, egy kis heverészéssel. Kedden, csütörtökön, szombat, vasárnap edzés. A hétfői, pihanőnap kommentjében ott várta a felhasználónkat egy újabb nagyon részletes, jól átgondolt, mindenre lehetőségre, elágazásra kitérő segédlet. Ez a műsor nagyon jó megy Gergőéknek, és ez kell is ide, hiszen egyéb kontaktus nincs az edzőkkel. 5000 forintba nyilván ennél több nem fér, nem lesz itt heti finomhangolás, de ennyi van, és ez elég korrekt szövegalapú tartalom. Egyedül az a bekezdés zavarja meg átlagos hősönket egy kicsit, hogy "A pályáról: terepre készülünk, így lehetőségeid szerint fuss te is terepen." Gyorsan megnézi mi a faszra is jelentkezett, de amikor azt látja, hogy Spar maraton, akkor lesimitja a szemöldökét és elintézi annyival, hogy ez biztos ilyen Olivér template maradéka lehet, végülis ő általában terepre edz embereket, biztos.

Volt egy szekció, amit a regisztráció alatt el kellett fogadni, hogy igét, okosságot nem terjeszthet az előfizető, ami elfogadható, érthető és fair feltétel. A heti négy nap nyilvánosan is elérhető adat, ezzel nem lehet gond. Annyi talán elmondható, hogy miért jobb ez az egész, mint amit az Átlagpeti magától csinál, illetve csinált volna:

1. az átlagfutó magától is érezte, hogy koncepció nélkül csinálja, amit csinál. Az egyedüli cél a hónap elején kitalált havi kilométerszám volt - ezeket közel sem érte el mindig.

2. A heti három futásról magától soha nem ment volna fel heti négyre.

3. A futások önmagukban is szignifikánsabban hosszabbak, mint a standard egy óra, vagy 10 km, amibe teljesen beleállt már jó ideje.

4. A hosszon és a gyakoriságon kívül ott van még a gyorsítás is, az edzéseknek van ilyen része is, és átlagfutónk erre se lett volna hajlandó pusztán saját lelkét követve - főleg nem augusztusban.

Átlagpeti jelenleg a harmadik hetet döngeti. Mi történt eddig? Tart-e még a lelkesedés? Elégedett még? Elsunnyogott-e a kis pöcs akár egy edzést is? 

Természetesen. Habár meg kell jegyezni, hogy nem lustaságból, hanem piálásból és kánikulából kifolyólag. Az, hogy átlagunk bukóba fordul az eddigi heti három alkalmaival, egy óráival, 10 kilométereivel, az várható volt valahol, emiatt nincs önostorozás. A futások nem tartalmaznak olyasmit, amit eddig nem csinálta volna, sehol nem kell rekordokat döntögetni, de a nem döntögetés az viszont folyamatosan megy. A kánikula miatt az sem lett meglepetés, hogy a bebukás ennyire hamar bekövetkezett. 

Heti négyszer több mint egy óra feladatos futás fáradtságtorlódást okoz, ehhez hozzá kell szokni, mert önmagában a heti két pihenőnap kevésnek fog érződni. Hogy később mi lesz, jön-e a megszokás, még nem tudni. Az első hét vasárnapján már kurvára várta a tesztelő átlaghős, hogy vége legyen a futásnak - pedig az volt a lekönnyebb a héten. 

Ugyanazokon az útvonalakon egyre romló átlagtempói vannak - fáradtság.

A bukás a második hétvégén jött. A meleg meg a pénteki másfél üveg bor miatt a szombati futást vasárnap reggelre tolta. Vasárnap reggel a negyedik kilométernél viszont nem átlagosan, de keservesen összeszarta magát egy bokorban, és egy újabb km után szépen leült a 41-es villamos megállójába és hazament. Vasárnap este sem ment ki futni, mert ólmosan fáradt volt, és az eső is leszakadt, nem akárhogy. 

Aludt kilenc órát, újra fiatal és potens lett, a hétfői pihenőnapján, napközben letolta az elmaradt vasárnapot, és tegnap pedig a tegnapi adagot. Újra egyenesben van, széklete újra a megfelelő formátumban és időben a megfelelő helyre kerül, és eddig egy futásból maradt el egy óra mindössze. 

Amellett, hogy sok és, hogy fáradt, még annyit tud elmondani az átlagfutó, hogy marhára nem egyszerű bizonyos pulzusokat hosszú távon tartani, mert nem tartoznak ezekhez begyakorolt tempók. Vagy alatta, vagy fölötte van, és  marha nehezen tud abban a szűk tartományban maradni., ahol kell. Ez hosszútávon fárasztó és örömölő tud lenni mentálisan. (Hosszútávon - nem telt el még három hét sem.)

Mi nem egyszerű még? Útvonalakat találni. Ahogy lassan, de biztosan egyre hosszabbodik, nyúlik, növekszik, végtelenedik az egyes edzések ideje, úgy működnek egyre kevésbe az eddig kitalált pályák. Az átlagfutó jelzőrendszere és belső futásmértékegységrendszere alapvetően távolságalapon dolgozik, időből maximum az egy órát ismeri, ami kb 10 km, de soha nem volt még 12 szerinte. Nehéz időben kalkulálni a hazaéréssel, nehéz megtalálni a kanyarodási pontokat, hogy pont úgy érkezzen egy kúthoz, hogy az ne zavarjon bele egy gyors tempóba, illetve nehéz olyan helyszínt találni és oda megérkezni, ahol zavar nélkül ki lehet futni a résztávokat.

Úgy tervezni magánéletet, hogy csak egy hetet lát előre az ember, kurvára nem egyszerű. Most már lassan tiszta lesz a koncepció, de egy átlagfutónak átlagosan sok idő futáson kívül megtervezendő elintéznivalója van. Jobb lenne előre látni az egész ívet, jobb lenne képesnek lenni megmutatni az egész ívet otthon, hogy mivel lehet számolni.

Mindezek hatására az úszás a júliusi csúcs után erősen sokadlagos tevékenység lett a prioritási listán. Ezért átlagfutónk nagyon szomi lett, mert nagyon szereti úszni és azzal is tisztában van, hogy kell valami keresztedzés. 

Nagyon örül ugyanakkor a mi futónk, hogy megismertették a "levezetés" fogalmával, még ha rontja is a statisztikákat és azon aggódik, hogy akivel akkor találkozik, amikor levezet, azt gondolja róla, hogy a csoszogástól is így izzad. Ugyanakkor tényleg iszonyú hasznos, nincs izomláz, nincs fájdalom, a sokkal nagyobb igénybevétel ellenére sem.

De ha eljut a négy órás maratonhoz, főleg a végéhez, a célba, akkor majd jól beszámol mindenről, mert írni nem átlagosan szeret, hanem kényszeresen. Főleg, ha etikailag Gergő és Olivér nem rúgja jól seggbe, hogy nem egyeztetve pofázik minden hülyeséget.

Nincs ennyire uborkaszezon egyébként, de a meló mellé csak-csak bekacsint a nyár, kevesebb az írnivaló, vagy az írnivalót éli meg nem írnivalóként az ember. Nem álltam le, sőt, magamhoz képest előkaptam egy komolyabb fejszét az őszi fákhoz, arról azért nagyon hamarosan majd szanaszéjjel írom magam.

De közben egy csomó minden felbukkant, amit aztán el is felejtettem, de az egyik most megint eszembe jutott.

Szóval a Salomon UTH, ahogy fel lett dolgozva, azt kurvára értékelem, gondolom ez az infó sokakat meghat. Magát a hosszú filmet a saját műfajában is, alkotásként is ráadásul, és ez is fontos és megható. Nem fogom a Salomon videókhoz hasonlítani, mert nem tudom, hogy volt-e ilyen szándék, vagy csak én látom bele az akaratot, de ha ettől eltekintek is, akkor is fasza lett, és nem főleg azért, mert ismerős embereket, tájakat látok benne viszont, hanem mert baromi jól meg lett csinálva. Ezekkel az új technikákkal félelmetes gyorsasággal lehet otthagyni minden kelet-európai, vagy magyar kínosságot, amikor mindenről síkit, hogy nulla forint volt a büdzsé.

Most már csak két kicsi, relative (piszok) drága kütyü kell, és ilyen bitang jó youtube videót lehet csinálni, mint amit Dani (meg az én) ismerősöm csinált az UB-n. És nem volt stáb, sem semmi, ott klattyogott mellettünk egy kölcsönkért Camping biciklivel, amire ráapplikálta a DJI OSMO botját, a kormányra meg az iphone-t. A hátán még vele volt csak úgy mellékesen egy drón, és ez lett a vége.

Ez a Salomon film is biztos sok pénzből készült, ha cucerárét nézem, de nem ez a lényeg, értitek miről beszélek. És ha van, aki ért hozzá, hogy kell ezeket a cuccokat használni, akkor olyan baromi jó dolgok készülnek, mint ez a film. Nem mintha ÉN értenék hozzá, de gond nélkül teszek így bármikor.

Élvezettel néztem, leltem fel koncepciót, egyedül a kezdő leányzót (tök jó kis beszámoló a link mögött, ne hagyjátok ki) hagyták kicsit lógva, mert ha már (nagyon helyesen) ekkora hangsúlyt kapott az elején, én rá fűztem volna a filmet, legalábbis (még) több képernyőidőt adtam volna neki, mert jól vitte az első pár percet. Nem lehetett nem vigyorogni azon, ahogy széjjelröhögi az intrót. Ezzel valahogy meg is lett a profizmus mellett az a báj is, amit végig tudtak tartani, emberi lett, közel tudtak hozni, nem a szuper beállításokon és nagytotálokon nyálaztam el, hanem tök frankó volt követni, hogy kivel mi van. Mondat vége. Ja nem, azért a Szamóca Tanya megérdemel egy ingyenreklámot, csak kár, hogy a lekvár a főszereplő az oldalon.

És egészen specifikusan nekem még ennél is fontosabb volt, hogy mennyire informatív ez a huszonöt perc. Szépen végig lehet nézni, hogy a magyar valóságban ki milyen zsákkal jár, milyen cipőben oson, mit rucit porol össze, vérez agyon, és milyen telefont nem félt elvinni vidékre.

Ehhez jött hozzá még a szintén nagyon fain infografika, ahol pedig diagrammokkal, számokkal is elmondják, amit kábéra végigpause-oltam, hogy Salomon zsák, meg amit alig mutattak, azt is, ugyanis a nem sztárok a számok alapján bizony Decathlon zsákkal nyomultak.

Látni azt is viszont, hogy softkulacsos megoldás beválni látszik, és ha megunom a zsákommal való bénázást, akkor lehet ezen is el kell gondolkoznom. Mert magamnak tök nagy sztár vagyok.

Ugyanez érvényes a lámpámra, amit ugyan még sokkal ritkábban veszek elő, mint a zsákot, de ennek ellenére be kell látnom, hogy régi Petzl Tikkina kevés a boldogsághoz - megint nem sikerült spórolni a spórolással. Szóval a banda nagyobb része Petzlben világít, és mivel nem akarok megint vakra menni lámpaügyben, majd újra tőlük veszek, de feladatra inkább dedikáltabb lézeratomlámpát.

Ha 10 év múlva elkopik a Nike Wildhorse-om, akkor is tudni fogom, hogy merre kell elindulni, sőt itt, a UTH egyik Marcifotóján bukkant fel előttem először a ninijijji vagy millyen az Injinji lábtyű, amire aztán utána Simonyi Balázs is rákontrázott. 

Azt az egyet nem mondta el, írta le senki, hogy a picsába lehet ennyit futni koszban-porban, tökön-babon át. 

Árpád megint megkínzott. Mindig ugyanazt csinálja. Ha ott van a környéken, általában következő dolgok történnek velem.

1: Nem tudok parkolni.

2: Sorban állok.

3: Izgulok.

4: Szenvedek, de picsamód.

5: Nagyon elfáradok és büdös leszek.

A 35. Lidl Balaton-átúszás kiváló és szemet gyönyörködtető példája volt mindezen öt pont együttes bekövetkezésének, hovatovább Árpád elegánsan rádobott még egy VASÁRNAP délutáni Balatonról Budapestre hazajutást. 

Fogalmam nincs, milyen volt a Balaton-átúszás a BSI előtt, most vállalhatatlan sorokat láttam, kézzel írt és tépett számlákat. Nyolc után indultunk a Flórián tér környékéről - ha már Balaton, Anna és egy kolléganőnk is elkísért, hogy addig ők strandolnak - fél tizenegyre voltunk lent, úgy, hogy már a kocsit is betettem két tuja és egy kuka közé valahol fent, a faluban.

Nem is a 3000 forintos kedvezmény volt a BSI nagykövetes előnevezés fő attrakciója, hanem az, hogy abban a sorban gyakorlatilag senki nem állt. Nem tudom, hogy másképp mikor jutottunk volna vízbe Danival. (Dani, mint olyan, bringával jött-ment Fehérvárról.) 

A vízbe jutásért két Anakonda-sor vetekedett, és az egyik irinyó-pirinyó részeként 12:30 fele csak az nyugtatott meg, hogy Árpád zsebre dugott kézzel, és békésen elnyúló bajusszal, teljes lelki nyugalomban beszélgetett valakivel a parton, egy fa alatt. Hát ha ő nem ideges, én biztos nem fogok izgulni.

Jött a placcs, nem volt idő sokat szoktatni a golyókat, úszni kellett egyből. Daninak többször mondtam, hogy nyugodtan menjen saját tempót, átúszás-szűzként itt még a futáshoz képest is tanácstalanabb voltam, meg hát vízben azért csak-csak úgy van még egy ilyen nagyonvasember is, hogy nehezebb neki beszélgetni. Jó utat kívánt, aztán előrement. 

Én meg kurvára meg voltam lepve. Hullámok bazmeg. Hát ezek. Az uszodából, de még a partról sem látszottak, itt meg csupa hullám minden. Kidugnám a fejemet, de még ott is víz van. Benyelem. Láb és pisaíze van, nincsenek illúzióim, tuti most nyeltem le tíz adag körömgombát. Doktor House eset leszek, ez lupus, ezerszázalék.

Merthogy emberek bazmeg. Rengeteg ember, olyanok vagyunk mint egy fordított partraszállás, ez az én Dunkerque-m, de nekem nem két nap, hanem pár száz méter az élet. Oldalba hullámzik, feljebb kell emelnem a fejem, kerülnöm kell, sokan vagyunk, nem haladok, MÁR elment a fele erőm, és még sehol nem vagyok, most ugrottam a vízbe, most MI a faszt csinálok???

Rengeteg energiám elment rögtön az elején, és viszonylag komolyabban meg voltam, ha nem ijedve, de illetődve. Miért, mire számítottam? Nos, igazából semmire, csak menni akartam, nem gondoltam a részletekre túl sokat, semmi más nem volt a fejemben, hogy milyen állati menő lesz átúszni a Balatont, mert már ÚSZÓ is vagyok.

Valahogy, valamennyire rendbe hoztam magam, néztem másokat, hogy egy-egy rövidebb gyorsúszással tiszta területre érkeznek. Leutánoztam őket. Találtam egy viszonylag jól működő ritmust: többet siklani víz alatt, ott nem hátráltat a felszíni káosz.

Egy kilométernél megnéztem az órám. 28 perc ment el, és ez segített. 22-24 perc alatt tudok uszodában ennyit, ez azért nem is olyan rossz, ha azt nézem, hogy most veszem el a nyílt vízi szüzességem és marhára nem esik jól.

(UPDATE 2017.07.14: itt egyébként jó nagy hülyeséget írtam, tegnap úsztam le az eddigi legyorsabb 2000 méteremet, és bizony az első km 25 percbe került, szó nincs itt eddigi 22-24 percekről. Ami viszont azt jelenti, hogy ANNYIVAL nem is voltam lassabb.) 

Dani azt mondta, hogy a nyílt vízi úszás egyik kulcsa a tájékozódás. Itt már tudtam, hogy ez a sport sem az én sportom, és nem tévedtem. Folyamatosan merőlegesen akartam úszni a tóra, de a jelek szerint ehhez képest balra tartottunk. Én mindenesetre - gondolom a hullámzásnak engedve - folyamatosan bele akartam úszni a következő hajóba. Sokáig tartott mire sikerült tartósan célirányba tenni magam. Ha visszanézem a a térképet, akkor viszont azt látom, hogy a  Révfülöp és Boglár között húzott egyenes - az óra jobb és GPS híján erre volt képes, túlnyomórészt mellben úsztam, nem kapott sok jelet - még mindig jobbra tart a merőlegeshez képest. Hát ennyit a tájékozódásról.

A másik kulcs a lábvíz. Nézz ki valakit, aki kb azt ússza, amit te, és tapadj rá hátulról. Kb 20% energiamegtakarítást jelent. Próbálkoztam ezzel is, háromszor-négyszer, de nem hogy a másik tempóját nem tudtam tartani, de a magamét sem. Teljesen össze-vissza haladtam, legalábbis ezt éreztem.

A két kilométer 55 perc környékén volt meg, és még határozottabban nem örültem a következő harmadiknak. De lenyomtam. Három után ismeretlen terület, és három és félnél természetesen teljesen ki voltam tikkadva fejben és vállban. 

Azt olvastam, azt mondták, hogy három fele valami egészen hűha-élmény, hogy bent vagy a tó közepén. Alibi megállás, persze, hogy az lett. Visszanéztem. Előrenéztem. Nem éreztem semmit, semmit, túl sok volt az ember, az erőfeszítés ott feszült a nyakamban, Flow király messze járt. Hát akkor bassza meg, menni kell tovább. A tempók és bugyborékolások közti eléggé szakadozott, gyakran kakofóniába széteső ritmusban néhol azért el tudtam gondolkozni. Körbejártam témákat, ezzel párhuzamosan megoldottam a pillanatnyi másodpercek feladatait. Ha  kellett, vizet köptem. Ha nyeltem, köhögtem.  Kerültem. Előztem. Félrehúzódtam. Új ritmust kerestem, gyorsba menekültem a beszorulások és a vállfájdalom elől. 

Néztem az embereket is körülöttem. Csodaszép lányok, címlap- és modellnedves arccal, hajjal. Hatalmas, melós hátú kidobómagyarok. Középkorú nők rendületlenül haladva előre. Kissrácok gyorsban, bohóckodva. Sokan napszemüvegben, végig kitartott fejjel, pamut baseball sapkában. Triatlonosok pólóban, nem akarnak leégni.

Teljesen szétestem, aztán mégis, még négy előtt észreveszem Danit, pedig már hosszú ideje nem láttam a zöld sapkáját. Felvillanyoz a tudat, hogy ezek szerint tartom a tempót, és értékelhető tempót tartok. Sokáig tart mire az emberek között befogom, és elúszom mellette gyorsban, hogy megvicceljem, de észrevesz és visszajön rám. Persze nem enged el, nem teheti, vérében van a versengés, de ezúttal én sem bánom, mert tudom, hogy ez legalább lefoglal, ezek a hormonok bevisznek. Nincs annyi energiám, hogy előnyt gyűjtsek, elégettem mindent, neki ilyenkor mindig van mit begyújtania. Nagyon sokáig toljuk ezt, a négy feles  bóját észre sem veszem. A végén újra rengeteget kerülgetünk, jó párszor beletempózóm, mert beragadok és Dani további métereket szerez. Ráúszom még egyszer-kétszer, hogy legalább lépésben maradjak, aztán végre leér a lábunk. Bevár. Kocogunk ki a vízben, amikor már nem tart meg a víz, csak tántorgok. Dani int, hogy gyere, gyere! A szárazföldön majdnem elesek, nem vágom a mozgást, összeakadnak a lábaim, vigyorgok az érzéstől, de kocogunk be a leolvasókhoz. Későn állítom le az órát, pedig aztán van különbség a bruttó, nettó között, mert nem csak kódot olvasnak le csuklóról, hanem még mindenkit pofán is fényképeznek. Azért lenyomom még kettő és fél előtt, mert az mégiscsak két és fél órán belül van, megdolgoztam azért, hogy ne szégyelljem ezt a pöcsömnyi hiúságot. 

Alma a kézbe, kábé három harapásra betolom, farkaséhes vagyok, pedig odafigyeltem, hogy rendben induljak neki. Hűsít, élvezem az édes, leves ízét, olyan intenzíven élem meg, mint még soha. Leszakadnak a vállaim, de ezt nem tudom, hogy könnyíteni, ennek aztán guggolhatok, görnyedhetek, mindegy, be vagyok lőve boldogsággal, és a belső drogokra csak ráerősít a Balaton, a nap, a nyár, hogy végre kicsit kiszakadtam a melóból és Budapestről.

Ellőjük az összes kupont, kivéve a kávésat. Dani nem iszik, én nem merek. A két alkoholmentes DREHER ( :( ) sör, meg a péksüti, meg nem is tudom, mi után hozok egy S-es pamutpólót Annának (az XS-es eddigre elfogyott), aztán viszonylag gyorsan feljutunk egy megnyugtatóan nagy, klímás, és gyors hajóra. Dani odaát visszakéri a bringáját, megint teker egy laza kilencvenest, én pedig megkeresem a lányokat a strandon. Szerintem én jártam jobban, ha valaki kérdezné.

Egy várost természetesen nem lehet két nap alatt kiismerni, de szerencsére minden további nélkül lehet úgy tenni, mintha mégis. Ennek alapján kijelenthetem, hogy Mannheim az egyik legsemilyenebb német város, azon nem kevés számú német város közül, amelyekhez eddig szerencsém volt. Ez egy. 

Kettő, hogy Mannheimban picsa sokan futnak, szerintem ennek mindenképpen köze van ahhoz, hogy piszok nagy egyetemek vannak a városban (fiatalság bolondság), amelyek jelentékeny része az egészségügyben érdekelt, illetve, hogy amennyire semmilyen amúgy a város, annyira alkalmas erre a tevékenységre.

Margitszigetpóz

A város mérhetetlenül sok folyópart menti kilométerrel rendelkezik, mert nemcsak a Rajna halad éppen errefelé, hanem a Neckar is pont itt randevúzik a Rajnával. És mindezt igen laposan intézik el - azt igazából nem mondhatom, hogy a németekre jellemző módon. Mindenesetre, ha elindulsz bármelyik folyó mellett, gyakorlatilag síkban kifuthatsz a világból. A németeknél nem kell félni attól, hogy a sétány vagy bicikli út valaha is elfogyna. Legalább olyan összefüggő halmazuk van ezekből, mint az autópályákból.

Két napot töltöttem itt, és ugyan lett volna elméleti esélyem mind a két nap elindulni, de végül csak egyszer tudtam felfedezőt játszani. Azért a véletlenre nem bíztam, ha már megkaptam az Onthego map linkjét privátban - amely leginkább azért zseniális, mert a Google mapet vegyíti a Strava heatmappel - , akkor használtam is. 

Manhheim közepén van egy érdekes negyed, a Quadrat, ami gyakorlatilag egy kis New York, számozott, betűzött, derékszögű blokkokkal. Ha bevásárolni akarsz, vagy kíváncsi vagy a németek kontra bevándorlók című, a múlt években történtek ellenére gyakorlatilag hosszú évtizedek óta változatlan valóságára, netalántán olyan korrekt hotelt keresel, ami mindenhez közel van, akkor itt a helyed. Itt laktam én is. Zabáltam a Dönert, (ami közeli testvére a mi gyrosunknak, ám hamburgi eredetének ellenére sokkal autentikusabban török étel, mint a görög névvel  elkészült, de többnyire szintén törökök által körbecsavart bebaszás utáni, körúti életmentő), zabáltam a Currywurstot, kilátogattam minden este egy folyóparti sörkertbe helyi búza- , és simasört inni, és zabáltam hozzá Flammkuchent is, ami a pizza és langalló németfrancia rokona általában szalonnával és hagymával, de természetesen van művileg kitalált mediterrán elfajzása is, rukkolával olivabogyóval és paradicsommal. Én erre mentem rá, mégiscsak vigyázok az alakomra. 

És hát mindeközben sétáltam, élőben is felfedeztem a futóterepet, fotóztam a várost és a futókat. Fehérek, barnák, feketék, és nobody gives a fuck, szinte érzem, ahogy gyógyul az elmém a zsibbasztó plakátmagyarország mindent megbetegitő népagyfaszsága után.

Persze hazudnék, ha azt mondanám hogy minden tökéletes, mert nem. A színek és a mástól való félelem, az ösztönös, ősemberi rettenet a bármilyen szinten tőlünk megkülönböztethető csoporttól ugyanúgy jelen van Mannheimban az én két napomon is. Jelen volt a 2000-2001 táján is, amikor odakint dolgoztam Frankfurt mellett. Mégis, elfér, ki tud nyújtózni, nem sűrűsödik be, nem sűrítik be akaratlagosan forráspontig. Visszagondolok minden ismerősömre, lányokra, fiúkra, (főleg lányokra), Nigériából, Koreából, a második, harmadik generációs törökökre, hollandokra, új-zélandiakra, magamra, a magyar srácra, aki másfél évig feloldódott Németország olvasztótégelyében. Aztán végigfut mindaz bennem, ami azóta történt, mindaz, ami lehetett volna, és végül kilyukadok annál a pillanatnál, ahol most vagyok, és lassan eltűnik a fáradtság a harmadik, negyedik kilométer után.  Szeretem (futva) a jelenem. Ugyan egyre komolyabban sújtja Németországot is a nyári kánikula, de az esti harminc fok sem állít meg, és élvezem, hogy ismeretlenül ismerős helyen futok.

Kifele indultam el a a Quadratból, nagyjából egyenesen a Neckar irányába, fel az első hídra. Előtte pár órával éppen itt futottam bele, valami nagy futórendezvénybe. Egy parkból jelent meg a tömeg, és haladt át a hídra vezető felüljáró alatt. Valaki piros fáklyát gyújtott az aluljáró előtt, szürreális fényben, füstben futottak át izgatottan kurjongatva alattunk. Neten azt néztem, hogy a Brooks Runhappytour mannheimi akcióját kaptam el éppen. 11 német nyelvű város, egy cég, ingyenes tesztelési lehetőség, célidő, szabályok nélkül, just for fun, korán érkezőknek ingyen Brooks pólókkal, és minden helyszínen egy lokális futócsapat adja az idegenvezetést. Szimpatikus, és miután a német elvárások általában meglehetősen magasak, eléggé rendben van a körítés is. Az, hogy utána közös sörike, meg grillezés van, az alap. 

Ha van kedvetek, nézzétek meg az oldalon a galériát, egészen jó képek vannak, az én videóm szuperérdektelen lett, pont lemaradtam a fáklyás részről.

A hídon átérve aztán a idővel maga a futás közben is meglepődtem. Először azt hittem rosszul látok, de második alkalomra, kiderült, hogy nem, majd ötödik alkalmomra lefotózni is sikerült. Nem csak emberek lötyögnek a parkokban és sétányokon, de a nyulak is jelentős sport- és táplálékbeviteli tevékenységet folytatnak. Mindezt úgy, hogy boldog és felpörögött, póráz nélküli kutyák népsűrűsége sem alacsony.

A nap lassan - sokkal nyugatabbra sokkal később, már csak ezért is folyamatában irigy vagyok A Nyugatra - alábukott, én féltávnál valahol felbaktattam egy másik hídra, és visszafordultam. A kikötőnél beleszaladtam valami kurva nagy csokigyárba - karma is a bitch - , aztán még arrébb egy strandba, ami tulajdonképpen egy menő folyóparti, szabadtéri kocsma volt - yes, karma is still a bitch -, és eljutottam egészen a tévétoronyig, majd onnan vissza, a város irányában kerülgetve a lezárt parkot, végeztem is a tíz kilométeremmel. 

Egy egyetemi városnál azért még nyáron is meglehetősen furcsának hatott, hogy este tizenegy környékén gyakorlatilag kiürült a város, elhakultak a kiülős teraszok, és szinte lehetetlen volt sörhöz jutni. Pedig még mindig közel harminc fok volt és nagyon szomjas voltam. De hát mire való a minibár, ha nem arra, hogy kisüveges, nagyáras sört igyon belőle az ember, miközben az Oli-féle módszerrel mossa és szárítja a futócuccát?

A szoba gyakorlatilag klónozott, a futás emitt, a sör és pocak amott kevesebb.