Úgy kábé kétmilliószor tévedtem el nem egészen 24 km alatt, amiben lehet, hogy jobban elfáradtam, mint a göröngyökben, sziklákban, emelkedőkben (849 méter, 849 MÉTER!!!), lavinákban. Aztán már másodszorra találkoztam az emberrel, aki már az elsőre is a helyzethez túlöltözötten, valami csendes, kihúzott hátú, békés módon úgy köszönt, hogy:

- Szervusz!

Amikor másodszorra értem be, rönköket dobált arrébb az ösvényről, elég volt a hang után mennem, hogy rátaláljak a helyes útra - legalább 500 méterig nem kellett ilyen problémákkal számolnom. Terepen főleg nem segít rajtam semmi, hiába van órám, letöltött trackem, mégis, olyan ösztönszerűen választok rossz ösvényt, minden egyes választási helyzetben, hogy az maga a csoda.

Kisebb testű, vizslaszerű vadászkutyája ott szaglászta előtte az utat. Hosszú, sötét, a fejtetőn már ritkább haj, barnásszürke túraruházat, semmi olyasmi, ami miatt megmaradna az ember emlékezetében.

- Helló ismét! - köszöntem neki oda újra. - Majdnem sikerült a helyes utat választani!

-Igen, látom! - mosolygott ironikus felhanggal, miközben lehajolt egy újabb ágért. Aztán, mintha meggondolná, mégiscsak tovább fűzte.

- Mindegyik út helyes, legfeljebb nem oda érkezel, ahova akartál. De mindegyik út helyes!

Nevettem egyet.

- Igen, ezen el lehet gondolkozni! - szóltam vissza, hogy valamit reagáljak rá, majd intettem egyet hátra, mielőtt újra a bozótosba értem volna.

De aztán velem maradt a mondat. Váratlan helyen kaptam valószerűtlen mélységet. Mindegyik út helyes, legfeljebb nem oda érkezel, ahova akartál.

Hosszú haj, belső béke, önkéntes, társadalmi munka. Gyanús volt a fickó, kifejezetten gyanús.

Mindenesetre a végén a három óra helyett, négy óra tizenegy perc,  plusz utazás után mégiscsak oda érkeztem, ahova akartam. A hűtőmhöz. A vendégek tegnapelőtt benne hagytak egy angol sört. Három óra huszonhárom perc nettó önszopatás után határozottan azt gondoltam, hogy a britek kifejezetten megtanultak végre frissítő alkoholt produkálni - mert amúgy mégiscsak fura dolog széndioxid nélkül gyártani a sört. 

A 3:23 és a 4:11 között történt egy csomó érdekes (lásd fent), és sokkal kevésbé érdekes (lásd lent) dolog, úgy mint kezet a térden tartva görnyedés, megállás, kútból ivás, fényképezés, és videózás. Először Salomon paródiát akartam készíteni, mert ebben a műfajban ugye a Hónaljmirigy óta tudjuk, hogy milyen jók vagyunk. Szóval inkább mégse csináltam ilyet.

Bár a potenciált érzem, de rájöttem, hogy technikai szempontból legalább annyira el vagyok maradva a szükségestől, mint futótehetségben. Szomi vagyok, de leszek majd jobb, és lesz itt még Petimon TV Season 05 Episode 03! 

 (Ja, aztán délután azért még úsztam egy kicsit egy nagyon hideg kültéri medencében!!)

Ezért szeretem a Smashrunt. Nem adott badge-t vagy egy éve, de amikor igen, akkor nem aprózza el. I'm a motha fuckin mountain runner now!! 

Árpádtól visszaszedni a pénzt fedőnevű, grandiózus, valószínűleg évtizedekig tartó projektem keretében ingyen neveztettem magam a céggel a hirhedt K&H-s happeningre. Sajnos, a karma közbeszólt, és belerántott egy eredendően ártatlan áldozatot, és teljesen tehetetlenül csak remélni tudom, hogy vizsla meg fog gyógyulni. A törött lámpabúrát leszarom, de igen, megértettem az üzenetet, és csak arra kérem ezt a kurva univerzumot, hogy hadd ne kelljen többé másokat bántanom. Jaj, bassza meg, ezt nagyon-nagyon-nagyon nem kellett volna.

Azt tehát, hogy beneveztetem magam már kb egy hónapja eldöntöttem - itt dolgozom az 56-osok terénél, egy épületben az NN-nel, akik ma is a futást promózták. és közvetve itt  a környéken, a Liget mellett minden a futásról szól nekem.

Elég erősen kitartom a magamtól elvárt antiszociális védőernyőt, nem csatlakoztam a nemrégen megszervezett, céges futóklubhoz, és bár belementem volna, de végül csapatban sem indultam el, csak egyéniben.

Azt viszont tök jó volt látni, ahogy a munkahelyemet is eléri a láz. Először futóklub, edzések, aztán jött a K&H, amire hatan rá is ugrottak a csapatomból. Iszonyú lelkesek voltak, és ugyan még nem lehet ezt ilyenkor száz százalékra megmondani, de lehet, hogy pár ember tartósan elkapja a fertőzést.

Azt megállni, hogy az ember ilyenkor ne szerepeljen lokális hősként - Peti maratont is fut, te tényleg egyedül fosz indulni?, Peti, mit javasolsz -, azt szerintem nem lehet, szóval egy-két kötelező szerénykedés után, beleálltam, nem tehettem mást.

Arra az egyre azért odafigyeltem, hogy legalább céges szinten jó időt fussak, ha már szuperhős köpenyben jártam be két hétig az irodába. Mondjuk aggódtam, hogy lehet, visszaüt majd a nagyképűség, talán mégis készülni kellene valamilyen formában, kellene fellelni magamban valamiféle alázatot, de az az igazság, hogy egyszerűen nem volt kedvem készülni. És próbáltam helyet találni magamban annak a gondolatnak, hogy úgy érzem, nem kell készülnöm egy városligetes félmaratonra, mert ott úgyis szar a pálya ahhoz, hogy nagyot akarjak. És ha nem akarok most PB-t futni, akkor viszont jó leszek, úgy ahogy vagyok, mert kivételesen nem estem össze az Éves Nagy Versenyem után. A helyet, ahová betettem ezt, felcímkéztem azzal, hogy önbizalom, és nem foglalkoztam vele többet, bár valahol tudtam, hogy nincs mese, arcom lett, rossz helyen mérem meg magam, nem a munkahelyen kellene kiafaszagyerekezni, hanem a privátban kacsingatni az egy ötven irányába.

Azt, hogy jóval többet futok melegben, sem a K&H miatt kezdtem el, hanem mert egyszerűen nincs kedvem kikerülni a nyarat, nem akarok szűk sávban közlekedni, hogy majd csak este kilenc után indulok el, lófaszt. Meglepetésre jóval húsz fok felett is tudok hatos pace alatt futni kevesebb mint 150-es szívveréssel. Olyan sokáig kísértek (évekig, önhibámból, nyilván) a hatos ezrek, hogy nekem egyelőre egy el nem múló fanfáros tűzijáték a tudat, hogy egy laza, standard hétköznapi egy órát öt valahányas kilométerekkel kocogok le kényelmesen. Hogy erre melegben is képes vagyok, egyenesen eufóriát okoz.

Mr. Nagykövet magától értetődő módon ott volt, biztos levezetni jött a kesztelyi féltáv után. Ez kb úgy hangzik részéről, hogy akkor fut velem. Így azért helyre kerül az ember. Hogy azért biztos egy lapon legyünk, bemondtam becsületből az 1:57-et, hogy nekem legyen benne meló is a sok nagyképűsködés után.

A második körtől, sőt talán már az elsőben is sokkolóan meleg volt az 5:30-as tempóhoz, éreztem, hogy nem lesz gond a melóval és az önbüntetéssel. Azelőtt még azonban főleg ott volt, hogy kibaszott szűk volt a pálya ennyi emberhez. Rettenetesen sokat kellett kigyorsítani, utat találni, belassítani, felgyorsítani, kioldalazni. A BSI, ha már a Ligetbe szervezi ezt a versenyt, megadom, megpróbálta kihúzni az egyeneseket, kihagyták a legrosszabb utakat, de a Ligettel nem lehet csodát tenni, erre a versenyre, ekkora tömegre nem alkalmas helyszín és pont.

Dani szépen tette a dolgát, levezetett, tehát jött velem, aggódott, hogy lassulunk, mert nagyon alacsony a pulzusa, és minden huszadik másodpercen rákiabált valamelyik ismerősére, előrement, lemaradt, hogy beszélgessen valakivel, szóval ugyanaz a koreográfia, mint amit megszoktunk Siófokon.

A második körben már szépen elkezdett húzni, és ez így is ment a huszadik kilométerig, amikor szokás szerint meguntam saját magamat meg az egész szenvedéses szarakodást, és elindultam a célba.

Vele viszonylag könnyen ment, legalábbis sok kétségem nem volt, hogy beérek-e 1:57-tel, tudtam, hogy bírni fogom. A három kör tudata sem a nehezékhez ment, inkább biztonságot adott, beláthatóságot. Az egy-egy kört ugyan kurva soknak éreztem, de ez főleg a Liget teljes széltében ide-oda megfutattás meg a retkes fordítók miatt lehetett. Hát azt nem hiszed el, mennyi ilyen szart be lehet tenni hét kilométerben, és állandóan balra fordultunk. Nem is tetszett a lábamnak.

Van néha olyanom, mintha elaludnám a bal forgómat, vagy mintha elnyomná valami azt, nem tudom. Ilyenkor napközben egészen olyan érzésem van a combomban, mintha izomlázam lenne, pedig aztán a közelében nem vagyok. Ez vett elő a verseny előtt is, és ugyan próbáltam kimasszírozni, kihengerezni, és reggelre el is múlt, de tudtam, hogy 21 km rohanás alatt boritékolhatóan meg fog megint baszni. És hát végig arra az oldara terheltünk, és meg is jött, mint UPC számlám hónap végén, mikor máskor. Egészen végighúzott a fájás, fájt a térdem, aztán a seggem, majd a végén konkretizálta magát oldalt, a forgómban. Tudtam, hogy iszonyú értékeim lehetnek jobb-bal egyensúlyban, de nem érdekelt, ezzel már bemegyek akkor is, ezt már hazaviszem mint a városnézős pisit.

A lelkem egyetlen egy dologtól nehezedett el valamennyire, és az az iszonyú melegben való kitartó tempózás volt. Végig 160 felett volt a puzusom, ami oké, nem a világvége egy félmaratonon, de ezt a kombinációt egyáltalán nem szoktam meg. Itt azért jobb lett volna okosabban frissíteni, gyorsan égettem a cuccot, éreztem is, Dani is figyelmeztett, de az elejét, közepét már elbuktam, megtettem hát, amit tudtam a második felében, vagy inkább az utolsó egyharmadban.

Lett egy 5:54-es km is, bizony úgy ahogy voltam, elwellneszeztem az egyik állomásnál és kényelmesen hagytam pörögni a másodperceket, mielőtt jólvanbasszameg-elindultam volna, mert muszáj volt fújnom egyet.

A nyulam beszámlázta a veszteségeket, jól van, 1:58, az is jó!

Na ezzel felkúrtam magam, a következő 5:28 lett, aztán kurvanyáztam egyet és meginditítottam a rohamot, nem meglepetés, főleg egy lány miatt.

Szóval a verseny elején, merthogy végig iszonyú nagy kerülgetésben voltam vele, és ahhoz képest, hogy ez kb a második félmaratonja neki, olyan stabilan ment, és úgy húzta be magának az első sub két órát, ahogy annak én a közelébe nem voltam anoo a sajátomnál. (Megnéztem fácsén, igen,tudom, hogy nagyon freaky meg stalker, de komolyan kiváncsi voltam, hát most na.) Három év után futottam négy perccel jobbat mint ő most. Ennyit a nőkről. Nőket for president.

Tehát húsznál nyilván, hogy előttem volt megint, gondolom nem segített a frissítőállomásnál napozás. Itt viszont iszonyúan elegem lett magamból, és azt mondtam, hogy bazmeg (mondjuk mindig ezt mondom, bár az előbb nem ezt írtam), legalább az egyötvenhét legyen már egyötvenhét.

Elmondanám, hogy majdnem belehaltam, főleg, amikor megláttam, hogy még mennyire messze vagyok:  elémkerült az utolsó előtti egyenes. Úbazmeg EZT IS MÉG végig kell tolni??!!! 182-esen estem be a vonalon, ami nekem akkora csúcs, amekorra még sose volt, látszik is, ahogy megugrik a tű a legvégén.

És hát végig kellett, sőt, még éreztem azon a szákjbakúrt macskakövön, a célegyenesben, hogy még rá kell pakolni, meg hát azon inkább repülni érdemes, mert akkora lukak vannak a kövek között, hogy azon futni nem lehet. És repültem. És még így is elbasztam hét másodperccel a BSI számítást, 1:57:07 lett, azannyáját.

Nagyon fájt utána a bal forgóm, sántítottam, nyögtem, minden baj volt. Sőt, még tegnapelőtt is éreztem, izomlázam is volt még mindig, de miután Facebookon láttam, hogy a munkatárs lányok is újra futnak a váltó után, kénytelen voltam kimenni egy recoveryre legalább - természetesen. Mit ad isten, közben minden helyre jött, csak az az elementáris erejű fáradtság nem múlt el, de abban ez a hét is mélyen benne van. Tegnap már egy gyorsabb tizest akartam, de annak hat km után vége lett, túl sokat markoltam, éreztem, ahogy előbújik minden baj a lábamban. Inkább hazasétáltam, nekem nem kell a feszkó. Hétvégére minden jó lesz.

A céges fotózás és fürdés után (az első közösen, a második szólóban történt) visszamentem megkeresni a maratonváltóban induló enyéimet, de az első már elindult, a többiek pedig szétszéledtek. Így inkább azt mértem fel, hogy itt, ezen a rendezvényen mutatta meg magát igazán, milyen rendezőszörnyeteg a BSI. Váltózónák, sátrak, baromi nagy tömeg, és befutnak és váltanak, és bemondják, és minden megy, minden pörög, egy pillanat szünet nélkül. Félelmetes volt a volumene az egésznek és ugyanilyen félelmetes hatékonyságot éreztem, nem tudtam nem elismerni, komolyan lenyűgőző volt, ahogy így megpörgettek egy ennyire nagyon-nagy tömeget.

Ugyanakkor. Nem tudom elfogadni a helyszínt, annak állapotát és szűkösségét, nem tudom efogadni annak frekventáltságát abban a formában, ahogy ezt megoldják, mert tudom, hogy mi van a másik oldalon. Rohadt sok autós, sok egyéni történettel és nem mindegyik azért megy kocsival, mert kurva kényelmes neki és baszódjon meg mindenki más, hanem mert (éppen akkor) kell és muszáj és kénytelen, éssatöbbi.

De egyáltalán, autóba ülés kényszerétől és kényelmétől függetlenül én most is azt mondom, hogy nem kellene tovább mélyíteni ezt az árkot, mert jelen pillanatban, jelen általános (köz)állapotban ez kurvára nem segít. Enyhíteni kellene a szembenállást. Nem visszavonulót fújni, nem visszaadni a várost, nem az évi max. három nagy versennyel kellene szarakodni rendeletileg, hanem segíteni kellene a másik felet legalább akkor és legalább addig, amíg kizárólagosan befoglalok egy nagy szeletet a közös térből. Mert igazából nincs másik fél, itt basszus csak mi vagyunk. És én ezt nem látom, hogy a kötelezőn túl, erkölcsi érzékből többet tenne lenne bárki is, aki helyzetben van, és aki érdemben tenni tudna, akár önerőből.

A BSI egyébként is marhára bátor. Megmondom őszintén, nem mernék ennyi felkészületlen embert kiengedni harminc fokban hét kilométert futni. Sok nem jó állapotban lévő futót és gyaloglót láttam, és nehogy azt mondja valaki, hogy ez csak és kizárólag egyéni felelősség. Jogilag lehet, erkölcsileg biztos, hogy nem. És nem mernék ennyi felkészületlen embert a Liget belső útjain futattni. Abszolút mértékben vállalhatatlan az aszfalt minősége, és az egy dolog, hogy ha egyedül megyek, akkor szabadon kerülgetem a lyukakat, de ugyanez tömegben, melegben ez semmi más, mint szintíszta rizikó. Egy emberről tudom, hogy szalagszakadása lett, mert rossz helyre lépett, július végéig off.

Valami pozitívabbal kellene zárni, mert mindennek ellenére maga K&H maratonváltó sokkal kellemesebben lepett meg testközelből, mint azt vártam volna, de a hazafelé út sem alakult egyáltalán vidáman. Remélem mindenki meggyógyul, én nem baszakodom többet a karmával, és jövőre talán még sokkal jobb lesz minden

Ennek egy vidám, poénos, esetleg szokás szerint önncélúan faszozós írásnak kellene lennie, amit valószínűleg meg is írok külön - még nem tudom.

Nem azért szedem ezt most külön, hogy a futásról szóló ömlengésbe ne zavarjon bele, hanem, pont mert ez tényleg bármit felülír, és ha egyetlen magamra vonatkoztató dolgot bele akarok ebbe vinni - mert ez most nem rólam szól -, akkor az hogy, igen, van, ami a futást is felülírja.

Hazafele autóztunk Annával a városligeti K&H-s versenyről, amikor a Deákon egy zöld lámpás indulás után elénk ugrott egy vizsla és kb ötvennel úgy ütöttem el, hogy fékezni is alig tudtam.

Nem tudom, hogy lehet-e írni szerencséről, ebben a kurva helyzetben, de ha megússza végül, akkor az volt a szerencséje, hogy nem ment kerék alá, viszont rettenetes nagyot repült. Se nyakörv, se póráz semmi, esélye sem volt, hogy ne történjen meg. Viszont csak velünk ütközött, akár autók özé is rohanhatott volna, de még csak mellettünk sem volt senki.

Valami ember futott oda hozzá, nem is a gazdája volt, az valami szerb ember, akinek emez még a vezetéknevét sem tudta, mint utóbb kiderült.

Azonnal betettem őket a kocsiba és amilyen gyorsan tudtam, elhajtottam a gazdagréti állatkórházba, amit már a macska miatt ismerünk, tudjuk, hogy van ügyelet, és, hogy nagyon jók.

Minimum két órát ott voltunk. Négy helyen törött a bordája, de nem lett belső vérzése a jelek szerint, ami egy csoda, ha visszagondolok arra, amit akkor láttam, és hogy a kocsi lámpája is betörött.

Persze lebasztam az embert, hogy póráz nélkül főleg egy másfél éves kan vizslát hogy a faszomba lehet a belvárosban elengedni. de ez mind nem segít, ez mind már csak utólag van.

Nem bíztam a a fasziban, elsőre azt hittük, hogy hajléktalan, de nem ezért, emiatt csak azt kérdeztem meg, hogy ki tudja-e fizetni a költségeket? Az, hogy a gazda vezetéknevét sem tudta fejből, hogy póráz nélkül engedte ezt a kis idiótát, az mind ott szirénázott bennem. Azt mondta, hogy persze, ki tudja, nagyon sajnálja, de pórázt sem kapott a gazdától. Egyre jobb.

A dokit még délután ötkör is hívtam, kérdeztem mi lesz vele, akkor telefonálta le ez a faszi, hogy bent kéne maradjon a kutya estére, és ma megműtenék, ha minden igaz. Ma még telefonálok.

Mindig a kibaszott emberekkel van a baj. Iszonyúan, rettenetesen dühös vagyok, mindig a hülye, elbaszott emberek.

UPDATE:  a kutyát természetesen elvitte a gazdája a rendelőből azzal, hogy Szerbiában, a saját orvosánál akarja megműtettni. Szóval vagy hat órát utaztatni fogja, ha egyáltalán igazat mondott...

Nem tudok, mit mondani.

A Duna vize végre zöldesbarnás fosszínűvé változott a hideg kékesszürkéről, már meghajlik de még másfél hónapig kaszálásra vár a bicikliútra lógó fű, az M7-esen pedig két nap alatt hét baleset volt összesen 15 km dugóval a Balaton irányában. E tünetegyüttes időben egymástól nem túl messze eső megjelenését úgy hívjuk: nyár.

És ha megérkezett a nyár, akkor az nekem egészen konkrétan azt jelenti, hogy elmehetek futva az uszodába, úszhatok, kijöhetek vizes fejjel, újra felvehetem az átizzadt pólóm, és gyakorlatilag órákon keresztül forró, nedves, és izzadt lehetek, anélkül, hogy újra egy hónapig beteg lennék. Azért ezeket az alkalmat ki kell használni, mert úgy néz ki idén nálam a göthösség meg a köhögés a menő.

Ebben az lenne a lényeg, hogy ez a futás-úszás-futás már nem is minden nap futás, hanem már egy nap alatt kétszer futás. A hét elején szerdáig minden nap kimentem, semmi dulvulás, összesen 25 km-t gyűjtöttem össze elvileg azért, hogy a maraton utáni nátha ellenére legalább közelébe jussak a havi 150 km-nek. Igazából azért, mert nemrégen egy innen, a blogból indult beszélgetésem azzal kezdődött, hogy pontosan megláttam, mi kell ahhoz, hogy ne négy harmincnyolcas, meg négy tizennégyes, hanem négy nullás maratonnal tudjak dicsekedni. Kilométerek. Amik nekem nincsenek. Legtöbbet idézett, zsarnoki bloggerem polihisztorom is azt írja, hogy "Kevés edzéssel jó eredményt nem érsz el (persze kinek mi a jó?) - a meccset lehozod, de nagy csodát ne várj. Heti három futás (30-40 km) és mondjuk heti öt futás (50-60 km) ég és föld. Más az egészségfenntartás, és más az egészségfejlesztés, ahogy más az erőnlét és az erőfejlesztés. Az állóképesség, gyorsaság nem jön magától."

És ez tényleg olyan, mintha személy szerint nekem írná, mert az első sérülésemtől kezdődően egészen a mai napig gyakorlom a maximum minden másnap futás szentségét. Kedd, vagy ha az ászt tesszük előre, vasárnap, kedd, csütörtök vagy péntek, és megint vasárnap. Ez egy saját maga farkába harapó akármi. Mert nem sérülsz le, de nem is fejlődsz tőle igazán, és ahhoz, hogy fejlődj, többet kellene sportolni, de ha többet futsz, lesérülsz, mert ez a tapasztalatod.

Talán az úszás okozta bennem a csavart és kezdte meg bennem a felfelé tartó spirált, talán maga a négy - lassan öt év kocogás, futás alatt edződtek meg a lábaim annyira, hogy ne szarjam magam össze egy hajtósabb időszaktól, de végre el tudtam jutni addig, hogy többet is bele tudjak tenni ebbe az egészbe a cél érdekében.

A budaörsi uszoda és sportcsarnok és strand szombaton reggel nyolckor nyit és én úgy időzítem magamat, hogy kb nyitásra odaérjek, azaz a macska második rohamára fel is kelek, és nem tudom, hogy ettől ő vagy én lepődök meg jobban. Ő tonhalat, az ember kávét kap, állva magamba tolok egy májkrémes kiflit, tudjuk aztán mi következik és már öltözöm is, mindent összekészítettem, gogogo.

Gondolom mindenkinek megvannak azok a pillanatok, amikor a futás első két méterén kiderül, hogy a lelkesedés nagyságrendekkel nagyobb mint az éppen kamatoztatni tudott tehetség, és hát ez is egy ilyen alkalom, amire én összefoglaló módon úgy hívok, hogy REGGEL. Nem, hazudok, van, amikor jól megy, de ez nem az a reggel. Leginkább a Vomero 10 és a Supernova Glide 8 közti ordító különbség az oka. Mindenki mindenhol milliószor elmondja, hogy olyan fasza dolog több cipőt használni párhuzamosan, de ez egész egyszerűen nem igaz, mert én én vagyok, és ráadásul reggel is van. A Vomero 10 nem egy lekvár cipő, és valami zseniális középtalpa van, gördít, segít, hogy a sarok helyett előrébb foglalkoztassam a talpam, mit tudom én, de ha utána veszem fel a Supernovát, mint ahogy most, akkor gyakorlatilag azt érzem, hogy kivettek a talpam alól egy részt, és ahol talajt fognék, ott csak egy zökkenés marad, ahogy picit tovább esek előre. Át kell állni, és a hét kilométerből öt azzal megy el, hogy éppen átállok. Utána sokkal jobban szeretem a Vomeronál a Supernovát, és ha visszaváltok, akkor meg attól szenvedek, hogy az mennyire baszott kemény. Aztán utána az lesz a jó.

Ennek ellenére Őrmezőt már élvezem, naná, ez az új kedvenc környékem. Őrmező szuper, élő példája annak, hogy halmozottan hátrányos helyzetből (M7, Kelenföld nyolcvanhat sínpárja, négyes metró) is el lehet jutni a béke és nyuggernyugalom státuszig. Legyünk őszinték, ha vonatról, vagy autóból nézzük Őrmezőt, akkor az geci ronda, és bennem egyetlen kérdés szokott felmerülni, amikor meglátom az autópálya fölé magasodó paneleket, hogy a faszomba lehet itt élni?

És ezt szeretem a futásban, hogy megadja a válaszokat. Őrmező két lábnyi sebességből és távolságból szívemcsücske utcákká változik, punnyadt, nem gettós lakótelep, tudjátok az a pingpongos fajta, és el sem hinném, ha nem itt futnék, de csendes, békés családi házas utcákat látok, a kertek mögött még egyelőre érintetetlenül sárgálló, zöldellő Dobogóval.

A város komolyan minden lehetséges szarságot elkövetett már Budapest nyugati kapuja ellen, ha minden igaz Dobogót is elveszik, de még így is, most is élhetőnek tűnik.

Őrmezőt az M7-es alatt hagyom el, Gazdagrét szélén lyukadok ki, előttem Budaörs Nagy Dombja, hát meg kell mászni, az az igazság, végülis ezért is jöttem.

Elég komolyan bele vagyok zúgva az uszodájukba is, meg a város keleti részébe is, ami Őrmezőhöz képest gyakorlatilag egy sokkal jobb helyzetből és jóval több pénzből valósítja meg a Lila akác köz magyarországi utánérzését. Az van, hogy miután megmásztad az egyes út mellett a budaörsi dombot, és a Shell kút után az első lehetséges alkalommal dobsz egy balost, akkor jó 100-200 méter után közlik veled, hogy Budapest vége, és Wilkommen in Budaörs. Ahhoz képest, hogy szerinted már jó ideje az ő kurva dombjukkal küzdesz. Ja, nem kérem, az nem a mienk, nekünk csak ilyen Őszibarack utcánk van, kis híddal a patak felett, fűzfákkal, kertet öntöző jópolgárokkal, kacagva bicikliző kislányokkal és szombat reggel lassan guruló távfelügyeletes autóval. Ha 10 percre leülsz a fűzfa alá azt is elfelejted, hogy valaha stresszes voltál.

Na, hát kábé ilyen Budaörs keleti széle, ahol átgallopozom az uszodához, és extrém vicces, hogy mindez csak hét kilométerembe került. Teljesen átrendeződnek a távok, ha végre kiszáll az ember a kocsiból.

Azon kezdek aggódni, hogy vajon vannak-e még olyan hülyék, akik szénné izzadtan próbálnak meg bejutni az uszodába. Elég sok futót meg triatlonost látni a környéken, de a pénztárnál csak nagyon decens embereket, és némileg kaotikusabb kisgyerekes családanyákat és -apákat szoktam látni. Ők nem annyira izzadtak, csak nullánál több gyerekük van, és ezért mindig kiabálnak és szerveznek. Ha nekem gyerekem lesz, valószínűleg én a kiabálás és a szervezés mellett izzadni is fogok, jobb, ha hozzászoknak, szóval tökmindegy hogy nézek ki.

Azért megtörölközöm, de túlizgultam, biztos mégis jönnek ide izzadékony extrémsportolók (szülők, triatlonosok), mert rám sem néznek, lehúzzák az alkalmat a bérleten, adják az órát, és bent vagyok.

Annak ellenére, hogy éppen kinyitottak, minden sávban úszik már egy-egy ember, úgyhogy beszállok egy néni mellé, és véget vetek a 10 perces depózásnak. Egyben kell leúsznom a két kilométert, mert multisport módban fut az órám (Swimrun) és a pause gomb a sportváltást adja, nem a pihenést. Futásnál a stop gomb a megoldás, de azt nyomogatom amúgy is, sima futás üzemmódban, mert a pause lenyomása ott a kör (lap) végét jelenti. Az meg jól jön, ha éppen nem egy teljes kilométert akarok visszanézni. Hogy az úszásnál multisport módban hogy lehet kicsit megállni, azt nem tudom. Nem pihenni akarok feltétlenül, de szokott olyan történni, hogy a szemüveg nem oké, vagy éppen szinkronúszó bemutató van, amellett, hogy másik három pályán edzenek. Egy pályán hatan próbálunk ilyenkor úszáshoz hasonló tevékenységet űzni. Akkor kell a pause gomb.

Na mindegy, ezúttal nem kell semmi, a néni háton úszik, majd idővel sehogy sem, a második kilométerre egyedül maradok. Nem megy jól, május gyakorlatilag kimaradt, pár napja kezdtem újra el, és a rejtett izomláz hirtelen nem rejtett többé. Ég a vállam, rozsdásan, lassan mozgok, de akárhogy is, imádok vízben lenni. Kezdek átcsúszni Coelho üzemmódba, a nem túl acélos teljesítményemet felülírja a mozgás öröme. Jól érzem magam a bőrömben, izgalmas, hogy kitaláltam ezt a uszodába elfutás dolgot, szép reggel van, végre nem a szokásos esti tízet tudom le.

 "A boldogság definíciója: kék. Ha ilyen és ehhez hasonló mondatok fogalmazódnak meg benned sport közben, flowbölccsé váltál. Utána vállalhatatlan, de akkor nagyon jó.

A második depózás már negyed óráig tart, bár tény, hogy segítettem az új szekrényekkel való boldogulásban valakinek. (Már az is gyanús jel, hogy csevegek valakivel. Nem voltam önmagam.) Végre vége a lakatos időszaknak, egy hete órával működik az öltöző. Igaz, hogy két kis számzáras lakatot is vettünk Annával, de majd jók lesznek a bőröndökhöz, ha végre menő, repülőgépes utazók leszünk. (Soha nem leszünk azok.)

Visszaveszem a meleg és büdös pólómat, délelőttre már a magammal hozott baseball satyit is a fejemre húzom, a Kalenji hátizsák érezhetően nehezebb a nedves cuccoktól, ami csak azért baj, mert pár hónapja újra azzal szenvedek, hogy nem tudom úgy beállítani, hogy ne kelljen újra-meg újra szorosabbra húzni a vállhevedert. Na, leszarós, menjünk.

És akkor megjön végre a multipsort mód, hét kilométeres melegítős futás és két kilométer wellness után hirtelen egyből átérzem a 180 km bringa utáni futás nehézségeit, mert a lábam nem annyira akar futni. Húsz másodpercekkel lassabb vagyok, mint idefele. És ettől boldog vagyok. Élek, mozgok, érzem, kék az ég.

Nyár van.