Oké, ezt a képet kell megfogalmaznom. Láthatóan nagyon elégedett vagyok magammal, és ez így is van. Éppen be tudom húzni a hasam, vége van az egésznek, és másodmagammal behoztam egy rakat embert sub két órával a célba jégesőben, viharos szélben, 10 perces kánikulákban egy nagyon veszélyes városon keresztül. Székesfehérvár. Brrrr.

Ha mindenki oda teszi a kezét ezt olvasva, ahova akarja - én a szívemre, tényleg -, akkor azért bevallhatjuk, hogy az éppenhogy megfutott két maratonommal és a nem túl világverő 1:54-es pébémmel nem festek túl hitelesen iramfutóként és ez ügyben meg kell mondanom, hogy kurvára ártatlan vagyok. 

Úgy kezdődött, hogy Dani - mindig a Dani, főleg, ha ítéletidőben kell futni, akkor mindig ott mahinál a háttérben - pár hónappal ezelőtt meglépte azt, amit a fehérvári banda már biztos jó ideje szorgalmazott. Intézményesített lett az együttfutás. Név: Fehérvári Futótűz SE, tagok száma: 23, vagy mennyi, Póló: nincs. Döntésképtelenség: van. Ez gyakorlatilag egy állandósult osztálykirándulás, vagy buliba menés, ahol mindig mindenki mást és máshogy akar, mint a csapat másik fele. Én teljesen tanácstalanul állok az egésznek a szélén, mint egy szláv adást fogó budapesti szatellit, hogy mi a fasz, mi ez a sok zaj és sok ember hirtelen. Mire feleszméltem már tag voltam, reagálnom kell erre-arra Facebookon, és gyakorlatilag kijelentő módban szembesültem azzal, hogy én iramot fogok futni a fehárvári CEP félmaratonon, merthogy ez most presztizskérdés a Zegyesületnek. ÉN. Iramot. Nem az, hogy nekem a társas futás is egy megfejtendő szent misztérium, de, hogy ÉN, az egy 1:54-es csúcsommal hitelesen álljak oda valahogy, és garantáljam, hogy 2 óra alatt teljesítem nem annyira szeretett szülővárosom félmaratonját. Egy szemöldökfelvonás, két szemöldökfelvonás.

A versenyről kábé annyit tudok, amennyit most átéltem. Az árakat nem vágom, de utólag megnéztem: 8-9000 forint volt a teljes távú nevezés. A csomag kurva jó, decathlonos alappóló, CEP kompressziós szár, Highfive isogél és mindez egy rendes tornaszatyiban. Amire nem csak a CEP felirat van ráapplikálva, hanem az is, hogy EXTREME MAN Nagyatád - innentől azt hiszem nem kell sokat magyaráznom, hogy miben teszem le a cuccaimat budörsi uszodában a pálya széli kispadra. In your face Keszthely Triatlonosos kéksapkások!!!!

Egyébiránt a verseny macska- és politikamentes volt, a fénykép mindennemű ezzel ellentétes információjának ellenére

A pálya háromszor 7 km-es kör, mindenféle komolyabb dohogást magával vonó ív,  talajminőség, vagy emelkedő nélkül. Azt tudtam előre, hogy nem adja ki a teljes távot a verseny, de ez nekem egy rejtély, mert minidg táblapontosan csippant az órám. Szóval nem tudom, hol megy el a hiányzó 300 méter. Hülyeség, de bosszantó hülyeség.

A tavalyi verseny előtt valami goromba nagy vihar volt, és mivel Székesfehérvárom amúgy is mindig fúj az a kurva szél, nem kellett sok hozzá, hogy mindenfele fák dőljenek ki. Augusztusra lett halasztva az esemény. A hét eleji hó- és a sorban elhalasztódó trailhelyzetet nézve szerintem Skoff Gábornak idén is összeszorult, ami ilyenkor összeszorul, főleg, hogy szponzorügyben feltehetőleg a legkevésbé sem szerencsés egy fiatal eseményt sorozatban való arrébb tolása. Én a helyében kiigazítanám a távot, és keresnék egy hagyományosan kevésbé bolond időszakot ennek a CEP félmaratonnak. Főleg, hogy Füreden ugyanakkor a Runner's Worldöt vezényeli le a tréfát a hírek szerint egyre kevésbé ismerő Muki. Lásd triatlonháború.

Mindenesetre idén meg lett tartva, a közönség lelkesen, én káromkodva jelentem meg a helyszínen, mert pontosan ez a multitaskingos idő az, amikor gyűlölök kimenni. És itt ráadáasul óhatatlanul hosszú perceket töltesz azzal, hogy egy szem harisnyában álldogálsz, kitéve magad az elemeknek.

Hálistennek nem lett iramfutó póló, ami amúgy gáz, de én titkon örültem neki, mert még bonyolultabbá tette volna az életem ötlözködésügyileg. A párom, Gergely előkapta a tavalyi mentéjét, amire mit ad isten, szintén az volt írva, hogy iramfutó 2:00. Dani meghozta a lufikat, amivel innentől egy véget nem érő harc volt az életünk - de hát mindent a futókért és utána a keresztlányomért.

Na tehát, iramfutás. Felteszem, van valahol egy iramfutó biblia a világon, mi viszont nem találkoztunk ilyennel. Sőt, bevallom töredelmesen, amikor egy angol srác megkérdezte, hogy hány körös lesz a verseny, hirtelen nem tudtam érdemben válaszolni. Ez mondjuk tényleg szégyen, de csak az útvonalat igyekeztem előtte nagyjából felfogni, valahogy nem jutott eszembe körtávot kalkulálni, vagy nézni.

Beszéltük, hogy lassulót, vagy stabil tempót menjünk, de nem jutottunk dűlőre, leginkább azért, mert nem igazán kalkulálta ki senki halálpontosan, hogy ehhez a majdnem félmaraton távhoz, milyen tempóra van szükség az 1:45-os, 2:00-ás, vagy 2:20-as időhőzöz.. Gergely eleve a pár napos Suunto Peak 3-jával küzdött, én beállítottam a Fenixen egy félmaratonra szóló 05:45-ös tempót (öt másodpercekkel lehet változtatni ezt, ami azért nem túl rugalmas, na), aztán fotózkodás, öltözés kámforszagban, lufi felhelyezése seggtájékra, rendszám, beállás, aztán már indulni is kellett.

Az Garmin célidős képernyőhőz még annyit, hogy jó lenne látni, hogy alakul a körönkénti tempó, mert hiába hoztuk le 1:59-2:00-ás célidőre minden kilométert, azért a grafikonok azt mutatják, hogy volt bőven varia az egyes ezer méterekben. És gondolom itt válik el az amatőr iramfutó egy igazán profitól, aki kb metronóm szinten tudja ugyanazt futni egy adott távon keresztül.

Jó, egy lényegesen jobb futóval (Gergely), aki mindvégig friss és jófej marad, körönkénti két frissítéssel, és magával a tömeggel nem volt egy nagy kihívás két órás félmaratont futni, de bennem azért van egy ilyen gyanú, hogy egy JÓ iramfutónak azért valahogy annál többet kell tudnia, minthogy az órája alapján egy adott idő alatt minden felfüggesztésével egyetemben behúzza a távot. Egy jó iramfutó gondolom nem annak örül, hogy na, ez azért már tényleg csak egy jóleső edzés volt, és nem ettől van megkönnyebülve. 

Valahol a táv felénél felötlött bennünk, hogy nekünk igazából bruttó két órát kellene futni, tehát AZ Órához képest futjuk a két órát, nem? A szerencsénk az volt, hogy nem volt ez egy gigaverseny, szerintem fél percet sem vesztettünk el az elején, mire a kapu alá kerültünk.

Érzésre stabil tempót mentünk, csak a végén tempóztunk egy kicsit, hogy a környéken futóknak biztos jó élményt hozzunk utólag. Az első körben nekem meggyőződésem volt, hogy teljesen mindegy, hogy ott vagyunk-e vagy nem, de aztán egyértelművé vált, hogy azért igazodnanak hozzánk a népek - legalábbis a környékünkön.

Egy lágyéksérvvel galoppozó úriember nagyon örült, hogy elhagyott minket, ő a végén külön le is kezelt velem, hogy köszöni a segítséget. Akor még mindig nagyon mosolygott, felteszem nem lett baja.

A második végén felkaroltunk egy gyalogló srácot. akiről kiderült, hogy a Vajdaságból érkezett bringával. Az estét Budapesten töltötte, ízes, gyönyörű tájszólással (de tényleg, ez most nem vicc) mesélte el, hogy részt vett az I bike Budapest felvonuláson, sátorozott egyet, majd reggel letekert Pestről és most már egy kicsit elfáradt. Aztán a kör végén, megköszönte az utolsó kilométert, kiállt balra, ahol kapott egy érmet. Ekkor lett gyanús, hogy ő már végzett az egész távval... Nem kérdeztük meg a nevét, sajnos az eredménytábla sem segít sokat, szóval ez nem megfejtett történet marad.

Az utolsó körben legalább öt emberről tudtam, hogy velünk jön, és ahogy közeledtünk a végéhez, úgy gyűjtöttünk össze egyre több küzdőt, minden erővel azon voltak, hogy elöttünk maradjanak É ekkor kezdtem el igazán élvezni, hogy iramfutó vagyok, MEKKORA HATALMAM VAN!!  A célegyenest már végigkajabáltuk, hogy vigyázz, jön a két óra, és tényleg húztuk, toltuk a népet, bele az 1:58. 1:59-be. Valahol egy perccel később mondták be a hivatalos két órát, miután megdicsértek, hogy jók voltunk, pontosat mentünk. Szídni senki nem szídott, nagy bajt nem csinálhattunk, úgyhogy elkezdtem elégedett lenni magammal. 

Srácok, jó napom volt, az az igazság :)

A következő vetítési időpont május 7. Ha minden jól alakul, akkor az idei első maratonomat fogom gyalulni és nem fog eszembe jutni ez a film - legalábbis tapasztalataim alapján harmincnál már nincs az a gondolat, ami segítene, onnan már csak a jelen van.

A május elsejei időpont már rég betelt - még a második terem is elment órák alatt, ahogy nézem.

Ha már így beleálltam, nem néztem meg a lehúzott filmet. Anna anyuja csak előrángatta a Trónok harcára beélesített HBO előfizetésekor létrehozott, eddig még soha nem használt GO regisztrációját. És működött.

Vasárnap háromnegyed hétkor a cicával együtt úri kényelemben leültem a 48 collos, nászajándékos televíziónk elé, és egy nappal a heorikus, ám igazi drámák nélküli harmincöt kilométerem után eléggé meghatódva magamtól, végignyeltem (nem bőgtem) (csak egy kicsit) a filmet, amely érzelmes tevékenységből csak Balázs faszomozása rángatott ki néha. Természetesen végig úgy éreztem, hogy tudom, miről beszélnek. Azért 35 kili, az 35 kili!! Még ha e előrejelzés alapján egy másodperccel sem fogok jobb időt menni a tavalyi 4:38-nál.

A cica nem bőgött, humánügyben meglehetősen sztoikus alapjárata van: amit nem ért, vagy szerinte hülyeség, arra simán bealszik.

Értem azokat a kommenteket, hogy ebből többet is ki lehetett volna hozni, vagy hogy nincs agyonmagyarázva a film, nincsenek keretbe rakva a sztorik, és a kívülállókat nem biztos, hogy így behúzza. De. Egyrészt nekem ez így is egy kerek egész volt, és magamat példának véve, talán úgy van szánva, úgy működik az Ultra, ahogy rám is hatott: két napja Szabó Béla nagyepikai terjedelmű bejegyzését olvasom. Ha valakit elkezd piszkálni, hogy mi a faszom ez a Spartathlon, mert nem ismeri, nem érti mit futnak ezek annyit, akkor utána néz. Így szippantja be.

SPOILER (miután nem tudom, hogy kell ezt csinálni, leginkább asztali gépen működik a kijelölés.)

Azért azt Daninak egyenesen megmondtam, hogy bezzeg Balázs bevállalta a szarós jelenetet, nem úgy, mint ő a két évvel ezelőtti páros UB-ról szóló beszámolómban, amikor élből kicenzúrázta az ösztönösen kerékpáros pózban elkövetett szarásáról készített World Photography Awards díjgyanús fotómat.

Hát ez ilyen magyar dolog, szerintem az kell, hogy legyen. Mármint mindkét oldalról. 

Képmutató vagyok, álszent, hogy most érdekel, de hát így működik az ember. Amikor közel hal meg a több száz ember, akkor változtatja meg a facebook oldala színét.

Az Ultra ennél többet érdemel, mert ez nekünk készült, mondom, amikor persze nem csak nekünk készült, de mi olvassuk magyarul Balázs (látjátok most nem is Simonyi) blogját, Szilvi a nagyszüleim falujától nem messze futja mindennapjait, Kata két zászlóval ér be Spártába, és ez a film innen lesz világhírű.

Az Ultra sokkal többet érdemel, mert egyáltalán elkészült.

De fent van torrenten, és ugyan kértem HBO GO hozzáférést HBO előfizetőktől a hétvégén, de nem jött egy sem. Értem, hogy Balázs hozzájuk van kötve, teljesen jogos, hogy az HBO a saját kerítése mögött vetíti a filmet, utána meg maximum moziban lehet megnézni egy jó darabig.

Ugyanakkor miért nem lehet (ezért) a filmért külön fizetni? Akár drágábban megnézni így, hogy érje meg nem teljes HBO előfizetést ledugni az emberek torkán? A célközönség nagyja talán kifizetné. Én biztosan.

Meg kellene várni a mozit. Kellene várni három hetet. 2017-ben. Aj, bazmeg. Erkölcsi kérdés, nyilván, mint Balázsnál minden. 

Valahogy úgy kellene lennie, mint amikor a tömegben állok, mint amikor olyanok vagyunk, mint a lovak a bokszokban. Emelgetjük a sarkainkat, téblábolunk, kiüt rajtunk a várakozásban elnyelődni nem tudott energia. Mint ahogy most a Vivicittán is volt azzal a harmincezer emberrel, tuti mindenki fel volt húzva, mint az órarugó.

(Viktort biztos a délutáni tömeg lepte meg, de Peti a reggelin valószínűleg még inkább meglepődött, mert gyakorlatilag az összes ember, akiről tudja, hogy fut, kint volt a Városligetben. Pedig előtte marhára nem vette észre, hogy rá lennének feszülve az emberek pont erre a tavaszi félmaratonra, sőt, általában szájhúzós megjegyzések szoktak elcsattani környezetében a Vivicittát illetően. Nos, ezek szerint  viszont ez a verseny népszerűbb, mint valaha.)

De az esetek közel 118 százalékában marhára nem így történik, csak odasodródom a vágyak, tervek csatolt szükségszerűségei miatt egy reggeli utáni, igazán semmilyen percben és lenyomom az órám. Nincs semmiféle beleállás a pillanatba. Reggelizem, mert reggeliznem kell, öltözöm, mert futni kell menni, és tényleg csak sodródóm, egyre közelebb a pillanathoz, és végig elnyomva érzem azt, hogy halló bazmeg, nem vagyok kész, fel kellene pumpálni magam valahogy, de nem. A reggel telik, a perc eljön, és próbálnék nézni az égre, mondani magamnak, valami legalább félig felemelőt, megélni a pillanatot, bármit, csak valami vigyen el a végéig, hogy ne magamnak kelljen futni azt a rengeteg fárasztó kilométert. 

De nem jön semmi, és már így is eleget húztam az időt, el kell indulni. Elindulok.

Ezek azok a futások, amikor tényleg teljesen egyedül vagyok, még én is magamra hagyom magamat, és pontosan, már a nyolcszázadik métertől érzem, hogy semmiféle határozottság nincs bennem, hogy aznap ennek a 30 kilométernek úgy igazán meg kellene lennie.

Tegnap sem volt más, egyszer csak kint voltam Anna szüleinek a lakása előtt Pakson, és egyszerűen elindultam, mert nem tehettem mást. Iszonyú hülyén jött volna ki, ha visszabattyogok a lépcsőn. Valahol itt született meg bennem az a mondat is, hogy sokszor csak azért futok, hogy blogot írhassak. Ezen rágódtam egy darabig, hogy most ez igaz, vagy nem, de aztán annyira jutottam, hogy tököm tudja, de biztos volt már olyan, hogy a blog húzott engem, és nem én a blogot. 

600 méter után meg is álltam, hogy lefejtettem magamról a zsákot, amibe a legutóbbi, szólós, szintén nem acélosan legendás Velencei-tókörömből tanulva, gondolkodás nélkül beletöltöttem két liter vizet. Lehúztam magamról a hosszú ujjú felsőt, mert addigra bőven nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak én leszek a önmagam ellensége az elkövetkezendő pár órában, hanem a nap is.

A harmadik ellenség a Péter utcán jött szembe. Paks szerintem senkinek nem úgy van meg, hogy egy hegyes vidék lenne, de higgyétek el, Paks pont ezért a lehető legalattomosabb egy sunyi település. Hullámzik. Nincsen a környéknek térképszínezésre alkalmas domborzata, Paks a radar alatt repül, mint egy bátor, de részeg pilóta. Nincs egy kurva vízszintes utca az egész városban. És ahogy az lenni szokott, általában felfele kell menni, naná. 

A Péter utca hirtelen meg is kínált némi százalékkal, hogy egyből 160-ra ugrott a szívem. Én sem voltam magamnál, a nap is sütött, emelkedő is volt, és itt kb a második kilométernél se, konkrétan azt kérdeztem magamtól, hogy lesz ebből harminc? Ha ilyeneket kérdez az ember magától a már a harmadik kilométer előtt, az általában nem sok jót jelent. Belesétáltam pár métert, hogy ne ugorjon ki a szívem, majd hirtelen mérges lettem, hogy na a faszomat, azt, és nekiálltam futni.

Na azt hiszem, ez a kis ideg vitt el a végéig, semmi más. Nem maradt rajtam, a Németkér felé vezető, 1910 óta nem felújított műút, virágos, madárcsippegős, napsütéses, vidéki optimizmusa jókedvet csinált, de arra emlékszem, hogy a végtelenségig nyúló, de tényleg 5 km-es, alattomos emelkedőt ebből futottam meg.

Nagyjából ezt forgattam magamban végig, hogy mennyire elbaszott módon gyenge vagyok fejben. Betegség ide, betegség oda, ha nagyon őszinte vagyok magammal, akkor pontosan tudom, hogy mennyire nem akartam futni múltkor már Dinnyésnél. Egyszerűen nem akartam ott lenni. A kilátós madárlestől bukóban voltam, és nem tudtam magamat kirángatni a gödörből.

Ha megnézem, semmi mást, csak a harmincas távjaimat - nincs belőle sok, ez is önmagáért beszél - akkor pontosan látszik, mekkora difi van a futott idő és az eltelt idő között. Percekben mérhető, fejbeli gyengeség. Mert persze beleszámolódik a piros lámpa, meg a három kép, amit ellövök közben, de pl. egy 3:09 nettó és egy 3:26 bruttót nem tud megmagyarázni három fénykép és három piros lámpa. 

Na, pont ezért vagyok magammal végre némileg elégedett, mert tegnap, összesen ötször nyomtam rá a pause-ra, abból egy a vetkőzés volt, a második meg egy kis lábujjköröm leszedés a Gyapa nevezetű község árokpartján. Megint elfelejtettem rendbe szedni a dolgaimat, és a Vomero 10 ismételten nem bocsátotta meg az igénytelen, kvázi-agglegénykedést. Csináltam három-négy képet, de amúgy összeomlás, hiszti nélkül levezényeltem magamnak egy három óra alatt leégős, demotiválóan, kilométerekre előre belátható, hullámzós-emelkedős, a végén eléggé fájós harmincast. 

Morzsák a felnőttségből. Mínusz lábujjköröm.