Az egész a Zsófi-sziklákkal kezdődött. Magamban mindig így hívom ezt a sorrentós helyet ott, Budaörs felett, mert ő volt az aki teljesen rákondicionált a helyszínre, hogy állandóan ott runbébizett fényképezőgépek előtt. Persze a neve, mármint az általánosan ismert neve volt a hívószó. Valószínűleg hatalmas hiba volt augusztusban Nápoly környékére kempinges-autós nyaralást szervezni, de mindig túltolom, az egész világot látni akarom, minden évben. Hülyeség volt.

Akárhogy is, a Sorrentói-félsziget, az Amalfi-part nem az földrajzi képződmény, amit valaha is elfelejtesz. A Sorrentói-félsziget hererogyasztóan kibaszott epikus látnivaló, főleg, ha ki tudja hány óra vezetés után félreállsz a lefelé vezető szerpentinen, kimész a korlát széléhez és veszel egy összegzően nagy levegőt.

 éd

A másik dolog, ami felvitt oda, pedig a kváziszégyen. Ez kicsit olyan, mint az Érd témakör, hogy Érdet jó ideje kerülgettem, de ismerni, bejárni soha nem jártam be. Bármikor, amikor kimegyünk a budaörsi gigadobozokba, látom a kopár dombon ülő kápolnát, a Csíki-hegyeket. És milliószor voltam az Ikeában, Auchanban, milliószor  voltam bármelyik fogyasztói szentélyben, de egyetlenegyszer sem voltam odafönt. 

Danival mentem fel végül, neki csak egy rövid tornagyakorlat volt, nekem viszont először egy végtelenül hosszú küzdelem volt a Garminom navigációjával, amit addig kurvára nem használtam, majd egy talán még keményebb harc lett ez a futás a saját savasodós, elmerevedős bukásom ellen. Nagyon elfáradtam a majd 17 km táv és 600 méter emelkedő alatt. De a lényeg meglett, megtaláltam, és iPhone-ilag magamévá tettem a Sorrento-sziklákat. Más sajnos székelésileg tette ugyanezt, de ezen majdnem felülemelkedtem (És még előtte a budaörsi kilátást is magamévá tettem. Én. iPhone-ilag.)

 --

Szóval valami itt történt. (Futásilag. Esküszöm, nem szartam össze a Csíki-hegyeket, bár közel voltam hozzá.) Túlhajtottam magam, lefele is nyargaltunk, úgy, ahogy soha nem szoktam egyébként, az egész sztori keményebb volt, mint, amit egyedül művelek általában. A másik hiba az volt - szerintem -, hogy eléggé leálltam az úszással előtte.

Merthogy mi történt? Az történt újra, ami még 2015 decemberében történt először, még a velencei tókör után, hogy valami elbaszódott a combközelítő izmomban, egészen fent, a belső oldalon a combtövemnél. Meghúzódott, szerintem túlnyújtottam. Szarul nyújtottam egész pontosan. Hónapokkal később (vélhető) részleges izomszakadást mondott a doki. Nem a világvége az állapotom, kicsit merevebb lesz a mozgás a rugalmatlan, belső heg miatt, de ettől lehet még futni, maximum az élményem nem lesz az igazi.  A lényeg, hogy ez volt a ki tudja hányadik hülye sérülésem, amióta futok. Nem mondom, hogy a futás miatt, de amióta futok, Azt hiszem van különbség.

--

Amikor megvettem ezt a Fenix 3 nevű órát, nagyon mélyen benne voltam ebben a sztoriban, szinte minden kilométernél éreztem, hogy tényleg nem az igazi. Már nem emlékszem a fájdalom milyenségére, de ahogy visszanézem a futásokhoz írt megjegyzéseimet határozottan éreztem, hogy a combtövemnél nagyon nem jó valami.

Azt, hogy megvettem ezt az órát egy pillanatra sem bántam soha sőt, azóta is áldom azt a meggondolatlan, merész pillanatot, amikor rányomtam a "buy" gombra. Ahogy a Garmin 310 elhozta a második minőségi ugrást a futásra fetisilázódásban (nincs ilyen szó), úgy a Fenix is elhozta nekem az úszást, illetve történetünk szempontjából sokkal fontosabb, hogy az úszás mellett elhozta a running dynamicsot is az életembe (Yay, csak elértünk az igazi témáig!!)

A futási dinamika visszanézhető formában 2013  óta létezik. A Garmin betette ezt a mérőcsomagot a pántjaiba, illetve valami Runsribe cég beletette a footpodjába - de ezt csak DC Rainmakertől tudom, soha nem hallottam ez utóbbi csapatról. Rainmaker legutóbbi nagy tesztjében azt fejtegette - meg úgy általában évek óta ezt mondja -, hogy nagyon faszák ezek grafikonok, de amíg nem tudjuk, hogy mit kezdjünk velük, addig a running dynamics nem több egy parasztvakítós mutatványnál. Nem pont így fogalmaz, de életem a műfordítás. Itt az eredeti cucc.

Ha valaki hiperlink fóbiában szenved és nem kattintgat csak úgy bele bárhova és elfele, annak minden további nélkül elloptam a Cardiomaxról egy teljes bekezdést, hogy végül is, mi a halál ez a futási dinamika?  Lehet, hogy van ennél jobb leírás, én egyelőre azonban nem találtam: 

"... a Futási dinamika névre keresztelt mérési csomag, ami a függőleges oszcilláció, a talajérintési idő és a pedálütem számát adja meg. Maga a függőleges oszcilláció meghatározza, hogy mekkora függőleges kimozdulást tesz a tested centiméterben kifejezve, mozgás közben. Minél alacsonyabb értéket jelenít meg a készülék, annál hatékonyabb az edzésed, ugyanis így kevesebb energiát fordítasz elrugaszkodásra. A talajérintési idő megadja, hogy az egyes lépések talajérintése között mennyi idő telik el. A megjelenített érték milliszekundumot foglal magában (1.000 ms = 1 mp), ez minél alacsonyabb, annál hatékonyabban teljesítünk futás közben. Maga a pedálütem az nem egy új fogalom a Garmin készülékek világában, mindössze nagyobb hangsúlyt fektetett a gyártó a percenkénti lépések kiemelésére. Ezek alapján a készülék grafikus skálán mutatja aktuális teljesítményünket futás közben, így megadva edzésünk hatékonyságát."

Visszatérve Rainmakerre, ebben az egészben meglehetősen igazat adok neki, mert ugyan imádom nézni, és bezsebelni a dicséreteket az emelkedésemért, meg a cadence-emért, merthogy gyakorlatilag a gyorsgyaloglás közelében futok, de ebben ennyi van, semmi több. Ha nem így futnék, pusztán az adatok miatt, amelyek azt mutatják, hogy nem így futok, még nem tudnám, hogy kell ezen változtatni. 

Amikor megvettem a Fenix 3-at, az óra mellkaspántjába épített érzékelők folyamatosan rettenetes jobb láb - bal láb egyensúlyokat mértek. Persze ugyanott voltam, ahol az elején, amikor elkezdtem futni: nyakig a bizonytalanságban.

Tele voltam megválaszolatlan kérdésekkel. Ez ilyen volt nálam mindig, vagy csak a sérülés miatt történik ez velem? Javítani kellene ezen valahogy, vagy ez még amúgy nem baj?

Órákon keresztül néztem futások közben az egyensúlyra vonatkozó mérlegképernyőt, próbáltam úgy sántítani, úgy lépni erősebben a bal lábammal, hogy az közelebb legyen az 50-50 %-hoz. Egészen addig csináltam ezt, amíg meg nem fájdult a talpam és meg nem untam az egész hülyéskedést. Nem tudtam ezen futás közben javítani, egy idő után inkább már nem is állítottam át edzés közben a képernyőt, rá sem néztem többet, kizárólag már otthon csekkoltam le a grafikont.

Nyáron, majd ősszel kattantam rá az úszásra, és ahogy teltek a hónapok, úgy múlt el a bajom. Mindössze két változó volt az egyenletben: az úszás és az idő. Lehet, hogy pusztán az idő múlásával is javult volna a helyzet, de az biztos, hogy a (mell)úszás nem rontott rajta. Esetleg többet futottam gyorsabban, talán jobban erősödött a lábam, nem tudom.

Mindenesetre megjavultam. 

Na, ez ment megint tönkre a Sorrentő-szikla megmászása után. Senkit nem akarok újabb grafikonokkal fárasztani, de ha jutok valamire, azt azért elmesélem majd. Mindenesetre újra szorgalmasan húzogatom azóta kisgatyámat a budaörsi usziban. 

És, hogy a végére adjak is valami összefoglalót, és keretet a posztnak, a Running Dynamics egyelőre valóban nem több egy csodálatos adathalmaznál, amit nézegetni lehet, de hogy a látott eredményeken hogy alakítsunk, az egy teljesen más történet.

Viszont tény, hogy abban nekem legalább hasznos, hogy lássam, hogy valami megint nem okés. Egy másik, vagy a régebbi órámmal most a sötétben tapogatóznék, hogy most baj van, vagy nincs baj, érzem, nem érzem? Itt és most látszik, hogy újra figyelnem kell. 

Ez volt az első verseny, amit lemondtam, és ha nem írnám meg, meg sem történt volna, és ha nem írsz, pár hét alatt már nincs is kedved írni, és nem is kell, nem kell elmondani, nem kell beszámolni róla, csak ülni itt a kanapén és csak hagyni elmenni.

Valami ilyen lehet a nemfutás mechanizmusa is, hogy valahol elkezdődik, és egyszerűen csak nem kell odanézni, csak élni tudatból, hogy minden ami körülötted van, az fut,  így igazából még te is futsz és csak mindent így hagyni.

Ez a kis fasz különben nem a válladon ül, nem ül az sehol sem, belőled, zsigerből, ösztönből, mélyről jön a nemcselekvés.

Nem, ez nem lesz ilyen köldöknézős gépelés, mindenki nyugodjon meg. A kapu ugyan tényleg nyitva áll - csak nem írni meg, csak nem írni egyáltalán, csak nem futni, ha már nem futsz, csak egyszerűen legyen más dolgod, amikor mennél, vagy csak várj még egy kicsit -, de ez a kapu már annyiszor nyitva állt, és annyiszor nyomogattam a kilincsét, annyiszor toltam be, tártam ki (mi egyéb áthallásos dolgokat lehet még egy ajtóval csinálni?) hogy ekkora botlás után még, illetve már bármikor vakon, sarokkal baszom be akár pörgőforgóból. 

A bennem lévő futószörnyeteg ennél sokkal durvább indák alól is kinyomta magát, és ezt a karmát, hogy nekem valamiből mindig fel kell állnom, azt meg már régóta ismerem.

Valamikor három hete, hétvége előtt durrant be a torkom meló közben, azután, hogy januárban egyszer már elhasaltam a takonyban és főleg azután, hogy amúgy rutinszerűen vettem multivitamin csomagot februárban, mert ismertem magamat, hogy tél végén mindig kell egy kis dopping. Grapefruit csepp, Béres Actival, minden oké a februárral is, kivéve a két esküvőt, amik totálisan elvesznek tőlem egy hétvégét, és éppen fordulnék rá a születésnapomra, amiből végre az elmúlt években már sikerült futósos-wellneszes szabikat csinálni az ivósok helyett, amikor újra beteg lettem.

Egy JÓ maratonnak kábé akkor és ott lőttek, de lehetett volna még belőle egy akármilyen más maraton. De nem múlt el egy hétig, nem múlt el kettőig, csak majdnem. Jártam úszni, elmentem egyedül Velencei-tavat futni, ami gyakorlatilag egészen jól ment egészen a 26-ik kilométerig, amikor is már elfogyott a vizem, viszont fél órán keresztül elkezdtem leugatni a holdat az égről. Az utolsó másfél km-t nem fejeztem be. Megint elmentem úszni, és utána este éreztem, hogy fázom. Visszatért a rohadék.

Nagyon, nagyon dühös voltam, mert rögtön az elején, három hete is azt mondtam a háziorvosnak ,hogy ez most nem az a szokásos évi,egyszeri egy hét kidőlés. Nem adott antibiotimkumot, amit más helyzetben megértek, nem is szedtem ilyen szart hosszú évek óta, de most kivételesen nem három hét után kellett volna receptre kapnom.

Mindegy, ha azt nézem, hogy betegen, bukdácsoló állóképességgel lenyomtam egy 97%-os tókört, akkor bennem van egy maraton, nincs veszve a tavaszi szezon sem. 

Salzburg következik, május 7. Az egyik legjobb barátom költözött ki, és ha ő már nem fut egy ilyen paradicsomban, ahol még a terepfutó útvonalakat is kitáblázzák, akkor majd futok én. Nincs is időm köldököt nézni, nincs is kedvem magamba zuhanni, Salzburg nincs veszve, de oda kell érnem. Kell ez az április, ha rajtam múlik, akkor én odaadom az áprilisomat. Különben is, tegnap este hatkor világosban, jó időben futottam, olyan ez a motivációmnak, mint Halálos iramnak a nitropapalack: esszenciális CGI faktor.

Ideje valami hasznosat is írni.

Az utóbbi hetekben újra előkerült a talpi bőnye, mint téma. Szerencsére nem nálam, de sajnos másoknál, három egymástól teljesen független irányból is kérdéseket kaptam a saját tapasztalatomat illetően. Ekkor jöttem rá, hogy pont azt csináltam, amit más beszámolókban, értékelésekben, blogokban nem szeretek: nem follow-upolok. (Most szombat reggel van, fáradt, kicsit megfázott, és a multiba belebutult ember vagyok, komolyan fogalmam nincs, hogy fejezik ezt ki magyarul.)

Nem zártam le a bőnye témát a blogon - világított rá az egyik kérdező, aki remélem akkor megkapta a válaszemailemet, mert a blog.hu-s üzenetküldéssel azért már párszor megégettem magam. Annál is inkább megírom ide, hogy mi lett velem.

 --

Volt még valami, de nem jut eszembe. Szombat reggel van, 7:32. Most például minden további nélkül kimehetnék futni, de ezt most csak egy sértő gondolatnak érzem, és az egyetlen, amire vágyni tudok, az a legalább még egy kávé.

A reggeli futók vajon ezt hogy csinálják, most komolyan? Persze, a felkeléssel mindenki megszenved, de utána. Isznak kávét, reggeliznek, kicsit, nagyot, milyet? Éhgyomorra futnak ki? Isznak kávét, kisdolog, nagydolog is van, vagy minden ráér utána? Nekem felkeléstől minimum háromnegyed óra kell, hogy reggelivel, KÁVÉVAL, vécén telefonnyomkodással meglegyek, és akkor fel tudnék öltözni és nagy sóhajtásokkal nagyjából el tudnék indulni, de gondolom, aki hajnalban, reggel megy, az nem tököl ennyit.

Na jó, van vagy két posztom félig összehányva, de ezt közben el kell mondanom. Szóval éppen avatom I. Tribute Haanchee főhercegnőt (ha még valaha jár erre, remélem nem veszi zokon, de a Garmin Connecten a legnagyobb menőség, hogy lehet nevet adni a cipőknek, és nekem róluk

mindig ő jut eszembe, nem tehetek róla. Úgyhogy konkrétan róla neveztem el a cipőimet [tudom, ez indigó, meg valami, és nem lila, de akkoris]), amikor egy fekete kabátos srác kivágódik az Albertfalvi Közösségi Ház ajtaján az utcára, de úgy rögtön keresztbe, előttem. Rágyújt, majd ugyanazzal a lendülettel észrevesz, jó nagy elánnal kitér előlem, elrejti a cigijét és azt mondja:

BOCSÁNAT 

A

FÜSTÉRT!

Úgy kábé frankón újraszületett a hitem az emberiségben.