- Mennyi időre mész?

18 kilométer hátrányt mutatott hétfőre a Smashrun, amit a főnököm búcsúvacsorájának és a szombaton rögtön a pénteki elhajlásra ráforduló legénybúcsúnak köszönhettem. A társas, hétvégi szocializáció minden földi bajok okozója, ezzel évek óta tisztában vagyok, de ha egyszer cigivel a szádban nősz fel egy büdös nagy lakótelep közepén, irgalmatlanul sok időd elmegy arra, hogy megszabadulj minden ehhez köthető szartól, hacsak nem vagy akkora zseni, hogy egy adott pillanatban kivándorolj Új-Zélandra birkákat legeltetni. Oké, az is megteszi, ha ráeszmélsz az életedre. Az új-zélandi repülőjegy kiábrándítóan sokba kerül.

- Két óra kb.

Soha nem kilométert mondok. Nehéz valakit megtanítani futásidőt számolni, aki nincs benne ebben az utazásban, különösen az én időmet. Az énidőmet. Ha értitek.

Általában kilométert futok, nem időt, ami alapvetően.. bár fingom nincs, hogy rossz, vagy jó. Az biztos, hogy nem valami felépített koncepció.

Lassan viszont megtanultam, hogy hosszabb időt mondjak annál, amit amúgy mondanék, mert amikor egy órát mondok, az nekem 10 kmt jelent, és nem mintha nem tudnám most már ezt bármikor megfutni ennyi idő után, ez mégiscsak az énidőm. Nem egyszerűen csak a nettó-bruttóról dumálok, mint mittudomén, ahogy szex sem csak szex, legfeljebb kívülről. És pont ez baj vele.

Könnyű voltam. Ez mindig csak lent derül ki, az első pár méter alatt. Persze, hogy könnyű voltam három nap után, mondanám, hogy úgy, mint Ali lepkéje, de lehet bármilyen híres ez a mottója, semmi közöm hozzá. Egyszerűen könnyű voltam, bármit is csináltam hétvégén, a lábaim közben pihentek, odabent pedig torlódott mindaz, ami újra és újra kihajt, amitől futásról álmodunk, ha egy ideig nem tudunk menni, legyen bármi is az eredő. Menni akartam.

Sokkal hidegebb volt, mint amit az otthoni, kinti hőmérő mutatott. Ahogy ritkult a város, úgy kúszott rá a Szerémire, Budafokira a Duna hidege, majd a Rózsavölgyre is ráborult a domboldalra felmászni nem tudó köd. Fénypamacsokkal tapogatóztak a hazafele tartó autók, a semmiből riadtan zakatolt el mellettem a falon túli, elővárosi vonat. Aztán csak az én ritmusom maradt. Akaratlanul és szerencsére pont jól öltöztem, és zenét is vittem. Mielőtt elindultam azt hittem nehéz kör lesz, letudni vágyott kötelező, óralesős százmétereket számlálós, de könnyű lettem, húzott be a köd magamba, önmagam távolságába, az óvatos, tudom, hogy tudom öt ötvenesekről zenével kapcsoltam fel valahova öt harmincakárhányakra. Most ez kellett, nem tartogatott semmiféle meglepetést az este, aznap csak a menés volt. A zene elmosta a többi visszajelzést, semmi szív, semmi pulzus, semmi táv felett érzett fejben elfogyás. Csak a menés.

A gyűlöletesen csak flownak nevezett önmegbeszéléses önutazással az a baj, hogy kb addig fasza, ameddig kitart a futás Maslow piramisa, aminek nálam persze ő trónol a tetején, őt eteti minden szénhidrát, zsír, laktátküszöb, meg a futás összes kémiája, és marha nagy bajba kerül egyből, amikor elfogy az üzemanyag alulról, ha nem pumpál semmit a test.

Tudtam, hogy nem tizennyolc lesz, úgy futottam tovább nyolc után (igen, ez az énmatek), mintha soha nem akarna véget érni az út, előbukkantak, majd eltűntek a Nagytétényi neon kútlogói, ugyanígy a McDonalds aranyhídja, elhalkult mellettem a Campona zsongása. Félmaraton, csak három kilométert kérek még. Énidő.

12-nél fogytam el. Megálltam. Megettem az egyetlen, magammal hozott müzliszeletet. Ideje volt elgondolkodni azon, hogy fogok hazajutni. Két órán belül. Az egésznek semmi más értelme nem lenne máshogy. Két órán belül, ha már idáig így eljöttél, hülye módjára. A flow még nem volt hajlandó lemászni a trónról, ez az uralkodók sajátossága, nevezzék őket bárhogyan is, szóljon bármennyi időre is a jogosítványuk. Az a minimum, hogy nem értenek az első szóból.

És mint a kamaszkorom óta elengedni nem tudott filmben, a Pulp éppen ott tartott, hogy

Come on and kill me, baby
While you smile like a friend
Oh, and I'll come running

JUST TO DO IT AGAIN

Ethan Hawke trikóban, kopott farmerben, mezítláb kirohan a korábban órákig rajzolt, kilencvenes évekszerűen anorexiás Gwyneth Paltrow után a new yorki utcákra, Petinek pedig libabőrös lesz gerince is, és JUST TO DO IT

AGAIN.

Tizenhétnél vattát köpök, nem segít a köd, szomjas, nagyon szomjas, és éhes, nagyon éhes vagyok, és már előtte egy kilométernél is csak az tartott életben, hogy már csak öt van vissza, de ahogy fogy úgy lesz egyre több, a flow már rég eltűnt, nincs semmiféle piramis, egyedül csak a küzdelem maradt, visszakerültem már rég a hatvan, vagy még több másodpercig tartó percek világába, a meseuralkodó egy pillanat alatt meghal ebben az univerzumban, de jó stratéga módjára mégiscsak idejekorán elmenekült, tudja, hogy eljön újra az ő ideje.

Valahol a vége fele szerencsére véget ér a játéklista is, már idegesít a zene, és amúgy is teljes zsibbadásba kell kapcsolnom, mert igazából végig billegett a két óra, és az utolsó kettőnél jövök rá, hogy egyáltalán még valóban meglehet, nem csak szeretném.

Ethan Hawke fele ennyit nem rohant Gwyneth után, pedig állandóan otthagyta a csaj. Persze ez nem igaz, ha összeszámolom irgalmatlanul hosszú éveket VÁRT, mire megjött a lánynak az esze, de mit csinálsz, koncentrálj, koncentrálj, az isten verje meg. Visszaszedem a másodperceket, huszonegy után csak az órámat nézem, az utcát nem kell, azt ismerem, de meg kell lennie két órán belül, harmincnyolc, harminckilenc, negyven... és végre vált.

21,1 1:59:46.

Utcán vagyok, nem versenyen. Két óra alatt vagyok. Úristen, utcán vagyok.

Beütöm a kódot, elmegyek a kukák kisháza mellett. 2014 február 16-án oda tettem le a fél liter ásványvízemet, amikor életemben először, 2:26:45 alatt lefutottam a huszonegyet.

Akkor legalább volt annyi eszem, hogy legyen nálam víz.

Tegnap azt hiszem találkoztam A Futásról Nőknek Györgyivel. Azt nem tudom, hogy őt tekintve mennyire lehetséges ez a Camponánál, - mert pusztán engem tekintve abszolút - viszont én azt mondom, hogy ő volt, mert marhára hasonlított rá. Lila sísapija és menő Hokája is volt.

Utána viszont rögtön lebuzigeciztek :(((

Nagyon fontos lehetett ezt kiadni magából, mert derékig kihajolt a fiatalember a kocsiból. Én mondtam, hogy túl lányos lett ez a Decathlonos TRAIL gatya!

És akkor még azt is el kell mesélnem, hogy gyanútlanul ódalgok a nagytétényi szemétlerakónál, meg a Chinoinnál, hogy lassan hazafele forduljak, erre, nem hiszitek el, de telibepofára szembejön Érd. Ezt nevezem karmának.

Én nem tudom amúgy mit kavarnak arrafele ezek a vegyészek, de utána még négyszer eltévedtem. Hiába nézegettem a Google térképet, amint elraktam, 500 méteren belül elkavartam magam aszfalton.

A YT 25-öshöz képest már 23-24-től nagyon bukóba fordultam. Az nem volt kérdéses, hogy meglesz, de rettenetesen elfogytam lábban, fejben, pedig Érd sokkal keményebb volt. Ennyit számít a társas lét meg a szervezett frissítés.

Otthon baromira elkezdett behúzni hátul a lábam, alig vártam, hogy beugorjak a fürdősós, forró vízembe, hogy kiengedjen a görcs.

Ezeket csak a tapasztalatokon való morfondírozás miatt írom le, mert azt hiszem ebben a harminncas távban más előrelépés nem történt egy év alatt. Tavaly ilyenkor 6:19-es tempót mentem elsőre, másodikra 6:16-ost.

Most viszont tudtam, hogy mi fog történni velem, amikor nagyon szar lett hirtelen, akkor is tudtam, hogy meglesz, és mit kell, hogy csináljak, és ezt a görcsöt is ismerem már.

Remélem azért pár év múlva ugyanezeket nem harmincnál írom le, meg azt, hogy legalább 4:30 alá beérek Maratonfüreden. Ha nem, akkor megint csak lábat lógattam egy évig. Majdnem.

Vannak azok a (nem csak) januári pillanatok, amikor viszonylag kis időn belül hatalmas a szakadék keletkezik a vágyak és a valóság között. Aközött, ahogy az ember látja magát, és amit ehhez képest nem csinál. Például nem fut. Mert nem könnyű futni, amikor az aszfaltra csont- és betonjég fagy, amikor beteg leszel, ami mintha soha nem akarna igazán és teljesen elmúlni. Nem futsz, amikor szmogriadó van. Nehezen futsz, amikor az ég heteken-hónapokon át leginkább a takarító által elhasznált, kiöntött, megfagyott, épület mögötti felmosóvízre hasonlít.

Millió okom van nem futni, de pontosan érzem az ijesztő, sodró erejét az időnek, tudom, hogy nem segít az uszodába járás, nem segít semmi mellébeszélés, fel kell ülnöm a hullámra, uralnom kell a maradék téli hónapokat, futnom kell. MOST.

Őszintén csodálkozom, hogy van még Yours Truly, mármint úgy nemzetközileg, honlapként, bár szerintem, mi magyarok akkor is futnánk ezt a kezdeményezést, ha már nem is lenne igazi Yours Truly, és még csak észre sem vennénk.

Idén is menetrendszerűen érkeztek ezek a futások, és ezért marhára hálás voltam. Eddig egyetlen-egyszer, talán tavalyelőtt futottam le a januári adagot egyedül, de most, hogy végre tényleg a Yours Truly kiírásának megfelelő idő van - winter fun run - , és nem plusz hat fok, őszintén nem tudom, hogy nekivágtam és befejeztem-e volna? Nem is akartam ennek a verziónak esélyt adni, nagyon kellett ez féltáv, ez a 25 km, mert rögtön itt van március vége.

Nem számolom meg Rrroka hányszor hívott el már Érdre, de valahogy sokáig ódzkodtam nem egyedül futni. Valószínűleg soha nem leszek már in real life az a nagyon közösségi ember, de azért változnak a dolgok. Most kifejezetten szükségem volt arra, hogy ne egyedül legyek odakint.

Érdnek meg nekem amúgy meglehetősen ambivalens viszonyunk van, mondjuk úgy, hogy eddigi életemben konkrétan utáltam. Székesfehérvári, MÁV-os gyerekként Érd, vasutas nyelven Érd alsó, Érd felső nettó években számolható várakozást jelentett. És akkor már vegyük ide a hetes út összes Budapest és Fehérvár közti településését, úgy mint - Tárnok, Martonvásár, Pettend, Baracska, Kápolnásnyék. Látványosan hagyjuk ki a stranddal rendelkezőket, majd tegyük a listához még Dinnyést.

Gyötrelmesen sok időt töltöttem el életemből ezeket a helységnévtáblákat bámulva a punnyadtszendvics- és telefingottműbőrszagú vasúti kocsikban. Gyűlöltem ezeket a neveket, és az az időszak sem segített sokat, amikor már kocsival kellett átvágni ezeken a hetesre felfűzött, soha véget nem érő lakóövezeteken. Érd különösen megfeküdte a lelkemet, gondolom pont úgy, ahogy a helyiekét megfeküdte a városon átguruló m7-re tartó forgalom. Már amikor még Érdtől ingyenes volt az autópálya és nem volt kész az M6 bevezető szakasza sem.

Súlyos évek terhelik tehát a viszonyunkat, főleg ahhoz képest, hogy igazából 37 év alatt kétszer voltam a városban. Az első alkalommal rögtön felfedeztem a minaretet, a második alkalommal pedig Rrroka és Keratomi képes volt 25 km után még körbeszalajtani körülötte még egyszer.

Érdet sose találtam szépnek, nem csak az időm orvul elrablása miatt, hanem mert rendszertelennek, végtelennek és önismétlődőnek láttam. Végtelen házak, végtelen utcák, amelyeknek soha, de soha, de SOHA nem lesz végük, és végtelen házak, és végtelen utcák... Még az irodalomtanárnőm magyarázta a gimnáziumban, hogy azért ronda, mert Pesten nem lehetett építkezni (gondolom a komcsik alatt, legalábbis ő mindig arról a 40 évről mesélt, miről mesélt volna) és mindenki Érden húzta fel ,amit fel tudott húzni. Érden pedig olyan helyekre is kiadtak fellövési engedélyeket, ahova normális ember nem adott volna ki. Nem tudom, mi ebből az igazság, de ez nem is fontos, esetleg, akik tudják, majd elmesélik.

Ami fontos, hogy nekem fontos ezeket a belémégetett dolgokat felülbírálni, újra vagy végre igazán felfedezni a környéket. A minaret, odalent a Dunánál egy nem várt élményt jelentett, és nem is olyan sokkal később, ahogy néztem őket, Rrroka csoportját, amint mellettem, mögöttem, előttem futottak, ahogy el-elkaptam egy beszélgetést, Érd egyszer csak emberekké változott, személyekké, bajszokká, lányokká, hős, bringáskisérő kissráccá, jófej frissitőkké, tálas süteménykatonákká, falkává.

Az utcák persze ugyanúgy nem értek véget, és konkrétan valami 12 kilométeren keresztül baktattunk fel egy kitartóan és megfontoltan alattomos emelkedőn. Végig az volt az érzésem, hogy csak azért váltunk néha utcákat, hogy valamivel érdekesebb legyen a kaland, de nyugodtan végigügethettünk volna egyetlen egyenesen felfele, és ugyanaz lett volna a vége. Visszafele, amikor tényleg semmi mást nem csináltam, csak full egyenesen zúgtam lefele az ingyenes érdi bobpályán, minden sarkon megfogadtam, hogy megnézem az utcaneveket, mert minden sarkon elfelejtettem letesztelni az elméletemet a végtelen utcák létezéséről. 5:30-as halálfélelemmel próbáltam követni a nálam egyértelműen gyorsabb előörsöt, és próbáltam elhinni, hogy a házanként kiszórt két darab kavics elég ahhoz, hogy megfogja a cipőmet. Ahhoz képest, hogy először futottam utánuk, majdnem akkora hitem volt bennük, mint Indiana Jonesnak, amikor kilépett a semmibe Az utolsó kereszteslovagban. Mellettünk valami meredekebb domboldal mutogatta magát végig, fehérbe öltözött fákkal, farmokkal, fogalmam sincs mit csináló lovakkal. Ez nem lehet Érd, valahol Alpokalján vagyok, terepjáróföldén.

 Nem, ez nem a meredek domboldal, ez a féltáv, a tető, lefele gyáva voltam elővenni a telefont.

A pulzust akár otthon is hagyhattam volna, de ha már velem jött, levettem a pórázt, elengedtem játszani, majd visszajön egyszer. A hetedik pittyegéstől azt kérdezgettem magamtól, hogy miért hajtom, miért muszáj az elején lennem, mert az biztos, hogy ennek nagyobb tragédia lesz a vége, mint amikor a fősulin Gothe Iphigeniáját kellett elemeznem németül, pedig akkor a prof. túlságosan olvasható tekintetével, a német nyelvtudásommal együtt rögtön három nagyon komoly tragédia is jelen volt életemben. És valamiért az jött válasznak, hogy a második fele lejteni fog majd, ne szarj be. És hullámoztam tovább, fel, le, de leginkább fel és méginkább fel, és annyira tele voltam a jelennel, a mozgás és a küzdés jórérzésével, hogy csak a forduló után ugrott be a helyes válasz, hogy  ó, bazz, neked pont erre van szükséged, pont erre huppanós futásra, a ritka frissítésekre, PONT ez lesz Maratonfüreden is, csak még sokkal hosszabban. És innen hiába fáradtam el kilométerről, kilométerre egyre jobban, megbékéltem a sorsommal, és lenyeltem a frissitésért (megállásért) rimánkozó hisztimet, és szó, vagy legalábbis maximum egy-két mondatnyi beszélgetéssel hagytam magam húzatni Keratomi által. Ez konkrétan annyit jelentett, hogy egyszer képes voltam rá felkapaszkodni, de kb ötszáz méteren belül kénytelen voltam elfogadni, hogy ez nem fog menni. Különös módon kb 10 méterrel mögötte ugyanakkor nagyjából tudtam tartani a tempót. Érdekes dolog az agy, csak sokszor nem kifejezetten hasznos.

Hideg volt. Olyan tényleg nagyon kurvára hideg. Két nappal a Yours Truly előtt Budadok felső utcáira menekültem a szmog elől, és a nappali majdnem nulla fok miatt ijesztően alulöltöztem. Futás közben még soha nem fáztam annyira, mint azon a 13 kilométeren, baromira féltettem a vesémet, a hátamat. Megtanultam a leckét, két gatyával, két polárral indultam neki Érdnek, amit nem bántam meg, de izzadtam is annyira, mint nyáron szoktam. Az izzadság megfagyott a szempillámom, folyton szedegetni kellett róla a parányi jéggolyókat, hogy ki tudjam nyitni normálisan. Lefagyott a szakállam, és bármikor amikor társas szituációba kerültem, csak remélni tudtam, hogy a többiek nem fagyott taknyot látnak az arcomon, mert az azért elég rossz bemutatkozás lenne, én meg elég érzékeny fiú vagyok.

 Ez A mosolyselfim -10-ben, orrtörlés után. (Remélem, én nem látok semmit.)

Rrroka amúgy példaértékűen összetartotta az esemény és a társaság elejét, közepét, végét is. Azt hiszem ő egy ilyen konstans ember, mert ahogy múlt az idő úgy láttam őt egyre indokolatlanul vidámabbnak. Ebben az egyenletben valószínűleg én voltam a változó, mert rajta amúgy nem sok változást lehetett látni. A végén is ugyanúgy egyfolytában dumált valakivel, mint az elején, és szerintem ő a mi 25 kilométerünk alatt is már lefutotta az 50-et, mert neve ellenére elég komoly tyúkanyó mode-ra kapcsolt, rendre ellenőrizte a sort elől, hátul, középen, bármennyire is széthúzódott már a yours a trulytól a második félidőre. Aztán ha jól láttam, ment tovább még futni, bár ezt már nem akartam annyira látni, illetve örültem, hogy autóba tudtam szállni, és magamra tudtam fújatni a - 10 helyett a -5 fokos meleget...

Mivel Simonyi Balázsnál is olvastam, hogy nem szabad megállni futás után, kell utána még valami kiegészítő sportot űzni, én sem tétlenkedtem, fáradt izmaimmal, tompuló elmémmel harcolva, küzdve, nyomva, pucolva, vagdosva főztem egy elég fasza fokhagymakrémlevest, és csak utána ültem le végre pihenni egy nagyot.

Az elmúlt napokban végtelen elégedettséggel dőltem, hátra, mert végre nem kellett mennem futni, mert végre kiderült, hogy nem csak az én mániám ez a kurva szmog, hanem tényleg létezik, más is nézi a vörösödő Időkép térképet, cikkezik róla az online sajtó, sőt, más bloggerek is megemlítik, és menekülnek előle.

Amúgy hihetetlenül feszélyez, mert akut slejmköpés miatt kb 28 km gyűlt össze ebben a hónapban addig, amíg megérkezett a szmog. Vasárnap még ki tudtam menni Csillebércre, ami valami rettenetesen megdobta a lelkesedésemet, mert hát ez egy magamfajta csöves utcafutónak egészen fenomenális élmény hóban, terepen füleket hátracsapva loholni. Találkoztam a kisvasúttal, más futókkal, láb közé szagolt egy sereg poráznélküli, vigyorgó kutya, és a végén olyan picsamód eltévedtem a Konkoly-Thegéről való letérés után harminc centiméterrel, hogy vagy egy kilométert kúsztam a Tatárvirág utcáig, ami egyébként gyakorlatilag nem utca, hanem erdőben élő, városi autófetisiszta remeték függőlegesen szerveződő közössége.

Hét közben már nem tudom őket meglátogatni, valahol a kerületben kellene futnom, de egyszerűen nem vagyok hajlandó ezt tenni magammal. Látok ugyan néhány embert a városban futni, de őszintén nem értem őket. 200-400%-os büdösben ez egyszerűen maga a kontraproduktivitás.

Az elmúlt napokban tehát életemben először az lett, amit Kilfish kommentált be egyszer az uszodáról, hogy amikor nem tudsz kimenni, akkor kiváló helyettesítő lesz. Az lett. Erről természetesen nem fogok írni, mert egyrészt halál unalmas lenne, másrészt szarabbul megy, mint a futás. A végeredmény meg ugyanaz: nedves leszek mindkettőtől. Az uszodában az úszásnál sokkal érdekesebb dolgok is vannak. Lássuk ezeket:

1. A  Zseb-gate

Az első, amiről nagyon fontos beszélnünk, ha (minden másról, csak) az úszásról (nem) beszélünk, az a Zseb-gate. Higgyétek el, ez legalább akkora probléma az úszásban is, mint a futásban. Nem a telefont, vagy zsepit, vagy a fejlámpát akarod magaddal vinni  a vízbe, de ugyanúgy fogalmad nincs arról, hogy hova a fenébe tedd az öltözőszekrény kulcsot. A törölközőt köré csavarni nem menő, és főleg én körübelül hatszor hagynám el két óra alatt, ha nem lopnák el előtte. Persze a gatyamadzagra kötni mindig opció, oda is kötöm, csak a szintén két óra alatt az elhagyásfóbiám miatt nem hatszor, de tizenhatszor nézem meg, hogy ott van-e. Képzeljétek el a mozdulatot, és adjatok igazat abban, hogy rendszeresen ágyéktájon maszatolni akkor, amikor melletted éppen megdől az egy pályán tartozkodó 18 év alatti gyermeknépsűrűség világrekordja, nos, nem annyira komfortos tevékenység.

Ebben az országban jelen pillanatban ugyanis minden gyerek vagy szinkronúszó, vagy Hosszú Katinka akar lenni, aminél jobb perspektívát én sem tudok hirtelen mondani. Tehát ezzel nincs is baj, de még mindig nem tudom, hogy zseb híjján hova tegyem a kulcsom, miután minden hacuka surlódásmentes cápát vagy ironladyt akar belőled csinálni.

Véleményem szerint ez egy piaci rés, érdekldőve és mindenekelőtt türelmetlenül várom a TRAIL úszónadrágok érkezését.

Természetesen az is kiváló megoldás lenne, hogy mint minden más fürdőben, a budaörsiben is bevezetnék a csuklón hordható, órazáras rendszert, mert ugyan ott van a csuklókonkon a kérdéses darab, de jelen pillanatban egyetlen funkciója, hogy megkülönböztesse egymástól a wellnes részlegbe legálisan, felárért, és főleg elegánsan érkezőket, a magyar vándor módjára, a forgóakadály felett, vagy alatt átjutóktól.

A társadalmi rétegződés mindenhol jelen van.

2. Az öltöző

Az öltözőnek azon kívűl, amire nyilvánvalóan való, két fontos funkciója van. Az első, hogy segítségével el tudod helyezni magadat az x, z, y és ki tudja milyen generációk mentén, mert mint tudjuk, nem az élettani kor számít, hanem, hogy mennyi vagy igazából. Ez is nehéz kérdés, én néha öregnek, néha fiatalnak érzem magam, nagyon sokszor meg csak dolgozom. A robotok örökké élnek. Viszont empirikus megfigyelésem szerint az öltözőkben végrehajtható AZ ultimate teszt valódi korod meghatározására. Legalábbis a férfiak esetében. Hogy a nők, mit csinálnak két órán keresztül odabennt, azt nem tudom, de a férfiak ezt, vagy azt. És ettől, vagy attól függően vagy fiatal vagy, vagy öreg, ez ilyen egyszerű. Mutatom:

Ha esetleg a második csapatba tartozol, ám nem vagy elégedett az eredménnyel, ne keseredj el, azonnal rátérünk a második funkcióra. Lehet, hogy nálad nem az öregséget jelzi a nyitott kommunikációra való hajlandóság. 

A második funkció azt mutatja meg, hogy te a férfiak között a Ryan Gossling-csoportba tartozol-e, vagy esetleg Steve Carell-félékhez? Más szavakkal Alfa vagy, vagy Béta vagy? 

3: Pszichológiai harcászat

A kommunikációs hadviselés a magyar amatőr sportban, avagy a finisherizmus - ha most írnám a diplomámat ezer százalékosan biztos vagyok benne, hogy ez lenne a címe. 

Az uszodában viszonylag kevesen nyilvánítják ki önnön kiafaszagyerekségüket pólóval, de a triatlonisták egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy kevés olyan élethelyzet van, amikor ők nem tudják a tudomásodra hozni, hogy én iron, te senki. Na, hát a víz ráadásul az első, a második, vagy a harmadik lételemük, természetes, hogy mindannyiuknak van legalább egy fehér, Extreme Manes, szilikonos kotonsatyija. Ez a  lelki hadviselés része, ha egy ilyen emberrel találkozol, és  a sapka miatt nem mész át eleve másik sávba, úgy biztos lehetsz abban, hogy minden második hosszon nem csak bevág eléd az ember, de ha elég óvatlan vagy, előfordulhat, hogy a fordulókor szemfenéken basz a sarkával. Azok alapján, amiket eddig a triatlonos úszásról hallottam, ezt bizonyára csak a lemminges hangulat kedvéért teszik.

Vannak azonban ennél szofisztikáltabb, rejtőzködősebb triatlonosok is a medencében. Egy idő után gyanúsá váltak a Zoot felszerelést viselő, valóban úszni tudó egyedek. Úgy gondoltam, hogy ennek a márkának valami nagyon jónak kell lennie, ha ilyen hetykén viselik ezeket a Zoot szerkókat. És igazam lett. A Zoot egy király triatlonos márka, de annál biztos, hogy sokkal jobb sztorija van, mint amennyire király. Elég csak az első blokkot elolvasni: "How did Zoot Sports get its name?"

Külön érdekes, hogy amennyiben rákeresünk Crystal Nylin nevére, akkor ez az oldal jön szembe, ezekkel a nem túl eredeti festményekkel.

Majd gyanakodni kezd az ember, mert mégiscsak Hawaii - Hawaii, és ha a Biography lapott húzzuk be, akkor bizony kiderül, hogy ennek a kedves, hippi néninek bizony vastagon köze van a legtesztoszterontúltengésesebb sportághoz. Nem is akármilyen. A hölgynek nem egy hétköznapi élete van.

Én részemről arénás vagyok. Természetesen a legyegyszerűbb beszerzési forrás a Decathlon lett volna, de pár hónapja, hogy a keresztfiamnak kellett úszószemüveget vennem, nem vágtam magam hanyatt a kínálattól. Aztán nyáron pár napig a MOL arénás cuccokat kergettük, aminek az lett a vége, hogy két sapkán kívül nem kaptunk semmit. Végül elmentünk Annával a Mammutban lévő boltjukba, és sokkal több pénzt hagytunk ott, mintha a Decathlonba mentünk volna, az igaz, viszont legalább annyi segítségét kaptunk, mint amennyit régen pont ott kaptam, a legeslegelső futócipőm kiválasztásakor. Azóta ez a feature eléggé megkopott arrafele. Fél óráig cuppantattuk a szemüvegeket és legalább olyan szűk gatyát vettem az eladó hölgy tanácsára, mint egy 14 éves kamasz a New Yorkerben. Azt mondta, hogy vízben egy-két számot tágul a nadrág. Vagy én megyek össze a stratégiai helyeken. Három kilométer után legalábbis tuti, hogy iszonyú éhesen megyek haza egyelőre.