Most nemi identitás ide, vagy oda, de őszintén, ha 40 évesen, három gyermekben való kooprodukció után csak fele ilyen jó nő leszek, mint Lubics Szilvi, már megérte futni. Van még két évem és másfél hónapom. 

Pronál fut fut, neutrál, szupinál. Mindig ez jut eszembe erről a sztoriról, pedig még csak nem is szerettem azt a számot, meg hát kurva rég is volt, sőt, szívni sem szívtam soha nagy lelkesedéssel, semmit. Valami Wellhello refrént kellene ráfaragnom a lábállásomra, de ahhoz már túl X generáció vagyok, marad a négy ütem.

Bizonytalan lábállású lábam az egyéb futásproblémáimmal együtt elég sok bizonytalanságot okozott jó ideig, és sok pénz, még több minden szar összeolvasása után egyedül probáltam meg valami használhatót kihámozni magam számára: egy nem tradicionálisan stabil, belső lábtámaszos cipőt. Ez lett az Adidas Supernova Sequence Boost 7 kódnevű, német überkatona, amely a tesztek szerint annyira fasza cipő hogy még neutrál lábállású, egyszerű polgárok is felvehetik, mint szuperpáncélt és sose halnak meg.

Na, és hát ezek a tesztek nem hazudtak, legalábbis ezúttal, A Sequence 7 egy baszott jó cipő.

Egy Vomero 10-zel használom párhuzamban, ami egyébként egy támaszték nélküli, talpas zokni. Az a cipő is csodaszámba megy, ha nekem kell megítélni, de valamiért a Sequence-t egy hajszállal jobban szeretem, mint a Vomerot.

Én, aki egyelőre nem igazán jutott túl az évi 1500 km-en, elég sok időt töltök el egy-egy cipővel, ezek a kapcsolatok nem három hónapra szólnak. Van időm nézegetni és megszeretni őket. Ez idővel remélhetőleg változni fog, és sokkal több pénzt tudok elkölteni csukákra. 

A Vomeróból a 10-es szériával egy tökéletesen új cipőt csináltak, eltűnt a dzsem érzés, egy sokkal haladósabb szerkezetet toltak alá. Felül meg ugye van a zokni. Tele van innovációval, meg tudománnyal, meg csili-csálé marketinggel, de ennek ellenére leginkább azt szeretem benne, hogy egyszerűnek tűnik, és az is. Sosem kellett vele szarakodni, és brutálisan kényelmes volt az esetek 99%-ban. Felhúztad és mentél vele, amennyit csak tudtál, ennyi. 

Egyetlen egyszer okozott említésre méltó bajt: valahogy keskenyebbre vették elől az orrészt mint az eddigi kiadásokban, és ugyan a lábbujjaim teljes kényelemben vannak a cipőtől akár 42 kmen keresztül is, a férfiasan elfelejtődő lábkörömvágást azért megbünteti a Vomero, annál azért szorosabban vannak az ujjak, hogy ne legyen ebből baj.

Ez pont a Spar vátló előtt történt meg és nem volt más választásom, az Adidasban kellett mennem a Városligetbe.

A Sequence-t mindig is tanknak tekintettem, külsőre is egy sokkal masszívabb felépítésű katona, a Vomero hozzá képest egy nindzsa. A Sequence Boost egy bunker, amiben mindig biztonságban vagy. Egy munkásló, amire mindig rábízhatod magad. Futóélményre a Nike légbuborékjaihoz képest mintha egy picit telitalpasabb lenne, de inkább azt írom, hogy homogénebb a visszajelzés, mert erről még én sem feltétlenül értem, hogy mit jelent. Kényelmes, biztonságos, nem túl puha, nem túl kemény, a sok lekvár Nike és a szerencsétlenül járt, kopogós, Asics GT-2000 után meghatározhatatlannak érzem, egyszerűen csak "van" alattam és működik. Visz.

Valahogy úgy alakult, hogy megújult Vomerot a gyorsabb futásaimhoz kezdtem el felhúzni, a sima kocogásokhoz meg a Sequence-t. Mivel a Spar váltóra kényszerhelyzetbe kerültem, az amúgy egyértelműen nagyobb helyet kínáló Adidast vettem fel. És iszonyú gyors voltam benne, mint még életemben soha. Azóta többször is, ha szexelnem kell, ezt a cipőt mindig leveszem.

Egyetlen dolgot vettem észre, ami miatt erre az évre már egy Glide 8-ast szereztem be a befele dőlős lábra való Sequence helyett: hosszabb futásoknál a külső talpélem fájni tud benne, gondolom a korrekció miatt.

Én ezzel már, vagy legalábbis egyelőre, nem akarok foglalkozni, amit lehetett az elolvastam, kipróbáltam, most már megyek a saját fejem után, maradok annál, ami kényelmes. Az Adidas pedig az, csak kiveszem belőle a mankót, mert túlkorrigál, nekem szerintem nem kell.

A cipő 833 km után is gyakorlatilag hibátlan, egyedül a talpát radíroztam le, ahol a talajt fogom, de ez a Continental tényleg jó cucc. A nullkilométeres Glide-hoz képest annyit érzek, hogy a sarkam már lejjebb van emebben, de futás közben semmi problémám nincs ezzel, sem semmivel. Na jó, a hideget például most rohadtul utálom, de a cipő remek. Hidegben is. Egyelőre úgy vagyok vele, hogy ezernél csere, ahhoz túl sokat voltam sérült, hogy kockáztassak.

2017-ben esküszöm rendet fogok rakni! Nem viccelek, képes vagyok rá, meg tudom csinálni! New Year New Me!!!

Mindig azt mondom, hogy azért megyek, mert kell az emelkedő, mert nem tudok másfele futni hosszút, de ez nem igaz.

Akkor kezdődik minden, amikor elérek addig, ameddig a legtávolabbi villamos jár. Ott pihen a sötétben, a végállomáson, egymagában világítva, mint valami nagyra nőtt szendergő-zümmögő gépbogár. Várja a visszaindulást.

Akkor kezdődik, amikor elhagyom ezt az utolsó fényt is, hirtelen semmi nem marad körülöttem, egy másodperc alatt kihullok a világból, óriásivá növök önmagam körül. Csak én vagyok. Egyedül én vagyok. Megérkezik az ösztönös ijedtség, egy pillanatig ízlelem, aztán felkapcsolom a fejlámpát. Belekapaszkodok a fénybe, de ugyanakkor még jobban elidegenít a környezettől, vak vagyok a csóván kívül. Nincs jó lámpám, egy-két méter a világom.

Mindössze két km felfelé, se több bátorságom, se több időm nincs, a terepet sem bírom, nem most kell elkezdeni gyakorolni. Magamat végeredményben nem baszom át sokszor, pontosan tudom, hogy csak ezért a 13 percért jöttem. Hogy még jobban megéljem, hogy tökéletesen egyedül vagyok.

A futás az belső megtisztulás, belső monológ, ami óhatatlanul részem, amióta valamilyen formában naplót írok. A futás megfogalmazás, az emlékek metronomismétlései, ritmusra való átformálások, megélések.

A futás maga az összes ki nem mondott kurvaanyád, a kifelé tartó lépcsőfordulók vissza nem fordult, torokban szakadt percei. A futás a minden mi lett volna ha megvalósítása, a futás a múlt átgyúrása, az  elbutító düh tüdőben égő kihűlése, a futás az egész kibaszott világ lerohanása, a győzelem, a mindenki más halála, a gondolataid lassulása. A futás távolodva közelítés.

A futás minden egyes meg nem tett lépés, a futás az összes gyávaság bátorságra váltása, az el nem döntött döntések döntése, a maradó távozása, az elszökő beleállása, a futás lélekgerinc minden elhazudott hazugságra.

A futás a minden el nem utazott nagy utazás, a futás az el nem kalandozott világkörüli utak, a futás a sorba beálló nem beállása, a maradék önmegvalósítás, és legyen bármilyen téves, vagy önhazugsággal önmegnyugtató ez a gondolat, de a tény, a körülmény, a tett, ami különlegessé tesz és kiemel és békét ad a tükörben múló, fejben kattógó időnek.

De vannak azok az igazán utolsó napok, amikor tök mindegy miért, akár önmagad elkeserítő faszságaitól is egyetlen nulla centiméteres zsákutca lesz a bármennyi futás is, egyetlen rohadék métert sem ér az egész, mert négy év után is egy pillanat alatt utolér bármi, és ugyanolyan tehetetlen és gyenge és frusztrált, vagy hiánnyal teli vagy sablonos vagy sikertelen vagy ostoba vagy, mint mindig is voltál.

Akkor ott van ez a két vaksötét kilométer felfelé, az első nyolc után, át az erdőn, ahol átmos az a közömbös, jéghideg, vattás levegő, átmosnak a szánalmas mikrofélelmeim, de leginkább az a tökéletesnek megélt világkizárás, aztán a küzdelem, a vége felé erősődő ív, az, hogy perzsel a tüdőm, egyre csak pumpál az a puha, városi szívem, de már végig tudom futni, már mozgásban maradok, nyögve, kiszakadva, kiégve érek fel az egész utam tetejére és nem állok meg.

És működik, bassza meg az egész rohadék világ, bassza meg mindenki, működik, ahogy gyengülök, úgy erősödöm, és innen már csak lefele van, a másik 10 km haza, a  második sok idő, mert végig kell szedni a gyógyszert, nehogy ne hasson.