Na tehát én tényleg szívemen viselem, hogy az unokáink is kurva sokat fussanak, de hát a Föld, meg víz, meg ilyen alapvetések nélkül nem megy. És ezt most ne vegyük ennél komolyabbra, bár én szoktam, de az nem ez feltétlenül ez a blog.
Ugyan vettünk alig egy hónapja valami iszonyatosan modern, gyakorlatilag víz és áram nélkül mosó mosógépet, ami még így sem fogja soha visszahozni az árát, de Földvédelem szempontjából ezt pont semekkora lényeggel nem bír, mert végeredményben ez a bolygó meglepően kevéssé működik akármilyen valutával is.
Viszont az ember a jelen körülmények között valutával működik, szóval ebbe a csúcsszuper mosógépbe nem szívesen rejtem el az adott napi futócuccom, amíg össze nem gyűlik két-három adag, hogy legalább valamennyire gazdaságosan tudjak mosni - ha más nem, akár másféle cuccokkal vegyítve. A régi mosógép dobjába bedobtam (rettenetes, de nem szójáték) a büdöseket, meg a következőt is, ha addig nem gyűlt össze annyi ruha, aztán a harmadik szettnél legkésőbb ki lett mosva minden. Ez most nem megy.
A szennyes tartóba nem szívesen teszem, mert az nem szigetel annyira, amennyire esetemben kellene. Nem rejtem műanyag szatyorba az átizzadt ruhákat, mert elképzelni sem merem, mi történne odabenn a cuccaimmal.
Most tehát az van, hogy egy fél órás mosással minden egyes alkalommal kimosom a jelen pillanatban egy zokniból, a decathlonos, belső fecskés futóshortomból (kibebaszott zseniális gatya, egyszerűen még az én mércémmel is hibátlan), és egy pólóból álló szettemet. A mosógép persze leméri, hogy az egész nincs 20 deka, kevesebb vizet használ, de akkor is. Messze nem optimális.
Azt az egész futótársadalom tudja, hogy mivel kell mosni a futóholmikat rrroka feleségének köszönhetően (ecet, ecet, ecet), de az én kérdésem az, hogy ti mi a szart csináltok az átizzadt műanyag akármitekkel, amitek van FUTÁS UTÁN?
Minden futás után mostok? Kézzel mostok? Géppel mostok? Pár naponta mostok? Mit csináltok addig a cuccokkal? Felveszitek másodszorra is, mert
Ez sem egy tegnapi történet, sőt, igazából ugyanakkor kezdődött, mint az azóta is rajtam maradt izomhúzódásom, ami egyébként az orvos szerint valami kisebb szakadás lehetett. Vagy valami ilyesmi. Heg képződött az érintett területen, ami nem igazán egy rugalmas dolog. Hosszú távon majd izomszövet lesz belőle, de akár egy évig is tarthat, mire egyáltalán nem fog jelezni. Amúgy terhelhető, maximum az öröm, meg a lelkesedés lehet kevesebb a fájdalom miatt. Legalábbis ezt mondta a doki a Medicovernél, ez volt a marketing. Aztán elküldött röntgenre, mert arra muszáj, de amúgy nem látunk rajta semmit, meg beutalt MRI-re, amiről viszont kiderült, hogy nem tartalmazza a céges betegbiztim, de szívesen adnak 20% kedvezményt a 30000 Ft-os árból.
Úgy döntöttem, tulajdonképpen tökre elhiszem, amit a doki mondott, ha már bugyira vetkőztem előtte, és jól megnyomkodott, hogy majdnem beszartam. Közben a lovas balesetéről mesélt, ahol ő ugyanígy járt, és, hogy ez nem a lovagló izom, hanem a combközelítő. Tudjátok ez egy kicsit ilyen tarantinós, olasz maffiás szitu, hogy kedélyesen agyonbeszélnek valami random témával, aminek a végén természetesen rákanyarodnak a lényegre, ami alapján az ember megsejti, hogy most vele rögtön valami egészen borzalmas dolog fog történni.
Nagyjából ő is így nyúlt bele ujjal az izmomba a combtövemnél, rögtön a zacsi alatt, vagy öt perc altatás után...
Ígérem, az aranyeres sztorimat nem mesélem el, de az egy nagyon kedves, öreg bácsi volt, egy igazi régimódi úr, ő legalább engedélyt kért. Amúgy ezt tökre nem értem, mert aktívabb életet élek, mint valaha, és erre most kapok egy olyan nyomorúságot, ami egy ülőbetegség. Na mindegy. (Dehogy mindegy, kurvára rettenetes időszak volt.)
De térjünk vissza a combközelítő izomproblémámra. Futás közben nem volt bajom, de legalábbis az első kilométerek után elmúlt minden fájdalom. Másnap egyáltalán nem volt kellemes, és ahogy kénytelen voltam lassan tudomásul venni, hogy ez magától nem múlik el, elkezdtem Activonnal, majd Flexagillel kenni. Ez utóbbit még Olivér ajánlotta egy posztban, (valaki, könyörgöm, pletykálja már el, hogy Szilvivel meg Olivérrel mi van, gondolom semmi dráma nem történt, de akkor is), amíg még volt ideje a nép kérdéseire válaszolni.
A Flexagil lassan csodált művelt, és én rá tudtam fordulni végül a két maratonra. A második valószínűleg hülyeség volt, főleg, hogy áprilisban valamiért kevesebbet tudtam futni, illetve kieresztettem egy kicsit. A lényeg, hogy a maraton is szar lett - bár sokkal inkább a sóhiány, mint bármi más miatt - és a rákövetkező május elejei kocogáson újra éreztem, hogy kurvára nem fasza valami a combtövemnél. Ezúttal nem segített a Flexagil. Időt adtam, gyakorlatilag leálltam, szenvedtem amúgy is a seggemmel, és ráadásul a Balaton is ott volt a sarkon, bringáznom kellett (volna)
Elég sok időm volt gondolkozni, és ahogy visszagondoltam az egyes futásokra, illetve arra, hogy decemberben, mikor éreztem először a fájdalmat, meg arra, hogy mindig akkor fáj, amikor terpesz irányban végzek mozgás, tehát a gátizmok nyúlnak, akkor jöttem rá arra, hogy valószínűleg magával a nyújtással rontok a helyzeten.
Mert a nyújtás egy mumus. A nyújtás a margitszigeti futásjelenség esszenciája. Mindenki egymástól, meg a sportközvetítésekból lesett, a tornaórákról magával hozott komikus mozdulatokat kalimpálja el a kötelezőt, abban a reményben, hogy iszonyú profiknak látszanak ettől.
A nyújtás a szakértők következő csatatere. Ahogy meztélábas, naturális futás ideája megkérdőjelezett minden addig alapértelmezettnek vett technikát, úgy a nyújtásról is kitalálták, hogy a mozgás előtt több bajt okoz, mint amennyi hasznot hoz, majd most úgy ámblokk megfúrni látszanak az egész intézményét.
Engem ez a bekezdés gondolkoztatott el: "Egy nehéz, izomlázat is okozó terhelés után, ahol a szarkomerekben (ez főleg elgondolkoztatott) a mikroszakadások száma megnő, kérdéses a további nyújtás hatékonysága. Vagyis minek feszegetünk tovább egy, amúgy is sérült, mikroszakadásokkal teli, gyulladt rendszert? A laktát csökkentése levezetéssel a leghatékonyabb, nem nyújtással. Arra sincs bizonyíték, hogy a nyújtás bármilyen hatással lenne a sérülések csökkentésére"
Nem azért hagytam abba a nyújtást, mert ez kapóra jött és lusta voltam, hanem mert kiváncsi lettem, hogy mi történik akkor, ha nem feszegetem tovább ezt a területet. És mit ad isten, múlt héten háromszor voltam kint, és semmi bajom.
Persze egy rutinból levezényelt 10 km valószínűleg nem olyan táv, ami után, ha nem nyújt le az ember egyszer-kétszer, abból egyből baj lesz.
A linken átlapozva azt írják végszónak, hogy a másnapi nyújtás, de sokkal inkább a hengerezés az, ami elvégzi igazán jól azt feladatot, amit eddig a futás előtti, majd utáni szigorű szemekkel pózolás hivatott beteljesíteni. Na meg a levezetés.
Természetesen a másnapi nyújtást, de sokkal inkább hengerezést sem csináltam az utolsó pár alkalommal, a levezetés még hagyján. Nyáron azzal nincs baj, de hidegben nem szívesen sétálok egy utolsó pár száz méter, egy kilométert, hogy ez se maradjon el. A hengeremhez pedig majd most visszatérek.
Ja, de hogy a cipőről akartam eredetileg írni, aminek a sztorija, ahogy írtam kb ugyanakkor kezdődött, mint a combhúzódásom. Szóval a Mikulás futáson, a Velencei tavon. Senkitől nem várom el, hogy emlékezzen arra, hogy én mennyire meg voltam bántva a nyilvános beszólások miatt, miszerint, mennyire befelé dől a bokám a cipőmben. (Természetesen elvárom, csak udvarias akartam lenni.) Nem csak az energetikai lenyomás, és kiafaszaság miatt esett rosszul, hanem mert én azon ritka fajba tartozom, akik nemhogy utána mennek, hogy ők most pronálnak-e, hanem főleg a sérülékenységem miatt talán még túl is megyek a kívánt ponton. Aminek az a vége, hogy három különböző diagnózisom van lábtartásra, három szakértőtől.
A tény, viszont tény, alaptartásban ijesztően szupinálásra állnak lent a függyvényeim, futásban viszont egyértelműen mutatják a beszólásokon túl a cipőn lévő kopásnyomok is, hogy befelé rogyaszt a rendszer. Talán a bokaszalag gyengesége az egész, de ezt már nem fejti meg senki, mert nem hagyom. Kénytelen vagyok a saját érzéseimre hagyatkozni, és viselni azt, ami kényelmes.
A pronálás-szupinálás témakör szintén egy csatatér, csak mondom. Persze azért gondolkoztam, hogy mi legyen - természetesen csak azután, hogy megvettem az új Vomerot - mert persze azért a bizonytalanság mindig ott van, bármit is csinálok a futás területén. A félelem már belém van kódolva.
Úgyhogy az örök, lehet-ez-még-jobb,-lehet-ezen-még-csavarni féle bizonytalanság az Adidas fele irányított. A Sequence Boost 8-at egyszer-kétszer felpróbáltam azokban a hivatalos futós üzletekben, ahol legnagyobb bánatomra valószínűleg soha nem fogok cipőt vásárolni, majd jött a netes vadászat. Aztán valahol itt robbant az infó, hogy a Boráros téri outletben 25%-os leértékelés lesz, ami egyébként egy állandó őrületnek tűnik. Egy hónapban négy alkalommal egy-egy erőltetetten kitalált termékcsoport egészen jó áron kapható.
És egy keddi napon enyém lett ugyan nem a nyolcasból, de a hetesből egy gyönyörűen ronda darab, mindössze 13450Ft-ért. Ezzel ugyan semmiféle webáruház semmiféle akciója nem tudja überelni.
És, hogy milyen a cipő? A kényelmes, vékony pamutkesztyűhöz hasonló Vomerohoz képest egy biztonságos bunker. Érdekes módon benne is egészen jól tudok magamhoz képest gyorsan futni - nyilván egy cipő "gyorsasága" nem ötös-hatos pace-nél fog eldőlni -, de teljesen más élmény.
Az első futásom frenetikus volt benne, talán nagyobb sikerélményt adott, mint bármelyik Nike. Kényelmes hajó. Azóta ugyan meg kellett tanulnom nem szorosan bekötni, mert a magas rüsztöm nem tűr semmiféle nyomást a cipőfűzőktől. Ha elbaszom, akkor jön a zsibbadás, sípcsont merevség, ez azért ez első pár alkalom után tönkretette néhány kilométeremet. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy mivel jobban csúszik a keskenyebb fűző akaratlanul is jobban összehúzom a lábamon. A Nike jellegzetes fűzőivel soha nincs ilyen probléma, nem húzogatok semmit, csak bekötöm, azt jól van.
Hát így vagyunk most, a Nike, az Adidas, a Garmin, az aranyerem, a combhúzódásom, meg én. Szép család.
Gondoltatok már arra, hogy milyen lehet Kilian Jornet az ágyban?
Megmondom őszintén, én is. Valahol az egy órás kötelezőm negyven sokadik percében, amikor már lehagytam a lányt, akit kinéztem a Dunaparty megálló előtt (én vagyok a világ ura!!!), ez volt a következő markáns gondolat.
Ha azt nézzük, hogy Kilian VO2max értéke valahol 90 környékén rombolja minden más sportoló önértékelését, valamint, ha rácsatolnánk egy power metert, akkor valószínűleg akkora Wattot mérnénk, ami elvinné egy falu esti világítását, akkor valószínűleg azt kell mondanunk, hogy HMMMM! És ha mindehhez még hozzá vesszük, hogy mégiscsak egy latin lover, és nem felejtjük el, hogy mit mondanak a kis emberekről, akkor azért legalábbis az a feltételezés helyénvalónak látszik, hogy marhára kitartó lehet az ágyban. Ez a minimum. Innen nézve azért a Summits of my life projektje kap egy elég markáns másodlagos jelentést, ezt ismerjük el.
És higgyétek el, ez így ment sokkal tovább, még hátra volt 20 perc futás. Az egyetlen magyarázatom erre kb ugyanaz, mint arra, hogy mi a tökömért nem írtam semmit ide ezer éve. Iszonyatosan fáradt voltam. Most, a futás előtt, otthon, a hazaérkezés után konkrétan bealudtam, mikor a futócuccomat szedtem össze az ágyon. Ez megy egy jó ideje, kurva sok meló, stressz, magánéleti tennivalók a maradék napi két óra szabadidőben, no me time at all már nem tudom mióta.
Ilyenkor elég nehezen tudom szabályozni a gondolataimat, mantraszerűen ismétlek mondatokat, bármilyen zene dallamtapadást okoz, és így tovább.
Szóval ahogy beszáguldottam hat perc alá a budafoki gáton a pára, a zéró állóképesség meg a fáradtság miatt a májusi 148-150-es szívverést felváltotta a júniusi 158-163 és erről eszembe jutott, hogy a Garmin Fenix 3-mam tud VO2maxot mutatni, és az nálam 46-on áll. (Erről egyébként kérnék semmiféle következtetést levonni.) A VO2maxról nekem mindig Kilian Jornet jut eszembe, mert kb az első dolog, amit olvastam róla, amikor találkoztam a nevével, hogy neki 90 akárhány ez az értéke. Most, ebben az állapotban kicsit megcsúszott a gondolatvitel, hát nincs mit tenni, előfordul. Venir aquí a mi chica vamos a la playa.
Szóval Garmin Fenix 3. Emlékeztek, mit mondtam az új óráról? Hogy mennyire nem kell, meg, hogy majd jól megmutatja, mennyire vagyok felnőtt, és mentes a fogyasztói társadalom összes kórságától, hogy jól nem veszem meg? Nos, szerintem a sors, és a jövő - meg még ki tudja ki van a bandában - már a gépelés közben harsányan kacagtak.
Aztán eldöntötték, hogy az idén nem lesz Iphone-om. (Remélem most is nevetgélnek, mert éppen úgy néz ki, szervízbe kell vinnem a Sony Xperia Z3 Compactomat.)
Le akartam cserélni ezt az androidos ökoszisztémát igazából BÁRMIRE, mert a fényképezője szar, mert lassú, mire eljutok odáig vele, hogy le tudjam nyomni gombot. Lassan fókuszál, és hajlamos elviselhetetlenül homályos, életlen képeket csinálni. Szar, mert állandóan bugos a béna zöld robot, mert mindig valamit újra kell hegeszteni, ami elromlik, kezdve a navigációtól, át a launcheren, most egészen az operációs rendszerig. Már elmúlt az elmúlt évekre jellemző okostelefonos láz, halálosan nem érdekel, hogy milyen rendszer, milyen logó van a készüléken, csak működjön gyorsan, jól és pontosan úgy éveken keresztül, ahogy az meg van írva, ígérve. Például már eszembe nem jut meghekkelni ezt a kis szart, én ugyan hozzá nem nyúlok. Öt év Android után és nagyjából három év Apple lesés után kénytelen vagyok belátni, hogy a robot nem lesz soha annyira gyors és megbízható az egyre halmozódó magok, memóriák, és gigaezmegaz ellenére sem, mint egy olyan rendszer, amit egyenesen arra a vasra találtak ki, amelyen működik.
Mindezt csak azért írom le, hogy lássátok, nekem ez olyan, mintha a kezemet vágnák le, mert bármilyen szánandó dolog is ez, de a napjaim szignifikáns részét töltöm a telefonomon, vagy legalábbis a társaságában.
Szóval, hogy alakult, hogy idén úgy néz ki, nem lesz váltás?
Nahát, így alakult:
Egy csomószor meghaltam, úgy alakult. Oda lett mind a három életem, többször is.
A Garmin 310-ese én azt mondom a mai napig egy irgalmatlanul jó készülék. Nem kicsi, robusztus, de ha azt nézem, hogy a mai napig kakukkos órákat gyárt mindegyik márka, akkor egyáltalán nem lóg ki a sorból. A 310 XT volt a Garmin első, ténylegesen vízálló típusa - a triatlonistákat becélozva - és talán ugyanezért egy igen tisztességes akksit tettek bele, ami nálam, hat évvel a készélükékbe helyezése után is lazán kibírt 12 órát az Ultrabalatonon, Danit kísérve. Szerintem még további órákon keresztül rögzített volna, hiszen volt még egy vonásom. De hát Daniban nem volt már akksi, ő nem 2010-es gyártmány, öregszik, mit van mit tenni. Majd lecserélem valami frissebb verzióra.
Iszonyatosan olcsón jutottam hozzá (nem a Danihoz, az órához), és gyakorlatilag csak egyetlen hibája volt, pont ez, amit mutattam, amit eddig két Polar pánt vásárlásával orvosolni tudtam.
Ezt nem nézve hibátlanul, töretlenül, és marhára megbízhatóan rögzítette az összes bénázásomat, és adatbuziként gyakorlatilag szerelmes vagyok ebbe az órába mind a mai napig.
Lekísérte az összes félmaratonomat, a két maratonomat, ott volt velem, amikor először futottam tengerparton, Olaszországban, bejött velem a vízbe. Velem volt Prágában, Németországban, a Tirolban a hegyek között, a baseli háromszögben, és most is ott vár a fiókban, otthon. (Azóta eladtam. Ezt a posztot sem tegnap kezdtem el írni.)
Basszus, lehet, hogy el sem adom, teljesen el vagyok érzékenyülve. (Azért sikerült öt perc alatt, lelketlen picsa vagyok, ráadásul fiatal, és kellett a pénz.)
Harmincötezret adtam ki érte az összesen több mint egy évig tartó munkanélküliségem elején (hálistennek akkor jött szemben a Vaterán a hirdetés, lehet, hogy a közepén már hagytam volna elmenni), és én vallom azt, hogy ugyan rettenetesen megkínzott egóban és önértékelésben az az időszak, de a futás sokat segített abban, hogy elviseljem. Talán még abban is, hogy állást kapjak. Lehet óra nélkül futni, de kellett nekem az a kütyü akkor.
A két pánt 12000 forint volt, ez a harmadik, amit pár hete vettem, amikor újra előttek a grafikonos szívrohamok, újabb 6000 Ft-ot jelentett. Persze elemet is cseréltem a jeladóban, régebben is, most is, az kb 2000 Ft.
Most viszont az történt, hogy nem múltak el a peakek és dropok, rosszabb volt mint valaha. A Garmin connecten kaptam egy kommentet, hogy tisztítsam ki a jeladó belsejét, mert lehet valahogy víz került bele, és korrodálódott. Csak az elem alatt tudtam alkoholba mártott fülpiszkálóval körbemenni, a jeladó többi része fixen műanyagba van borítva. Nem segített ez sem.
Nézegettem neten új jeladót, de csak pánttal adnak, és mire külfödről ideér, akár megvehetem a Zergénél is 18000 Ft-ért.
Ekkor jutottam el oda, hogy nem lesz iPhone idén. Mert egyszerűen nem éri meg még további 18-at beletenni az órába, hiszen akkor akár vehettem volna újat is, két éve. Ebből most kell kiszállni, illetve a harmadik pántot már meg sem kellett volna venni, az a pénz is mehetett volna az új órába.
Nem tartott sokáig, amíg nem követtem a Futócuccok % leárazások csoportot a Fecebookon, de ebben az időszakban nem sok érdemi leárazás született, hiába jártam körbe az Amazon-Sportdirect-Sweatshop-Runnerin-Kellesport-21run kört, meg a többi helyet a csoport posztjait követve.
A Sweatshopon hónapok óta, sőt, egy éve tartja magát egy 20%-os kupon, illetve maga az óra is le volt tolva valamennyivel. Pár hónappal ezelőtt a Garmin 920 HRM-et szállítással együtt meg lehetett úszni 98000 Ft-ból, akkor vett magának három ismerősöm is. Ha tetszene a 920, megvettem volna valószínűleg én is, de nem tetszett, futni meg nem lehet divatozás nélkül. Nekem 123-ba került a hetekig kerülgetett szürke, Fenix 3 Performance Bundle.
Nem, nem kell nekem ilyen óra, hiszen még a 310 is többet tudott, mint amire szükségem van. Hiszen még Lubics Szilvin, meg a fián is még mindig látni ezt a narancssárga, szovjet designos szörnyeteget. Elég lenne nekem egy sokkal egyszerűbb cucc, ez szintíszta luxus és pazarlás. (És milyen kurva jól esik.)
Mindaz, amit én nem csinálok, egy videóba sűrítve.
Amit mindenképpen szerettem volna, az a négy adatot mutatni tudó képernyő (itt bukik el a mostanában amúgy sokkal olcsóbb Suunto, na meg ott, hogy nem szeretném otthagyni a Garmin Connectet, mert az nekem most nagyon tetszik). Meg az okostelefonos értesítés kijelzés, meg egyáltalán az a szimbiózis, amit a telefon meg ezek az okosórák művelnek. (Igen, persze itt jön a kérdés, hogy egyáltalán még futásról beszélünk-e, és virtuálisan itt állva hagy egy pamuttrikós, Casio stopperes kiscsávó.)
A vízállóság már alap, a futásos pulzus csuklón mérésében még egyáltalán nem hiszek, a fitness bandságot leszarom, illetve beszálló drognak tartom, amin én már azért csak-csak túljutottam. (Azt viszont látom, hogy tök jól működik, illetve most már azt is, hogy milyen rettenetesen keveset alszom.)
A Garminnak ez a running dynamics varázslata elég érdekes, de mint általában az adatok akkor nyerik el értelmüket, ha tudunk kezdeni velük valamit. és egyelőre fogalmam sincs, hogy melyik részemhez nyúlnék, ha kiderül, hogy nem jó az emelkedésem, vagy az egyik lábamat 57%-ban, a másikat meg (hú bazmeg ez matek, ennek 100-nak lennie a végén) 43%-ban foglalkoztatom csak. Mert mondjuk ez kiderült. De ha már van ilyen running dynamics, akkor legyen az órámban, és a 220-asban, 230-asban nincsen ilyen tudomány.
A 620, 630 egy értelmes opció lehetne, de a max 16 óra akksi idő, meg az a végtelen számú plusz, ami a 920-ban, meg a Fenix 3-ban van, egyszerűen elvarázsolt, itt már nem logikával dolgoztam. A 920 egyszerűen nem tetszik és a péniszkompenzálásra is alkalmasan kinéző Fenix pedig irgalmatlanul bejött, egyszerűen úgy néz ki benne az ember, hogy Daniel Craig is elmehet a picsába az Omegájával. Volt egy csaj még az UB indítása előtt, a tömegben, aki tök menő cuccokban volt, meg rajta feszített egy ilyen óra is, hát teljesen be voltam nedvesedve tőle. Olyan akarok lenni mint ő, csak szőrősben.
Június hetedikén megjött, és azóta egy másik fb csoportban egy pillanat alatt eladtam a régi szerelmemet. Most már csak ki kellene érdemelni, hogy ilyen brutál betyárbatyum van. Ahhoz futni kellene, amiből most viszont megint felmentésem van/volt még a decemberi combtő húzódásom miatt, ami elég faszán kiújult a füredi maraton után. Aztán inkább a bringára koncentráltam, meg az aranyeremre, mert olyat is szereztem, hiszen mihez kezdene az ember 37 évesen ilyen szexi cuccok nélkül. Nagyjából most jövök egyenesbe. Ez minden sportok legextrémebbike, az kurvára hétszentség.
Én igazából akkor tapasztaltam meg, hogy a Balaton legalább akkora, amekkora hős én vagyok, amikor elmentem borért.
A borért menés az egyetemes emberi történelem során ritkán jelentett olyan tettet, amiért heroizálni kellene bárkit is, ám a sors ezúttal úgy hozta, nem csak Spártába kellett elfutni teljes menetfelszerelésben valami triviális hírrel (győztünk), hanem kilométert tekintve - legalábbis a rövidített legenda szerint nézve a távot -, vissza is kellett menni a válasszal (jól van, nagyon örülünk), és ráadásul a harcos annyira elfáradt mindezek után, hogy a fegyverhordózónak kellett elmenni a fogadóba.
Három faluval arrébb. Bringával.
Otthagytam Danit felnyílt, lebökött lélekkel haldokolni a badacsonyörsi megállóban, mondtam neki, kb három km, negyed óra múlva bőven itt vagyok. A következő állomás volt Badacsonytomaj, ahol rájöttem, hogy onnan indultam neki a Maratonfürednek, és semmi köze ahhoz a helyhez, ahol a soron a népet itatják a kétszáz forintos fehér rettenetekkel azon a címen, hogy badacsonyi bor az. Továbbtekertem tiszta erőből, a bennem lévő már 100 km meg se karcolta a testemet. Azonban a lánc itt azonnali hatállyal leesett, és annyira beszorult, hogy csak a lidlis futófelsőmet keresztbe vetve sikerült kiszabadítani és újra a fogaskerékre raknom.
Izzadás, káromkodás, idővesztés, bor meg sehol. Hát ilyen nincs. Itt vagyok ez alatt a kurva hegy alatt már egy órája és nem adnak bort, hát eltűnt az összes pince, én mondom! Tuti a Varga a hibás, a Szeremleyvel együtt mindenkit elzáratott, még jó, hogy a pincéből kijutott mindenki élve! Vagy nem tudom, mi van.
Tovább tekerek, még mindig tekerek, és egyszer csak ott van a jól ismert vasúti átjáró, és hallom már, hogy valaki kurva hangosan metálozik, és tényleg! A badacsonyi központban már fesztivál van, műértő közönség, igényes zene, kitűnő széklábak, na meg az elmaradhatatlan, elnyűhetetlen fabodék, amelyekből ugyanakkora öröm adni a kézműves sajtot, mint a szilveszteri ujjledurrantót, vagy mint jelen esetben a badacsonyi borokat. Örömmel cangázom vissza, a kerékpártáskában huncutul dülöngél a rozé és a borosüvegbe töltött szóda. Csók a végtelenül segítőkész eladó lánynak, nem lehetett egyszerű feldolgozni a látványomat (izzadság, só, olaj és némi maradék margarin a szemöldökön), és mégis olyan zökkenőmentes kreativitással töltött meg nekem egy kiürült borosüveget szódával a Kinnagangon rozé mellé, hogy azóta sem tudom elhinni a balatoni pincérhiány újkeletű legendáját.
Badacsonyörsön fejeztük be, itt Danit még legurítottam a Vargától, hogy ötszáz méter múlva újra, akkor már végérvényesen kimondja, hogy NEM. Minden Suttogó tudja, mikor mondja azt a lova, hogy eddig, és nem tovább nem (itt már áttértünk egy másik párhuzamra, tessék követni). És ez most nem csúfolás, vagy kifigurázás, komolyan beszélek, főleg azért, mert ez egy nagy dilemmám, sőt, a Kísérőknek szerintem ez egy dilemma, hogy meddig tart, ameddig pozitívan tud hatni az eseményekre, és mi az a pont, amikor már túlfeszíti, neadjisten belehatja a lovat valamibe, aminek sántulás, vagy akár még rosszabb lesz a vége. A ló jó párhuzam, mert (nem csak) náluk egyfajta döntés az, hogy akkor ő ott most leül és meghal.
... Azután egyre többet botlott és roggyant a ló. Végül megállt, és egész testében remegett. Ronny leszállt a nyeregből. Gondolta: ha vezeti Proudot, később talán ismét felülhet rá, de a ló csak állt, remegett, és kapálni próbált erőtlenül. Aztán döngve az oldalára zuhant, nyihogott, vergődött és már csak a patái rezegtek. Komiszul bánt a lóval, és most mégis érezte, hogy hozzá tartozott ez az állat. Proud füléhez szorította a revolverét, és elsütötte. A keselyűk alacsonyabban szálltak... Tántorogva, bukdácsolva ment tovább.*
És Dani leült. Persze megállás nélkül sorolta a szarságait, hogy miért nem megy tovább, és mi fáj, amiből maximum annyit értettem, hogy eljött az a pont, amikor végre ő is ember lett, beleakadt (futó)életében először valamibe, ami nagyobb nála. Ráismerni erre a lovas pontra, akkor ismertem rá, amikor azt kérdezte, hogy mikor és honnan megy vonat? Hogy jutunk haza? Akkor értettem meg, hogy nem dobog benne a nincs mit vesztenem, nem éhes. Hanem mérlegel. Ez volt a repedés a falon. Nem tudom, hogy lehet UB-t csinálni, nem látok túl 42 km-en, de azzal tisztában voltam, hogy úgy biztos nem lehet, hogy azt nézzük, mikor és honnan van vonat, meg menekülés, meg hazaút. Ő persze ezt eldöntötte, ő érezte akkor már egy jó ideje, de én akkor értettem meg, hogy a testet még valahogy tudnám taszajgatni, de a lelkét már nem.
A Kísérők Bibliája most nem kerül megírásra, helyette a Kísérő Balladáját tudom felajánlani, véres ruhákkal (Nike UB póló, kb 50-60 km után, ejnye), meg némi fakó lóval, csak, hogy megmaradjunk az állatos metaforáknál. Nem azért, mert Dani kiszállt és nem gyűjtöttem elegendő tapasztalatot és anyagot, hogy megírjam, vagy merthogy ezzel nem illene viccelni, mert én vallom azt, hogy mindennel lehet, és leggyakrabban érdemes is, már csak önreflexióként, vagy tükörtartásként is. Hanem, mert az én barátom olyan nemesen és emberien nem ért be, hogy bizony majdnem elvette minden kedvem a kifigurázástól, köszörüléstől, meg még szinte az ironizálástól is. Azt mondom, maradjunk egy sima sztorizásnál, olyat szívesen írok.
Az egyik legnehezebb feladat lehet a felspanolódást kezelni. Nem túl sok versenyen vettem részt, azért mondom így, meg azért, mert a belém épített távolságtartás-szabályozó miatt alapvetően képtelen vagyok hosszútávon, alkohol nélkül másokkal együtt örömködni, meg felfokozott állapotban lenni. Bevallani sem szeretem, hogy izgulok, várok valamit, stb. Az események előtt többé kevésbé higgadtnak és átgondoltnak szeretem magam látni, maximum az öltözés, pakolás közben a kezeim közül kibukó kapkodás, remegés árulja el, hogy azért na. Én (egyelőre) tudok aludni a megelőző éjszakán, elengedem, vagy éppen kontroll alatt tartom a dolgokat egészen a szarásig bezárólag. Ebben a tekintetben némileg deviáns lehetek, mindegy, tény az, hogy a legtöbb ember, így Dani sem ilyen. Ő előtte is, utána is szeret másokkal átélni, egyáltalán ráizgulni. Akár alkohol nélkül is. Talán ezért nem aludt egy kurva percet sem, és talán ezért omlott össze bélügyileg, majd később fejben is.
Én persze nem állítom, hogy sok mindent tudnék róla e tekintetben, vagy bármi közöm lenne az ultrafutáshoz, hogy kinyilatkoztatásokat tegyek. Nem tudom, hogy az okok közül, melyik volt a tojás, és melyik a tyúk az állatorvosi ló, és, hogy pontosan hol és mikor kezdődött el, hogy ő nem fog beérni. Talán ahogy mondja, már előtte, mert azt mondja 1400 km nem elég, fontosabb lett a ház, fontosabb lett a család. Én azt mondom, ez így rendben van, végtére is azt a gyereket is össze kell pakolni valahogy, és az sem árt, ha van hova rendesen hazavinni, ha mindene össze lett szerelve, meg le lett papírozva. Hogy az ember fókuszt veszt, terelődik, az a valóságnak egy jellemző sajátossága. Lehet, hogy több, vagy minőségibb edzés kellett volna, ki tudja. Civil, polgári nézőpontból 1400 km öt hónap alatt is kurva sok olyan idő, amit az embert nem otthon tölt, főleg nála, mert ő sok minden egyebet is művel amikor éppen nem fut.
De ezekről nekem nem is dolgom írni, ő már megtette, maradjunk annál, hogy én milyen faszán cangáztam.
Egyetlen dologtól féltem nagyon. Attól, hogy konkrétan nem fogok tudni x km után a nyeregre már ráülni, hogy iszonyatosan szenvedni fogok, és nem fogok tudni a feladatomra figyelni, vagy akár kárára is leszek a futásnak. Mert egy dolog max. 27 km-t bohóckodni, amikor előreláthatólag 220-at kell majd tekerni. Mert az meg megint egy másik dolog. Kb negyvennél értem a mélypontra, akkor fájt már a csuklóm, éreztem a fenekem, de itt meg is állt a dráma, pontosan ezt éreztem 96-nál is, semmi többet.
Hogy azért mégis legyen némi tanácsadás, a következő dolgokat tudom továbbadni a jövő nemzedékének:
100 kmt lekísérni elég egy hónapig - de akkor sem minden nap - bringával járni melóba. Már csak azért is, hogy tudd, hogy melyik váltóval, váltasz elől, melyikkel hátul. Vagy hogy realizáld, hogy nincs váltód.
Nyugodtan vállald el a kisérést aktív külső aranyérrel is, de legyen nálad Bepanthen, hátha kell.
Vigyél kétszer annyi nedves törlőkendőt, mint amit terveztél, mert előfordulhat, hogy többször álltok meg minden bokornál, mint a tapolcai személyvonat.
(Van képem, de nem teszem fel, csak 10000 like-nál, addig nem, mert egy igaz barát vagyok.)
Vegyél kétszer annyi sört is, ha veszel valahol, mert az lesz a vége, hogy magadnak veszel csak, de azt hiszi rólad a barátod, hogy jófej vagy (mert már nem tud rendesen gondolkozni), és a neki vetted és megissza Salföld előtt három kortyra, mert éppen a fasza is kivan.
Próbálj rendet tartani. (L-E-H-E-T-E-T-L-E-N) Ami nekem gondot okozott: elég sok pót- és cserecuccot vittünk, volt egy csomó majd kelleni fog holmi, meg fogyóeszköz, mint szendvics, meg ilyen shot, olyan gél. Tele volt mindkét oldaltáska (ALDI beszerzés, Bikemate márka, 3000 Ft leárazva, iszonyat jó darab ennyi pénzért), meg a kis kosár is elől. Egy idő után kurvára elvesztettem a fonalat, hogy mi hol, van, össze volt túrva minden. A kosárban egymásra dőltek a kulacsok, a frissítő pultról a vajas kenyeret nem volt hova raknom, hát a kosárban egyensúlyoztam a programfüzetre téve, míg eljutattam az addigra tovább galloppozó Danihoz. A telefonom például még a tok alatt is a hátlapjáig vajas lett.
Ne tedd bele a sótablettát az ananászlébe. Az volt a szerencsém, hogy a tűt, cérnát beletettem egy mini kajás dobozba, tudjátok, amilyenbe a reszelt parmezánt viszed be a munkahelyedre a tésztára szórni. (Mire másra használnál egy kis ételhordozós dobozt?!) A frissitő asztaloktól abba rámoltam bele a ropit, aztán mikor már nem volt jó semmi se, de főleg a ropi nem, meg az olíva bogyó sem, akkor ananászt. Ebbe tettem bele az összelopkodott sótablettákat is. Na hát arról a tapasztalati úton végzett kísérleti eredményről számolhatok be, hogy a maga kapszula nincs jóban az ananászlével, eléggé megbontotta az addig meglehetősen homogén felszínt, és élőben nézhettem végig, hogy mihez kezdhet a gyomorsav a tablettával. Nem szép látvány.
A 70-ik kmnél se legyél lusta lekenni magad. Az a felkiáltás, hogy már háromszor bekented magad aznap, és te úgysem öntesz magadra minden 5. km-nél egy kád vizet, na az nem segít. Mert ez lesz a vége:
Ha Badacsonynál neked is esetleg el kell menni borért, ne legyél rest elkarikázni Badacsony Badacsony nevű vasúti megállójáig, mert ott már javában zajlik az élet, és ha nagyon összevesztetek, akár vissza se kell menned. Én vettem egy Borbély Pinot Noir rozét meg egy szódát, mert anno annál a pincénél kezdtük Dani legénybucsúját, és mert hát egyáltalán nem volt rossz, amit ott ittunk a lugasban.
Ha a futód könnyít magán, véletlenül se takard el, vagy fedezd, hátha nektek is éppen arra robog el a Makai Viki, hogy egy harsány hajrával buzdítsa az egyéb kategóriájú kompetitív sportágban küzdő társadat.
Amennyiben találkozol egy lófarkas, Sára névre hallgató egyébként megtévesztően aranyos kislányra hasonlító futószörnyeteggel, akkor próbáld meg a futódat mögé eresztve nyúlként használni. Sára ugyanis immunis a melegre, felettébb jó kedvvel csattog végig a felvidéken át vezető út teljes hosszán és szélességén. Abban rejlik a második számú szuperereje, hogy a halálba beszéli az elé kerülő versenyzőket.
Mindenképpen legyen külső akksid, mert híradósként és unalom ellen is folyton a facebookra fogsz posztolni, fotózol, kommentet olvasol és like-okat számolsz.
Futósként és kísérőként is nagyon fontos megérteni, hogy verseny kezdete "is all for the show". Rögtön a kanyar után egy középhegységet kell megmászni, ahol tök felesleges futni, hacsak nem Maráz Zsuzsának (vagy ahogy olvasom, Vincze Zsófinak) hívnak. Bringásként is mindenki igyekezett erőből feltekerni, majd a szűk úton is hirtelen csupa Lance Armstrong vett körül. Lesték, hogy tudnának előre slisszolni, leszakadni a bolytól, miközben két kilométerrel arrébb, ahogy kiszélesedett az út, percek alatt utolértük a lemmingeket. A mai eszemmel már tök kényelmesen hátramaradnék. Igaz, ez amúgy is megesett velem az első emelkedőn, de utána én is beszálltam a Tour de France tömegbukásait megelőző torlódásos dulakodásokat idéző cangaharcba. Tök felesleges.
Nagyjából ennyi történt. Most már azt is tudjuk, hogy Dani fosva, 40 fokban, szintezve is tud 100 km-t futni. A tavalyi párja 115-nél állt ki vérhólyag miatt. Ha provokatívan azt kérdezném tőlük, hogy egy év alatt mennyit fejlődtek, mert végül is kettejük eredményét összeadva pont kijönne az UB idén is, de külön nem annyira, akkor azt mondanák, hogy mekkora seggfej vagyok, és igazuk lenne. Nekem ez nagyon tanulságos, és sok gondolkozni valót ad. Nem az, hogy seggfej vagyok, hanem megadni a választ arra, hogy mégis miben különbözik ennyire a tavalyi meg az idei év számukra, vajon volt-e esélyük egyik évről a másikra megfutni egyedül a 220-at?
Elgondolkoztató látni, hogy az enyémnél sokkal haladóbb szinten is ugyanaz a játék megy. Nincs olyan, hogy egy idő, egy bizonyos számú km után tutira kifutsz bármennyit. Ott voltam Dani mellett már jó párszor, amikor először majdnem belehalt pamutmelegítőben a félmaratonba - bele is sétált -, látom az Optivitán, amikor pár évre rá elhalad a 21, majd a 42 mellett úgy, hogy meg sem látszik rajta. Ugyanakkor nekem már 30-ig is az egész lényemet bele kell adnom, hogy eljussak. És most ott voltam mellette, ahogy 50-től szépen lassan elvesztette ezt az első, egyéni UB-t. Egy csomót fejődött, képes már okosan versenyezni, már be tudja magát mérni, magához, másokhoz képest, és mégis: ugyanaz a játék, mint, amikor én, vagy te, nagy nehezen eljutunk a 21-hez, még nehezebben a két óra alatti félmaratonhoz, és egy örökkévalóság után a bármilyen maratonhoz. Próba, fogcsikorgatás, feladás, nagy nehezen megfutás.
Hol vannak hozzám képest, Dani iszonyú belefektetéséhez képest is azok az emberek akik elől vannak, legyenek akár genetika, tapasztalat, vagy a megfutott évek miatt elől? Azt tudom, hogy az én barátomban benne van ez az ember, de magamban hol keressem? Olvastam Bekk Csaba sztoriját, talán a legmegindítóbbat mind közül, és mondanám, hogy akarom ezt én is, és annyira szívesen mondanám azt is, hogy Zsófit most kirakom magamnak a falra, mint ahogy ő is beindult anno Simonyi Balázs szintidőn kívülijétől, de ha egészen őszinte akarok lenni, akkor a nyomát sem találom annak magamban, hogy akár csak azt mondjam, öt év múlva én is végigfosom nyomotokban az utat, és, hogy belelépek én is az olvadt aszfaltba.
Ti ezt úgy csináljátok, ahogy senki más, és kurva jó volt ott lenni veletek.
*Rejtő Jenő (Gibson Lavery): Pokol a hegyek között
