Nem szeptember volt a legerősebb hónapom ebben az évben. Januárban még lenyomtam magam szempontjából nézve egy igen derekas 141 km-t, és hát a júniusi lelkesedés is elég volt 111-re. Igen, most jön a a senki által nem várt, a totális meglepetés erejével ható DE.

De mégis, ebben az évben szeptember lett a vízválasztó. Ez tipikusan olyan DE, mint amikor közelében sem vagy az esetleges PB-dnek, de érzésre egy kurva jót futottál. Amikor azért egészen jó tempóval mész, nem a legjobbal, de érzésre könnyű vagy Muhhamad Ali lepkéje.

A sok mindig-közbe-jön-valami után (nyaralás, kánikula, csak-csak fáj, tököm se megy futni, semmi kedvem) végre teljesen jelen voltam, még a tiroli kitérő ellenére is rendszeresen felhúztam a Vomerot.

A futás újra ott van az első nem tudom, hányban a napi szinten, folyamatosan fontos dolgok között. Hatalmas terveket szőttem: pl. bármennyire haragszom Árpira, meg a BSI-re, csak elmegyek Siófókra félmaratonozni egyet.

Aztán holnap, ha minden igaz, először megyek Budapesten mással futni. Most jobbnak, motiválóbbnak éreztem lazítani ezen az egyedül-futok-a-gondolataimmal-mert-az-akkora-ZEN mentalitáson. Kezdett fásulttá tenni, hogy mindig ugyanarra és, hogy mindig egyedül hasítok. A magamra húzott időszűke miatt örökké a kapu előtt kezdődő 11. kerület a terep, amit szerintem még mindig nem Budapest a legrosszabb helyszíne, de most éppen kicsit uncsi már. Jó lenne megnézni, hogy milyen az új Margitsziget, jó lenne eljutni Normafára, vagy legalább a Széchenyi-hegyre, főleg, hogy Gazdagrét pár perc autózásra van csak. Jó lenne már megnézni a Hármashatárhegy híres körét, vagy jó lenne akár csak felépíteni egy stabil útvonalat a Kamaraerdő környékén - az sincs messze, mert közel van. Ehelyett mindig csak az a szám szól, hogy gyorsan menjünk ki egy órára, vagy másfél órára, mert aznap még hat másik dolgot kell letudni.

Nehezen engednek el a mindennapi kötöttségek. Lépni kell.

A kiszakadás keretében futottam Fehérvár jelenleg legfelkapottabb és legmenőbb futónagykövetével, Danival egy elég jóképű, majdnem 17 km-t Velencén. Itt is bebizonyosodott, hogy mással futni milyen jótékony hatással van a pace-emre. Vele mondjuk egyértelmű volt, hogy kurvára rohanni kell, mert nem fog bírni magával, ő genetikaliag iramfutó, a szó szó szerinti értelmezésében. De ha nem bírtam volna, nem tudtam volna a sarkában maradni. De tudtam, könnyedén ment a 10-20-30 másodpercekkel gyorsabb tempó, és mivel elég hideg is volt a tónál, a pulzusom se verte ki az agyam. Jó érzés volt, hogy erőltetés nélkül összejött ez, jó érezni, hogy újra erősödöm. Most kb 75%-os vagyok egy évvel ezelőtt énemhez képest. 

És itt most vissza a félmaratonhoz. Runbaby írta nem túl régen - és, bocs, hogy megint ennyire direktben hivatkozom -, hogy őt nem motiválja, hogy szar időt fusson egy versenyen. És ezen nem is annyira elgondolkodtam, mint amennyire abban a pillanatban felismertem, hogy engem mennyire igen. (Nem mintha valaha is annyira gyors lettem volna, vagy olyan sokat tudtam volna futni.) Na jó, nem pont az, hogy szar időt fussak a tavalyi két órán belüli 21-emhez képest, hanem az, hogy egyáltalán újra nevezzek, hogy ott zsibongjak a többi hülye között, és a hülye kis játszmáimmal mazsolázzak akármennyi időn keresztül, amíg köztük vagyok. Akkor ismertem fel, amikor olvastam, hogy tényleg mennem kell. Pont leszarom, hogy milyet futok. Nem persze, nem szarom le, de nem érdekel. És ennek, van értelme, esküszöm, én értem.

Aztán felhívtam A Gyógytornászt. (Uszoda helyett, legalábbis egyelőre.) Azért "A", mert ha beírom a Google-be, hogy "futás gyógytornász", akkor gyakorlatilag csak őt hozza ki eredménynek. Ami egész pontosan azt jelenti, hogy az első négy-öt találat az övé. Ami SEO és Google helyezkedés, optimalizálás igen véres és zsebremenő témakörében elég komoly dominanciát jelent. Nyilván felhívtam. Csütörtökre nekem időpontom van, a blognak meg egy új bejegyzése lesz. Mondjuk az nem csütörtökre lesz. Mindig dolgozni kell a munkahelyemen. Ezt viszont nem értem.

Valahol már leírtam, talán amikor Németországban, a feleségem keresztapjáéknál (OMG, feleségem, amellett, hogy az érzés hihetetlenséggel és büszkeséggel tölt el, kellene erre a viszonyra egy trendibb szó, mert ettől úgy érzem magam, mint a saját apám), szóval a csajom keresztapjáékhoz érkeztem meg már futó-szemlélettel, vagy amikor Prágában mentem ki egy körre: külföldön futni iszonyú motiváló dolog, gondolom nem véletlen, hogy létezik a versenyturizmus maratonturizmus nevű fogalom is. Az, hogy fel akarom húzni a Vomerot Tirolban, a nászutamon, nem is volt kérdéses.

Az ingatag, éppen-hogy-84-85 kilómnak az esküvői vacsora végére, másnapra, valamint a nászútra rekordsebességgel mondhattam búcsút.  Isteni kaják, sörök, miegymások jöttek szembe vég nélkül. Tirol például még úgyis veszélyes a magamfajta emberre, hogy még a pihenősre tervezett nászút is aktív nyaralássá változott, mivel ott egyszerűen muszáj mozgást végezni. Ha van hó, sielni kell (megjegyzem, fent 3000 méter felett, most is simán gleccsersíeltek az emberek) ha nincs hó, akkor gyalogolni kell. Nem lehet ellenállni a látványnak és a lehetőségeknek. Ugyanakkor a helyi hoteles, gasthausos ingyenreggeli, az iszonyű finom zsemlékkel, igazi rozskenyerekkel, tojással, helyi sajtokkal, felvágottakkal minden további nélkül összeesküszik a hüttekajákkal, hegyi-helyi, általában vacsorára fogyasztott ételekkel. Legalább 50 km-es teljesítménytúrák kellettek volna, hogy ne menjek fel újra majdnem 90 kilóra. Hát ilyen teljesítménytúrák azért nem voltak.

Ez az egész kilókkal való küzdés csak részben szól a hiúságról, 87-88 kiló környékén bejön a képbe, hogy állandóan nadágot kell gombolni (kaja után, üléskor, autót vezetéskor), nehéz lehajolni a cipőhöz, meg ilyenek. Nem jó érzés, na. Itt kell benyomni a stop gombot.

Tehát ott tartunk, hogy külföldön futni motiváló életérzés, viszont sejthetően némileg ront élmény minőségén, ha sörben úszó, félig megemésztett Gröstlire rápakolt szendvicsekkel a gyomrában áll neki a külfüldön futásnak a turista.

De azért kurva kemény srác voltam, hétfőn megérkeztünk, és már szerdán hajnali hétkor, kiszálltam a tejmeleg dunyha alól, hogy 1368 méter hidegben nekiálljak sportolni. Ez egészen biztosan nem normális dolog, gyakorlatilag egyetlen érvet sem tudok felhozni, hogy ez miért jó, leginkább mert egészen biztosan éreztem, hogy ez semmilyen szinten nem jó nekem: alvás, ágy, feleség, takaró, fűtött szoba, kiszámolható közelségbe került újabb étkezés versus vékony cuccok, hideg, didergés, 10 fok, kényszermozgás. Mindegy, részben azért mert itt megígértem, részben azért, mert éreztem, hogy meg kell nyomni azt a kurva stop gombot, felkeltem, felöltöztem. Kitettem az órám megküzdeni a felhőkkel és az idegen műhold pozíciókkal (nem tudom, hogy a tengerszint feletti magasság miatt, vagy akármilyen szennyezettség ritkább volta miatt, de pikk-pakk megvolt a jel, pedig a Garmin 310 azért el tud ezzel rágódni egy ideig)

Lebandukoltam két emeletet, kimentem az ajtón, és elkezdődött az, amit talán jobb lett volna megspórólni.

A tervezett 8 helyett 5 kilit hoztam össze, de valami iszonyatos kínok árán. Akkor, ott azt írtam volna..nem, azt kérdeztem volna tőletek, létezik-e, hogy Kékestetőn nehezebb futni, mint Budapesten? Érzésre nagyjából helyben álltam, összetörten mozogtam, és kínlódtam.

Azóta rájöttem, hogy valószínűleg egyszerűen testileg, lelkileg felkészületlenül álltam neki, nem ébredtem fel normálisan, nem voltam felpörögve. E vélekedésemet erősíti az a tény, hogy két kilométer után nagyon gyorsan megfordultam, mert ugyan a trágyázás bevett szokás Ausztriában, de én mégsem a házak közti mezőn akartam versenyre kelni a helyi szarvasmarhallomány összesített outputteljesítményével, hanem csak úgy szokásosan, úriember módjára. 

Ez az öt kilométer arra mindenesetre jó volt, hogy megtaláljam, hogy merre lehet a környéken egy magamfajta turistának nekiindulni.

Az biztos, hogy egy valamirevaló terepfutónak Ötztal maga a paradicsom, mert gyakorlatilag ha csak kicsit is eltér a völggyel futó párhuzamos vonaltól, kapásból elhagyja az aszfaltot, na meg a vízszintet is. Erre sajnos én semmilyen szinten nem voltam alkalmas, úgyhogy számomra a házak közti tekergések kiváltására egyedül a településről visszafele vezető kisebb út volt alkalmas. Megmutatom:

Ezen az ösvényen egy közel tökéletes 10 km-t futottam két nappal az első bénázás után. Ugyanúgy reggel volt, de lelkileg és altestileg is felkészültebb voltam, és utat sem kellett keresnem, tudtam merre akarok menni. Volt ebben rögtön 239 méter emelkedés, ami rettenetesen és tanulságosan megfogott, de mégis, mind érzésre, mind számokra jobbat futottam. Talán még maga az út, a látvány is hozzátett ehhez valamit, mert ugyan autóval a folyó/patak/Ötztaler Ache, a völgy másik oldalán többször is vezettem, de két lábon még a hegyek látványa is más, arról nem beszélve, hogy mennyire előhozza az emberből a gyermeki ént, amikor kanyaról-kanyarra fedezi fel, hogy merre visz az út. (Bringaút, ösvény, halálosan komolyan Sonnenwegnek elnevezett utca, erdei vízmű, emelkedő,emelkedő, lejtő, jajj, itt majd vissza kell jönni, emelkedő, hopp egy vízesés, szelektív kukák a semmi közepén, emelkedő, basszus, milyen kilátás, erdei házikó, trágyadombbal.)

Azért piszkosul belefáradtam az aszfaltmentes részekbe, illetve a hegymászásba, úgyhogy igen elégedett voltam azzal a ténnyel, hogy pont aznap mentünk el az Aqua Dome nevű látványfürdőbe. Így kellene minden alkalommal letudni az izomlázat 

Nem tudom, mennyire van arra futókultúra, három embert láttam öt nap alatt ilyesmit művelni, szerintem turisták voltak. Ötztal tipikusan az a hely - csakúgy mint pl Olaszországban, Cinque Terre , ahol eddig turistafutottam - a helyiek gyakorlatilag nincsenek rászorulva, hogy főműsoridőben ilyesmit sportoljanak. Lehet, hogy ez hülyeségnek hangzik, de én úgy érzem a helyi adottságok alaposan beleszólnak, hogy mit, vagy hogy egyáltalán sportolnak-e benszülöttek. Itt, Söldenben például egy egykori négyszeres sívilágbajnok, Andre Arnold vendégházában szálltunk meg... De hogy ne eresszem el egyből a témát, Innsbruckban, a pár órás tartózkodásom alatt viszont kifejezetten sok, és irgalmatlan drága cuccokban futóval találtakoztam. Inssbruckban valószínőleg ugyanúgy mindenki síel, mint 90 km-rel arrébb, de véleményem szerint az urbánus életmód eléggé oda tud hatni, hogy az emberek egy nagyobb százaléka - ha arra alkalmas környezetben él - nekiálljon rohangálni, hogy meglegyen a lépésszám/kalóriaírtás/stb.

A drága technikai cuccokról még annyit, hogy nem is az fájt, hogy Porschét és Jack Wolfskint láttam öt nap alatt, mint addig egész életemben, hanem, hogy a tiroliak úgy viselik a Salomon terepfutócipőit, mint mi az otthoni papucsot. Minden öt éves ilyen gyönyörő csukákat rúgott szét rollerezve.

Na, ott hagytam abba kb egy évvel ezelőtt, amikor utoljára írtam, hogy dokinál voltam, meg, hogy kb pont a vizit miatt elkezdtem újra futni és volt egy csodálatos 100 km-em júniusban, amikor Runbaby jött, leoltott kommentben, és ezzel ÖRÖKRE elvette az egész kedvem a futástól. 

Nem, igazából az történt, hogy a doki Hyalgan injekció-kútát írt fel. Ez egyrészt kurva sokba kerül, másrészt velemszületett készségként egyből elájulok a gondolatra, hogy tűt szúrnak a térdem közibe. Egyből belágyul a térdem már gondolatilag is, hajlik előre is, nincs itt semmi gond.

Akartalak benneteket kérdezni, hogy milyen híretek, véleményetek van erről? Mármint A Hyalgan injekcióról.

A doki persze felmondta a marketinget, amikor megkérdeztem, hogy ez akkor egy csapásra megoldja-e a problémámat? Azt válaszolta, hogy vannak, akik akár két évig is panaszmentesek lesznek utána.

Otthon utánaolvastam, mert az internet mindig igazat ír és diplomát is ad. Na hát ott szó nem volt két évről, 6-8-12 hónapokat írtak. Elgondolkoztam. Ha akár két évet is kibír a beleinjekciózott zselé, akkor is mi van? 36 éves koromtól kétévenként már olajozni kell a térdemet?

Szóval nem kérdeztelek meg benneteket, nem írtam semmit. Elmentem nyaralni, elkezdtem készülni az esküvőmre. Igazából, ami a futást illeti elég kedvetlen lettem, motiválatlan, annak ellenére, hogy nyaralás után volt egy elég jó két hetem az utcákon.

Aztán jött egy kölcsönautó, a világ legkeményebb kuplungjával, újra megfájdultam, jött a kibaszott kánikula, aminek gyakorlatilag csak most lett vége, és minden nyivákolás nélkül írom le most, hogy jelen pillanatban kimondhatom: lelkes amatőrből kocafutóvá süllyedtem vissza. Július 75 km, augusztus 49.

De most nem fogok nyafogni. Az ősz arról fog szólni, hogy a futáshoz valami segítséget fogok keresni, legyen az gyógytornász (Hollós Barnabásról tudtok valamit, véleményt, árat, vagy konkurenciát mondani?), chi running, vagy akár úszás.

Meg persze mindig itt lesz a Hyalgan kúra, mint C Terv.

Na ennyi van most kb. Ja meg azért tudom tartani kb a 84 kilót, ami korábban a rendszeres futóként a mélypont volt. De legalább már metszi egymást  a két halmaz, van közös pont. És ha másra nem, a nyári hónapok abban segítettek, hogy tudjam, azért, ha csak ennyit is, de futva, utána nyújtva sokkal inkább panaszmentes a térdem, mint teljesen leállva. Úgy bemacskásodik teljesen. Ja és kell egy olyan SMvalami henger. A nyújtást úgyis külön kiemelte a doki, mivel a testfelépítésem miatt amúgy is elég feszkósak az inaim. Szalagjaim. Tudjátok, na.

Azt írtam a legutolsó futáshoz címnek, jegyzetnek, akárminek, hogy az a legbiztosabb jele annak, hogy elkezdtem futni, hogy vasárnap csak azért mentem 15 kilométert, hogy meglegyen a 100 júniusra.

101 lett. Persze nevetséges, semmi értelme, mint ahogy annak se, hogy mint a bulldog tapadtam a 6:30-as pace átlagra, mert legalább az legyen meg. 

Annak se, hogy egyfolytában 10 felett futottam a legutolsó orvosos forduló óta. Fejembe vettem, hogy a július 7-i nyaralásig lemegyek 84 kg-ra, leginkább azért toltam a távolságot. Nagyjából hiába, még most, vasárnap délután is rettenetes 87,7-ről indultam neki, hiába mentem be a múlt héten már 86 alá. 

A súlyproblémmnak persze nem most kell megoldódni, ez pusztán csak hiúsági kérdés. Nem lenne baj, végre egyszer szívesen nézni vissza magamról  a nyaralós képeket, nem tagadom, de igazából ez sokadrangú probléma.

Fontosabb, hogy ma este megyek vissza dokihoz, és ugyan van egy olyan erőteljes érzésem, hogy sok okosat nem fog, nem tud mondani, de azért ez mégiscsak sokkal jobb lenne, ha megtörténne. Jó lenne haladni, igazán jó.

Na szóval ettől függően, ha valahogy újra 100%-os lenne a térdem, akkor végre kezdeni is tudnék valamit a nem sok mindenre alkalmas 10 km-es, 150-es szíves, 6:30-as pace-es ismétlésekkel.