Hogy azért olyan is legyen, hogy futok, és nem arról beszélek össze-vissza, hogy milyen atomdrága és/vagy felesleges cuccokat vettem össze-vissza (de vettem egy fejlámpát - az jó és viszonylag olcsó vétel volt, Decathlon - Petzl Tikkina, illetve a két hét esőben futás alatt megfogadtam, hogy lesz egy vízálló satyekom. A fehérvári Decathlonban szembesültem azzal a ténnyel, hogy van ilyen ott is három ruppóért, nem kellett volna elmenni a Sarkcsillag TRAIL boltjába...) elmondom, hogy októberben

• 151 km-t futottam, meg azt a kettőt, amit nem mértem le a Garmin órámmal és ezért nem létezik és senki nem hiszi el. Ezek azok a "tököm se fog futni egy rohadt métert sem a kötelező 10 km-n felül, pedig elmértem az utat, és még nem vagyok otthon" kilométerek. Merthogy elkezdek sétálni, majd 100 méter után rájövök, hogy ki fogok hűlni, meg fogok fázni, kihullik mindkét vesém meg az összes hajam. És akkor újra elkezdek futni. 

        A 151 km egy elég erős hónap az eddigi sportolós életszakaszomat nézve. 

• Az átlagsebességem 6:15 volt, ami azért jó, mert ha végignézem, hogy mit produkáltam eddig, ebben a sportolós életszakaszban, akkor ez a hónap bizony a gyors hónapok között van. 

Ezek jó hírek, legalábbis remélem. hogy nem túl nagy és nem túl hirtelen az ugrás az előző vergődésekhez képest és nem omlok összeg megint. 

Most arról nem beszélek, hogy az egész csak egy üvöltő lenyomata annak, hogy valamit, vagy sok mindent nem jól csinálok, mert nemhogy nem fejlődtem, hanem lesérültem és éppen kapaszkodom vissza, oda, ahová egyáltalán eljutottam, mert ez most egy sportolós és nem önsajnálós életszakasz. Bár kétségtelen, hogy abban sokkal nagyobb tehetségem van.

Az van, hogy egyelőre iszonyatosan élvezem, hogy újra rendszeresen utcázom, és, hogy nincs állandóan jelen - sem előtérben, sem az agyam hátsó zugában  - a fájdalom. Vagy nem is a fájdalom, inkább a félelem. A tudat, hogy nem vagyok százas, nem haladok előre. Na az feszt ott zizegett valahol, és leginkább agyilag darált be.

Próbálom tudatosabban, változatosabban művelni, amit művelek, próbálok okosabb és óvatosabb lenni, mint eddig. 

És változtam is. Ez a harmadik téli szezonom, már nem zavar annyira a hideg például. Nem öltözöm túl. Nem démonizálom túl a hosszabb távokat és szarok a maratonra, meg, hogy még soha, még mindig nem futottam olyat és annyit. Tervezni természetesen tervezem, éppen ma kérdeztem ki Danit a Maratonfüredről, de nem igazán érdekel versenyszerűen - már ha értitek. Nem dobom messze a lasztit. Főleg,hogy még csak most jöttem vissza.

Másokkal futok néha, rájöttem, hogy kell és jól esik néha a közösség, meg az is kell, hogy másfele menjek. 

ÉS 83,6 KILÓ VAGYOK, KARCSÚ ÉS SZÉPSÉGES, MINT..basszus, semmi nem jut eszembe. 

 Így nézek ki összesen. 

Látszik, hogy középen megállítottam a lavinát, az innenső végében én már látom az egyenest. Ezt javaslom nektek is. Hogy lássátok.

Ez pedig az idei évem. Itt még jobban látszik, hogy mekkora harcgigász vagyok, küzdés a lételemem.

Majdnem legyőztek, de visszajövök, mint Rocky, menetről, menetre, mert egy gettóbeli (Fehérvár, Lenin lakótelep-Palotaváros) srácot nem nyom le semmi és senki. Mert egy gép, azért, mert keményebb, mint az élet, pedig zsebpénzt sem kapott soha, és a liftekben is sokat bent ragadt.

A lyukas zokni után következzen ismét egy arcpirítóan szexi ruhadarab a tapadós, férfi rövidnadrág.

Rögtön az elején vissza kell nyúlnom a Lidlben vásárolt futócuccok hitvitájához, amely olyan indulatokat gerjesztett hivők és istentagadók között, amelyhez képest az iPhone versus Android vérzivatar egy óvodai sütiszeánsznak bizonyul (nem).

Mert ugye ott voltam a bármekkora sérvet betakarni képes, Obelixkompatibilis rövidnadrágomban, hiszen a nyári újrakezdés miatt legtöbbször e nadrággal találkoztam a futócuccaim közül. Szeptemberre jutottam el oda, hogy a következő dolgokat fogalmazzam meg vele kapcsolatban:

• SOHA TÖBBET nem akarom felvenni.
• nem veszek német diszkontos futócuccot még egyszer (előítélet és általánosítás, szorrivagyok Aldi :( )
• az új rövidnadrágnak normális anyaga,
• NAGY zsebe
• derékgumija, kell, hogy legyen, mert a gatyamadzag gumi nélkül nem elég. 

Mivel azonban abba is belefutottam ez idő tájt, hogy a kék áras, decathlonos futópoló sem az igazi, ha felpuhul a testem és újra férficsöcsöm van, először futópólót vettem: azért a mellbimbóvérzés érzékenyebb probléma a gatya kényelmetlenségénél. Volt ugyan másik két pólóm, de már rég kiszámoltam, és hetente bizonyítást is nyert, hogy az én futási gyakoriságom és Anna meg az én mosási gyakoriságom három szettnél éri el a surlódás- és vádaskodásmentességet.

A Maratonman boltjában nem jártam még, gondoltam ideje lenne megnézni. Megnéztem. Arról, hogy milyen, nem írok most - legyen valami cliffhanger a nemsokára megjelenő "Mindent amit a futóboltokról tudni akartál, de soha nem merted megkérdezni" cimű posztomhoz.

A futópóló nem egy Nike, se nem egy Asics, de még csak nem is egy kijezetten mellbimbóprobléma-gyilkos Under Armour felső lett. Hanem egy Puma. 

Próbáltam mindenfélét, amit csak le tudtam akasztani. (Tudok valamiben segíteni? Igen, futópólót keresnék, ami nem dörzsöl mellrészen. Ezek közül egyik sem fog. Ahha, köszi.) A Nike, Asics, és tsi vélhetően jó pólók voltak, de nem volt meg bennük az hűha faktor, amit azt mondatta volna velem, hogy több ezer forintot adjak ki a decathlonos pólók átlag 4000 forintos árán felül (és akkor még nem is említettem a kifutó termékeket). Ami az Under Armourt illeti, nagy reményeim voltak, mert ez a nagyon menő márka most, és tényleg jókat is írnak a cuccaikról. Felvettem a pólót, és abban a pillanatban egy tudtam, mit érez egy disznó, amikor kötözött sonkává konvertálják. Az a póló konkrétan meg akart ölni, lélegezni nem tudtam benne, pedig méretben teljesen oké volt. Nem az, hogy feszült, hanem be akart jutni a bőröm alá. Ha ezt jelenti a kompressziós, meg rajtad nem mozgó, surlódó ruházat, inkább ragtapaszt teszek a bimbómra minden egyes alkalommal. Levetni is alig tudtam.

És akkor jött a Puma. Rám ugrott és olyan volt mint egy selyemmacskának a szőre. Simogatott, mintha személyes szellőm lett volna. A második pólóm is pont ilyen, amit a dekában vettem, de azóta egyszerűen nem tudtam olyat szerezni újra. Azonnal tudtam, hogy ez a felső velem jön, bár megnéztem az árát és bizony kurva drága egy selyemmacska volt. (10)

Rövidnadrág kérdésben (férjen bele a telefon) három, vagy négy darabbal segített ki az eladó, és az, hogy hezitálás nélkül tett be a halomba pl egy XL-es Ronhill darabot, továbbra sem győzött meg arról, hogy ő úgy igazán rám koncentrálna, vagy lennének extra gondolatai az üggyemmel kapcsolatban.

A futásra, mint sportágra épülő technikai iparágak kollektív axiómája, hogy amiben van bármi, ami konstruktív, használható, jó ötlet, vagy egyszerűen csak praktikus és tényleg működik, úgy, ahogy az egy futónak jó, az csak "Trail" lehet. Ami nem kapja meg nevében a Trail szót, az jó nem lehet, csak szar.

Igen, és mégis, az az XL-es nadrág a Ronhill TRAIL Cargo Contour Short volt, éppen mondjuk kontur nélkül, mert hát mégiscsak nagy volt rám.

DE

Volt neki gumija - ez mondjuk még nem magyarázná meg a "Trail" jelzőt.

Igen jó anyagból volt, sőt, ott, ahol a terepfutó a combjára támaszkodik, miközben megmássza a függőleges emelkedőt és Csanyát szídja, hogy mennyire nem normális, hogy oda felmászat mindenkit, ott egy szilikon betét van, hogy ne csússzon le a kéz a nadrágról - közelítünk.

Igen, van belőle szándékosan nem Contour is

És ami elmondhatatlanul zseniális volt benne, az a hátsó zsebszörny - helyben vagyunk: eleve kétszer akkora zsebről beszélünk, mint amekkora általában egy futónadrág hátsó zsebe, de ennek ráadásul alja, tehát mélysége is van, nem csak egy hasítékról van szó. És rugalmas, flexibilis, akár akármit is belerakhatsz, csak egyéni pervezitás és súly kérdése. És ez még nem minden, van a nadrágnak ha jól számoltam négy kis külön hurka, ami megtartja a zselét, vagy taknyos zsebkendőt, és oldalt két kis feszülős zseb, amibe a marketing szerint Ronhill TRAIL fuel szilikon ivótasakot tudsz passzírozni, Peti szerint meg akár olcsó, decathlonos, minikulacsot is - bár tény, hogy kényelmesebb és könnyebb lenne egy nem merev falú ivótartály.

Lefutottam 20 km-t és itt van ez a kis kulacs, mi a faszt csináljak vele?

MEGVAN!! Átveszem a pólót, és irgalmatlanul szembe lövöm magam.

Apósomnak vettünk tavasszal egy futáshoz való övtáskát, mert bár tőle távol áll a költekezés, és a mindig valami újra vágyás, de mégiscsak érezte, hogy a másik lánya kamaszkorából örökölt, évek óta használt Eastpak övtáska mégsem az igazi. A sok nézegetésnek Ronhill lett akkor is a vége, és én vallom, hogy itt semmi mást nem csináltak, csak megfedeztették a nadrágot az övtáskával. Kiváló tulajdonságú, nagy munkabírású tenyészállat lett belőle.

Az XL-est nadrágot mégsem vittem haza, viszont egy Ausztriában élő jóbarát és az így már olcsó Amazon.de segített rajtam. Ráadásul akcióban pakoltam be a kosárba, ingyen, vagy nagyon olcsón szállították ki és szeptember elejére már fel is tudtam avatni az egyébként még így is nagyon drága (kb 10), 'L'-es Ronhill TRAIL Cargo immáron valóban Contour Shortomat.

Azóta 33 százalékkal jobb futó vagyok.

Ahogy múltkor írtam, akkor csütörtökön, vagy pénteken, a franc se tudja már, de elmentem a gyógytornászhoz. 

Sokat vártam tőle, de ha az internetes felületének nagyságát, dominanciáját, és annak informatív tartalmát nézzük futás szempontjából, akkor azt hiszem, jogosan.

És jó is volt, sokat tanultam magamról egy óra alatt, de éppen ezért, mivel csak egy óráról beszélhetünk, van bennem egy markáns hiányérzet. Attól függetlenül, hogy anyagi helyzetem buborékbudapesti és nem átallok néha felesleges pénzeket elbaszni a hobbimmal kapcsolatos dolgokra, azért még mindig elég árérzékeny fogyasztó és páciens vagyok. Különösen nagy ellensége vagyok a nem egyértelműen forintosítható szolgáltatásoknak, helyzeteknek, nem tudom, miknek, szóval leírom: kétség kívül megérte az ötezerötszáz forintot az az egy óra, mert az korrekt volt. Ez a pénz gyógytornászok között nem is a legdrágább, nem is a legolcsóbb egy órát jelenti, ahogy nézem. Ha viszont onnan veszem szemügyre, hogy nem igazán tudok belőle merre elindulni, viszont újra ott vagyok, hogy ha nem is tekintem az ablakon kiszórt pénznek ezt a hatvan percet, de az hétszentség, hogy feneketlen veremnek érzem a futás köré csoportosuló egészségügyi szolgáltatásokat. 

Mit tudtam meg? Azt, hogy magas a rüsztöm, de úgy tényleg markánsan. Boltíves a lábam. Pont ilyen, mint ez itt, csak nekem szebb a szőröm:

A magas rüsztű emberekről egyébként elég fasza dolgokat írnak, olyanokat például, hogy "A magas rüszt az erő szimbóluma. Ha a rüszt ívelt, akkor tulajdonosának cselekedetei racionálisak, gondolkodása ésszerű." Ha kamaszkoromban tudtam volna, hogy ez ilyen menő, akkor ezzel nyomultam volna, hogy helló, figyelj, ez most durva indítás, tudom, de nekem magas a rüsztöm, akarod látni? Vagy ilyesmi. 

A gyógytornász viszont nem adott csajozási tippeket, ellenben ő is elmondta, hogy igen ettől is még feszkósabbak a szalagjaim, de ami még fontosabb - és igazából erre vezetett ki mindent - ennek a sajátosságnak  (és ez fontos, hogy sajátosságnak hívta, nem betegségnek) az a következménye, hogy a talpam kimondottan kicsi felületen érintkezik a talajjal. Állandóan az egyensúlyt keresem:

Itt rám nézett, és megkérdezte, vagy inkább megjegyezte, hogy azért állok úgy, ahogy állok abban a pillanatban, mert ez komfortos. Viszont, ami komfortos, nem biztos, hogy jó a térdnek.

És hát hogy állok? Sokat mozgolódva, helyezkedve, de általában oda lyukadva ki, hogy külső talpíven vagyok. Volt pár perc, amikor ugráltam, meg feküdtem bokát lógatva az ágyon és nem csak ekkor, de úgy folyamatosan tudatára ébredve néztem a lábszáramra, akár mint egy idegen lábra: ami eddig ismerősnek és normálisnak, helyén valónak tűnt, az hirtelen egy borzalmasan kifele dőlő szerkezet lett. 

Ilyen egy csajozós rüszt, szép szőrrel, wenge padlócsempével

Innentől egy határozott szupinálásról beszélünk, és immáron kimondhatom, hogy rövid, ám annál lassabb futókarrierem alatt mindhárom lábtartás-csoportban megfordultam már a szakértők véleménye alapján.

Neutrális lábat mondott a Sauconyk szigorú ura Óbudán, a talp-hőlenyomatomat olvasva. 

Boltban szaladgálásomat alulról nézve, a Pegám kopását tanulmányozva néminemű pronálást állapítottak meg a Spurisok a déli pályaudvarnál lévő üzletükben.

És most pedig itt vagyok a kétes hírű Szigony utca elején, a Klinikáknál, és azt mondja a gyógytornász, hogy szupinálok.

Na, hát ez fasza, mit lehet erre mondani. Én mindig enyhe lenézéssel, rosszallással kevert jóvális, kioktatós tanárbá effektussal álltam azokhoz, akik nem szégyelltek lábvizsgálat nélkül venni egy aligmárkás cipőt valamelyik népüzletben és abban futni pár kilométereket, de be kell vallanom, hogy a komolyabb, profibb lábvizsgálatokkal sem vagyok egy kurva centivel sem előrébb. 

Tehát járkáltam, ugráltam, feküdtem, bokát lógattam. Ő mindenre rávilágított, és igyekezett komplex képet adni nekem magamról. Testtartás, egyensúly, lábfelépítés, gerinc, térd. Megnézte az ugrócsontomat, mutatta, hogy gyakorlatilag csak a belső oldalon lehet kitapintani. Megnézte a térdfájós talpamon (csak ott, nem a másikon, pedig azt is megemlítettem) a fasciát (talpi bőnye témakör) és azt mondta, hogy ahhoz képest, hogy ilyen boltíves a lábfejem, itt elég laza a helyzet, nincs gond. Az elülső rész is oké (ott elől az ujjaknál, fingom nincs, hogy hívják azt a részt, előtalp?), akár jobban is el lehetne deformálódva.

Csináltatott velem két instabil gyakorlatot is. Fel kellett volna állnom egy Bosu labdára, de csak a bordásfalba kapaszkodva tudtam ezt megoldani. Le kellett ugranom róla, és hát az nem volt egy kecses, könnyed mozdulat. Egy vastag polifoam, térdvédő matracon féllábon kellett állnom, amit csak másodpercekig tudtam produkálni.

Szóval a felépítése miatt a talpam egyfolytában az egyensúlyt keresi, és azt nem egy természetes állapotban találja meg, amit a következő láncszem, a térd korrigál, illetve szenved el leginkább. A gerincem szintén nem túl hetyke tartása (ezt még nem nézettem meg külön, nem tudom, hogy hívják ezt az állapotot, de elég komoly kacsafenekem van, tehát hasat előre, seggemet hátra nyomom)  szintén a térdemhez küld információt, ami egy klasszikus középvezetőként alulról is, felülről is kapja a nyomást, amibe beleőrül. (A cikk szerzője hat évig volt faszkalap csoportvezető teamleader egy nagy ám annál kevésbé vonalúbb multinacionális cégnél.)

Egy óra alatt tényleg végigvettünk szinte majnem mindent, de annyit biztosan, amennyit minimálisan elvártam.

Miért van mégis hiányérzetem?

Mert nem mondta, hogy járjak hozzá.

A gyógytornász szerint a boltíves lábfej, meg az egész vele járó hóbelebanc, nem betegség, hanem egy sajátosság. Amikor gyanús lett, hogy ebből nem lesz egy következő időpont, akkor rákérdeztem. Engem már az is zavart, hogy rá kellett, hogy kérdezzek, mert annak azért szerintem meg kellett volna történnie, hogy nagyon egyértelműen irányba rakjon. A vége fele történt ez, amikor felfigyeltem, hogy kezdenek halmozódni a redundáns információk, tehát lejárt a lemez, ő ennyit tudott és/vagy akart mondani, onnantól már csak ugyanazt a kört ismételtük.

A válasz az volt, hogy mivel ez egy sajátosság, sokkal érdemesebb és hatékonyabb lenne komplexen kezelni a problémát: instabilitás-egyensúly témakörben kellene fejleszteni magamat, hogy a testem kompenzálni tudja, a talpam keskeny felületét és az abból eredő bizonytalanságot. A térdemnek máshonnan kell segítséget adni.

Járhatok hozzá így "ugrálgatni", de például van a MOM Parknál egy olyan edzés, amit kifejezetten instabil dolgokkal foglalkozik. Ez az edzés az. Egyetlen gond vele, hogy hétfőn és szerdán van, délelőtt 10-kor, amikor ennyi pénzért szerintem csak a hegyvidéki butikfeleségek érnek rá, azt viszont nem akarom tudni, hogy nekik miért kell a mindenáron való egyensúlymegtartás. Skip that part.

Amikor visszaírtam neki, hogy ez nekem sajnos nem játszik, és hogy máshol én ugyan nem találtam ilyen edzést, akkor annyit válaszolt, hogy sajnos ő csak ezt ismeri, de biztos segítenek, ha megkérdezem őket. Meg kaptam egy youtube videót, hogy milyen gyakorlatok vannak.

Ennyi. És ha nem segítenek, ha nincs máshol ilyen edzés, mert nekem egyébként úgy tűnik, hogy ez az egész  Stability az edzőre van felépítve? Akkor van egy Youtube videóm 5500 forintért?

Mert amikor megmutattam a futócipőm kopását, hogy a szupinálás ellenére bizony nekem befelé dől a bokám, nem kaptam egyértelmű választ. Csak valami olyasmit, hogy igen, a lábam keresi az egyensúlyt, vagy valami ilyesmit. Nekem ez elmaszatolós válasz volt.

Amit még ajánlott, az volt, hogy menjek el a LBT-ékhez, csináltassak egy olyan talpbetétet, ami a lábam külső élét emeli meg pár miliméterrel, hogy ezzel egyensúlyi állapotba kerüljön a szerkezet.

Úgy érzem, hogy sok új dolgot megtudtam magamról, nagyon részletes magyarázatot kaptam, viszont segítséget alig. Van egy edzés, amire nem tudok elmenni, van egy youtube videóm és egy címem, ahol csinálnak nekem egy talpbetétet. Nem igazán érzem azt, hogy ebből magabiztosan el tudnék indulni előre.

Persze meg fogom keresni az edzőtermet, hátha. Ha nem, akkor esetleg elmegyek TRX-re valahova, mert abban is van egy elég komoly core izom baszkurálás, meg az egyensúlyt is keresni, tartani kell ott, ha jól értelmezem az edzések felépítését.

A térdem mostanában szinte egyáltalán nem fáj, ahogy egyre inkább újra rendszeresen futok, ahogy újra erősödik a lábam, egyre jobb. Igyekszem nagyon odafigyelni, hogy ne sarokra érkezzem, nem húzom túl az edzéseket, és egyfolytában monitorozom magam. Újra szedem a porcerő tablettát, meg most majd beállítom mellé a Proenzi Hyalt is. Igen, szedem a sok szart.

Az Asics GT 2000 egyelőre ott áll a szekrényben. Nem tudom, hogy tényleg kell-e nekem a stabil cipő, de nem tudtam eladni. Nem tudom, hogy ne nézzek-e inkább egy Hokát tavaszra. Nem tudom, hogy egyáltalán, hogy milyen cipő kellene nekem, hogy nem jó-e, az ami van, vagy hogy egyáltalán számít-e, milyen cipőm van? Nem tudom, hogy jó-e az út, amin most rajta vagyok, lehet, hogy még nagyobb baj vár a végén, és ez csak egy vihar előtti csend.

Bizonytalanság. Igen, ezt utálom a futásban. 

elhasználtam egy futócuccom. Kilyukadt az amúgy elég szuper lidlös zoknim. 

Mondjuk pár hete sejtem már, hogy átmentem túl lazába, ami a cipőbefűzést illeti, mert a velencei 17-em, meg a mostani 19-emen is éreztem, hogy az Achillesemnek nem kerek a sztori. Lehet, hogy egyébként kicsit tényleg nagy a Vomero - ugye valami 44,5-eset sikerült bevonzani a Sportsdirectről, de a kezdeti gyűlölködés már rég elmúlt, azóta iszonyat kényelmessé vált a világ legrendszergazdaszinűbb Nike cipője. Nagy a szerelem! 

Lidlből meg zoknin kívül ne vegyen semmilyen futó semmilyen futócuccot. Két saját Crivit gatya, meg  egy nem saját levált, nagy lábujjköröm (apósom úgy gondolta, hogy egynek jó lesz egy ottani futócipő. Nem lett jó.) után, azt kell, hogy mondjam, a Lidl futócucc az tényleg híg lé. Mert bármennyire is szerettem ezt a zoknit is, azért még egy decathlonos sem adta meg magát, pedig két pár a szuperolcsó fajtából kb. hat éve megvan, és még mindig felveszem néha.