Ezt a kérdést a facebookot pörgetve találtam - egy definitíve nem futó ismerősöm kiabálta be a közösbe. Pontosan el tudom képzelni, hogy mennyire ellepték a falát az UB posztok és azt is, hogy kívülállóként ez mennyire idegesítő lehetett, szóval értettem és lájkoltam is az iróniát.
Értem, mert úgy általában sokszor vagyok kívülálló, most viszont bent volt a lábam az ajtórésben, és annyira iszonyú jó sztori volt az a huszonöt óra meg az apró, hogy én, aki max. félévenként tolok fel valamit a nagy kékbe, vagy hat iszonyú vicces posztot is kiraktam.
Dani pár hete keresett meg, hogy lekísérném-e a párosukat a Balatonon? Először megijedtem, mert az egy dolog, hogy fél éve nem tudok futni, de ugyanez érvényes a bringára is. Arról nem beszélve, hogy ha még bringázni tudnék is, szerintem egyszerűen nem bírta volna a seggem. Viszont kiderült, hogy autós kíséret kellene - utólag, a cuccok mennyiségét látva, már tudom, hogy nem is jöhetett volna szóba más, mint kocsi. Egy régebbi Opel Corsát minden további nélkül telepakoltunk, úgy ahogy volt. Ebben az Opel Corsában számomra is benne volt a UB hősfaktora, mert vagy öt éve nem vezettem szervó nélküli kocsit, és 24 órán keresztül úgy tekerni, tolatni, parkolni, futót és bringást nem elütni, hogy nincs szervó, az azért szintén elismerésre méltó feladat, csak mondom. Főleg ebben az utazó hippicirkuszban. A szervezésben három dolgot nehezményeztem, ebből egy érintett engem is, az pedig az volt, hogy néha megmagyarázhatatlanul hülye helyekre tudták bepasszírozni a váltópontot. (Nem csak) Szigligetnél például létrehozták a tökéletes dugóhuzó effektust. Persze ezt is a futók szívták meg a legjobban, konkrétan a tükölő, pöfögő autókat kellett kerülgetniük. Ferinek például a patkára kellett ugrani egy kocsi elől, ami hatvan km után nem ment olyan flottul.
Dani meg sem érezte az első 48 km-t Aszófőig. Ezt még úgy kb ésszel fel tudtam fogni, úgy is, hogy én maximum huszonnyolc km-t tudok futni egyáltalán: még reggel volt, jó, friss volt az idő, és ugyan már benne lappangott a levegőben a későbbi nagy meleg, de az UB nem adta ki még a maga aduászát, az kellett neki az északi parti all inhez.
Itt, Aszófőnél ütköztem bele az autós kísérők vélhetően egyik legkardinálisabb problémájába, miszerint viszonylag hosszú időn keresztül együtt kell létezni egy igen büdös emberrel. Bevallom, erre nem gondoltam előtte és hát vannak olyan emberek, akik tényleg indokolatlanul büdösek, ha már kicsit is mozognak. Például Dani. Innen egyik fő célkitűzésem az volt, hogy valami instant felületkezelésen essen át a srác, és erre kiváló helyszínnek kínálkozott a Zánkai strand fejenként 450 forintért. Megkérdeztem a pénztáros hölgytől, hogy hány fokos a víz? Azt válaszolta, hogy most vagy őszinte, vagy hivatalos lesz. Ennél azért sokkal melegebb volt, éppen végignéztük, két beépített fókabőrös őslakos, nemi szervre, derékra, szívre, hezitálásra való tekintet nélkül merült bele a vízbe. Szárazról úszásig kb húsz másodperc alatt gyorsultak fel. Mi ugyanezt több mint húsz perc alatt teljesítettük.
Ábrahámhegyen kávéztunk, fagyiztunk egy kurva jót, már majdnem olyan volt, mintha lazáznánk, - mert egyébként igen - de azért a strand és a fagyi között rá-ránéztünk Ferire, elláttuk mindennel, és láttuk, hallottuk, hogy baj van. Valószínűleg egy drasztikusabb újratervezésbe kellett volna fogni, ugyanis a srácok itt követték el az egyetlen nagyobb hibát. Az egyéni indulók legfeljebb a tempóval, frissítéssel, a szokásos dolgokkal tudtak itt taktikázni, de ők ketten tudtak volna lábat is cserélni. Az volt A Terv, hogy majd Balatongyöröknél lesz a második váltás. Az Aszófőtől Györökig tartó 66 km-ben viszont benne volt A Kör majdnem összes szintje, és pont itt az UB is megmutatta a lapjait: a szinthez hozzátette még a szokásos gyereknapi kánikulát. Feri már az első 20 km után (Zánka?) szarul nézett ki, Vargáékig pedig már egyfolytában görcsölt. 5 perc séta, 5 perc futás - ezt a tanácsot kapta. Vargáékhoz, mivel szponzor volt, külön fel kellett menni a hegyre, és mintha nem lett volna elég, pincelépcsőzni is kellett LEFELE, mert képeket ért, hogy hordók mellett futnak a szerencsétlenek... De ezt azóta mindenki elmondta mindenhol.
Györökből semmi nem lett, előre kellett hozni a váltást Tördemicre (Szigliget). Volt kb hat órám, hogy Feriből újra nem futóképes, de egyáltalán járóképes embert faragjak. Ehhez a művelethez igazából semmit nem tudtam hozzátenni. Kivittem a szigligeti strandra, ahol fél órát állt a vízben, Gyenesdiáson meg a kötelező színes tapasz mellé (igazából a masszázsra jobban vágyott volna, de csak masszázságy volt, masszázs egy darab sem) vettem neki egy tiszteletre méltó adag sült kolbászt, ennyi. Sört nem akart inni, ezt a mai napig sem értem. Én például kurvára ittam volna egyet futás nélkül is.
Dani valahol Balatonmáriafürdő fele hisztizett be. Feri meg azt mondta, hogy Dani is fusson most egy kicsit többet, mert ő is futott hatvanat,és még egyszer hatvan nem fog menni. Itt kb tudtam, hogy minimum morgás lesz, de az antiszociális résszel nagyjából számoltam. Nem okoskodtam túl sokat, mondtam, hogy beszéljék meg. Ha ki kell jönnie, akkor kijön, de sokkal valószínűbb, hogy az amúgy igen nagyfokú bajtársiasság, meg a szeretet meg a tisztelet meg az egyéb egyébként tényleg működő nagy szavak felülírják az ólálkodó gyengeségeket. És pontosan tudták, hogy csak egymásra számíthatnak, vagy együtt, vagy nem csinálják meg.
Feri úgy csinált mint aki alszik a kocsiban, én meg Dani elé mentem egy kilométert, hogy legyen egy kis ideje feljönni kómából a másik srácnak. Nem számoltam gyors váltással, de ez már nem a szint volt, ahol ezt nem kéne leszarni. Dani viszont már kicsit beszűkült, hiába meséltem el a tervet, hiába szóltam a kocsi előtt, hogy Feri még csak most öltözik, nem fordította le magának, kocogva ment a váltóhoz, aztán nem értette, hogy hol a picsában van a párja. Ennek hangot is adott, aztán itt pár percig sípoltak a szelepek, majd bocsánatkérés, aztán ölelkezés, amit mondjuk én kihagytam volna, bár tény, hogy se büdösebbek, se izzadtabbak nem lettek egymástól.
Feri semennyire nem volt képben, elindult fejlámpa nélkül. Utána vittem a Daniét. Az nem volt jó neki, szóval visszamentem, megkerestem a sajátját, és azt vittem utána. Tök jó fej voltam, meg türelmes, de totálisan akkor lettem magamtól odáig, amikor tűt kértek a srácok ÉS VOLT TŰM. Végre egyszer élesben kellett a svájci bicskám. Csak egy tű kellett belőle a túléléshez, de szerintem a hólyagok igenis életveszélyesek, nem kérdéses, hogy egészen és jogosan ellágyultam a felkészültségemtől.
És még nincs vége. Danit újra elvittem fürdeni, de a strandon pont rájött az a félelmetes vacogás, amit már biztos mindenki átélt valamilyen szinten egy végtelen futás után támadó végtelen fáradtság alatt. Amikor annyira vacogsz, hogy már hányingered van. Valahogy felöltözött civilbe, a fürdést nagy bánatomra elfelejtettük és megágyaztam neki valamelyik következő váltópontnál az önfelfújós Zajo matracommal. Adtam neki hálózsákot (pedig büdös volt), és még magamat is elláttam ugyanezzel (én nem voltam büdös, csak szolidáris), miután utánamentem Ferinek, aki leadta a dzsekijét, meg magához vett némi nem sótablettát, hanem tuti epot, mert kábé akkora csoda volt, hogy bassza meg, bizony futott. Előtte egy órával terpeszben nem tudott menni. A másik csoda az volt, hogy valahogy megtaláltuk egymást.
Danival ezek után aludtunk hatvan percet, ott, a váltópontnál. Nem zavartak az autók, a fények, a zsivaj, semmi. Egy óra múlva maga az élet viszont kicsit viszont igen, erősen kettőt láttam pár percig, és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy hajnalban valami kibaszott szürreális helyen vagyok a világvégén, egy vasúti átjáró és dodzsemek, meg egy ringlispíl mellett, ahol ettől teljesen függetlenül fesztiváloznak emberek és nem mellesleg agyhalott zombik futnak el percenként mellettünk.
A következő órák valahogy elmúltak tankolással, Ferit váltópontokon bevárással, szemerkélő esővel, mobilvécé tisztaság ellenőrzéssel, aztán valahogy, valami végtelen lassúság után, pont, amikor Dani beájult volna, a pár másik fele csak-csak megérkezett Világos elé. Öltözés. Várás.
Aztán a semmiből megint kialakult egy óriási dugó, és amint csillapodott én inkább elindultam Aligának, mert három km-em volt, hogy beálljak fényképezőgéppel a célhoz.
És bazmeg ezek futottak. Az utolsó kilométeren megint valami öt perces pace-t hoztak össze, mert én még kényelmesen szarakodtam, hogy Daniéval, vagy az én mobilommal csináljak-e videót, és arról váltsak fényképezőgépre, amikor az egyébként nem túl hallatlanul vicces speaker bemondta, hogy jönnek a Fehérvári Papírkutyák, és TÉNYLEG ott voltak, bele is aztakurváztam a videóba zavaromban.
És vége. És nagy nehezen összetereltem őket, még sokkal nehezebben összeszedtük Nórit, és úgy, ahogy kell elindultunk Fejér megyei matricával az M7-esen Sóstó felé. A tanulság az, hogy ne legyél hülye és ne bízz egy olyan emberben sem, aki aznap 100 km fölött futott. Nemhogy háromban. Kérdeztem, hogy merre menjek, kórusban óbégatták, hogy "Egyenesen!" Ja, hát más sem csináltak egész nap, mentek "egyenesen", érted. Na mindegy, még jó,hogy az Agip kút mögött volt egy menekülő földút, azon vissza tudtam vezetni Aligára aztán másodszorra inkább a Google Mapsben bíztam.
Ez csak a mag. Közben millió dolog történt.
Látások például: a kedvenc bloggerjeimet, akikhez arcom is van, Vincze Zsófi, Haanchee, Simonyi Balázs. ÚRISTEN, ÉLŐBEN OTT VOLTAK, LÉTEZNEK, FUTNAK!!! Agyonpaparazziztam őket. Balázst nagyon profin forgatták is, Aszófőn kameraérzékenyen odamondta valaki Spartathlonosnak, hogy "it was a pleasure.", aztán ott is befigyelt egy izzadt öli.
Aztán egy csomó ismeretlen emberrel megszólítottuk egymást.
Néztem, ahogy az én embereim is ismernek mindenkit, és mindenki ismer mindenkit. Mindenki Edit, Zsombi, Bálint, Gabi, Kati.
Hozzájuk akartam tartozni. Tököm tudja, mióta nem futok. Tegnap voltam újra egy harmadik dokinál a Kelen Kórházban, aki megint nem talált semmit, de legalább elküldött ultrahangra, vagy mire, de mondta, hogy előtte fussak, nyúzzam le magam. Úgy menjek oda, hogy fájok.
Legalább azt mondta, hogy fussak. És futni akarok, minden egyes nap erre gondolok, és nem is azért, mert újra puha és hasas vagyok, hanem egyszerűen önmagáért. Meg ezért a hétvégéért, mert ez valahova tartozás volt, oda ahol nagyon jó volt lenni.
Teszek fel majd képeket, paparazzisat, saját embereset, de ezt most kitolom, mert különben soha nem lesz ebből poszt.
Tegnap kezdtem el ezt a posztot írni. Az egész úgy bukkant fel bennem, mint a tavasz, egészen mélyről, de hirtelen és megállíthatatlanul. 