Magamtól keltem. Vasárnap, reggel hét volt. Arra már rég rájöttem, hogy bármikor is kelek, ha azzal a jóleső felbukkanással jövök fel a felszínre, mint ahogy aznap is történt, akkor az azt jelenti, hogy kialudtam magam. Az már az elmúlt egy-két év újdonsága, hogy tudatosult bennem, már nem kell szükségszerűen nyolc óra off, megvagyok akár hét alatt is. Öregszem? Nem tudom, szeretek jólesően aludni, de még inkább szeretek ébren lenni.

Egy héttel voltam a siófoki félmaratonom után. Fájtam másnap, de nem volt velőt rázó megrázkódtatás. Hétfőn már kint voltam újra az utcán. Az első ötezer méterben még a szombati élmény maradékujjongása vitt előre, aztán mintha szikével vágták volna el, hirtelen borzasztóan befáradtam. Hosszú tíz kilométer lett belőle, de nem vitte padlóra, vagy ilyesmi. Eleve nem erőltettem agyon, meg úgy is indultam neki, hogy lazázni fogok. Igazából az első öt kilométer lepett meg, nem a második.

Szerdán újabb tíz, semmi extra. Csütörtökön sörözés, aztán pihenés egészen vasárnapig.

Lassan indultam neki. Egy szelet kenyér, egy banán, kávé. Félóra erős bénázás a hátizsákkal. Öltözés, szerencsétlenkedés, aztán csak-csak becsuktam magam mögött az ajtót. 

Rögtön az elején ki szokott derülni, hogy aznap jó lesz-e vagy nem. Általában három változat van. Vagy nem visz a lábam, vagy visz a lábam, vagy először visz a lábam, aztán mégis, valahol az első kilométer környékén kiderül, hogy valami gebasz van. Ez utóbbi történt. Megálltam az Újbuda Center előtti zebrán, és hirtelen rájöttem, hogy lihegek. Gyanakodva ránéztem az órámra, és valami hatos pace-nél állítottam le, a pulzusom meg valahonnan 160+ jött le éppen. Mi van? Aztán a lámpa után már éreztem is, ahogy lefagynak, nehezek lesznek a lábaim, és elveszik minden lendület. A pulzus maradt, 150 felett bukdácsoltam el a tizedik kilométerig, ahol végre hajlandó lett száznegyvenes értékeket mutatni a Garmin.

Addigra viszont meghaltam. Addig sem ment a futás, de tulajdonképpen leszartam, mert éppen, hogy véget ért számomra a szezon, és csak azért voltam kint, mert jól esett csak úgy, gyakorlatilag koncepció nélkül létezni. De a Margitszigeten elkezdtem lehalni. Elkezdtem fájni. A gond csak az volt, hogy közelében sem voltam a félig megfogalmazott 22 kilométeres tervemnek,(igen, igen, a bevásárlás után azért csak-csak illik 21 km felett futni) meg az, hogy a város közepén voltam a széle helyett. Haza kellett jutnom. Felülhettem volna egy 86-osra, vagy egy szimpatikus budai villamosra, de ehhez akkor még korán volt, hogy ekkora failt csak így benyeljek.

Kifutottam a szigetről - láttam végre egy Hoka Cliftont élőben, a rekortán még mindig nincs kész, nem mintha azon akarnék futni, bár egyszer ki kell próbálni -, lelötyögtem a hídon, aztán neki a korzónak. Öt híd. Ez azért gombócból is sok, főleg, hogy gyerekkorom óta nem szerettem a fagyit, csak Anna meg az olaszok szoktattak vissza rá.

Lánchíd. Ehh. Erzsébet. Itt már mindent utáltam. Kikopott a jobb forgóm, a csipőmnél. Tudom, hogy a lassabb tempó miatti végképp rettenetes futómozgásom az oka. Fájt a bal térdem.

Fáj, fáj, fáj, utálom, utálom utálom. Fel kell futni Szabadság-hid hidfőjéhez. Itt már szemrebbenés nélkül egyenlőségjelet teszek a saját szenvedéseim és az ultrabeszámolókban leírt szenvedések között.

Percenként újabb alkukat kötök magammal: a következő hídnál felszállok valamire, 21 kilométer elég lesz, bemegyek a Bálnába úgy csinálni, mintha vécéznék.

A huszonegy kilométert választottam. Valahol tudtam, hogy ezzel be tudom magam csapni, mert a huszonegy a senki földjén fog érni, ahonnan kénytelen vagyok továbbmenni.

21, 21,3. 22...

A Rákóczi híd pesti fejárójánál nem bírtam ki aggyal az emelkedő látványát, megálltam. Megvártam, amíg az általános sikoltás elmúlik a csipőmből, faromból, lábamból, aztán nekiálltam megbeszélni magammal, hogy Peti, három szakasz van már csak: át a hídon, be a Kopaszira, át a Kopaszin. Aztán rohadtul vége, jó lenne fejre kicsit erősíteni, ez most erről szól, mert futásról már nem.

Elindultam és így katonákra osztva már nem volt olyan nagy ez az utolsó nekirugaszkodás.

A 25. kint ért az Újbuda Centernél, és nem érdekelt, hogy onnan még egy kilométer, amíg hazaérek. Előbányásztam a sapkát a zsákból, hogy ne hűljek ki teljesen és elkezdtem gyalogolni. Azaz elkezdtem volna.

Én ilyet - azt hiszem - még soha nem éreztem. Nem tudtam kinyújtani a lábaimat normálisan, annyira fájt a séta, hogy csak ökölbe szorított kézzel, néha kicsit megkönnyezve az életet, tudtam csak haladni, de fogalmam sem volt, hogy fogom ezt kibírni hazáig. Néha leguggoltam, mert muszáj volt. Merő fájdalom voltam, és ugyan ez teljesen más fájdalom volt, mint mondjuk egy vádli-, vagy egy combgörcs, de rájöttem, hogy EZ A görcs. Nem tudtam kinyújtani a lábaim, mert úgy húzott vissza, mint egy acélrugó.

Mi történt, mi a fasz történt? Miért ment ez ennyire rosszul, miért offolt le most teljesen a lábam?

Hazamásztam, lefeküdtem az ajtóban, és vártam, hogy csak egy kicsit jobb legyen. Nagyon óvatosan felültem, kinyújtottam a lábam, és tűrtem. Aztán állva is nyújtottam egy minimálisat. Nem igazán segített. Fürdőszoba, kád, nyújtott lábbal ülve vártam meg, amíg tele lesz forró vízzel. Az egyik krav-maga oktató mondata visszhangzott bennem, hogy "kád víz sóval". Nincs az az isten, hogy most sót szerezzek, de egy kád víz megváltás lesz.

Gyakorlatilag amint beleültem felengedett a lábam, onnan már csak az izomláz maradt. És akkor elkezdtem gondolkozni, hogy lesz ebből 42 km, egyáltalán hogy lesz ebből egyedül Velencei-tókör bármikor? Onnan haza is kell jönni valahogy.

A picsába.

A félmaratonról való elmozdulást egy valamire való futó nem azzal kezdi, hogy többet fut, mint 21.1 kilométer, hanem azzal, hogy bevásárol. (Nálam tapasztalatlanabb futók ezt jól jegyezzék meg, eszükbe ne jusson, csak úgy, többet futni, mert az nagyon barbár dolog. Először jól be kell vásárolni

Nekem a folyadékhurcolás a mumusom. Tizenöt kilométerig egészen jól elvoltam mindenféle frissítés nélkül, és amíg nem jött szembe a kulacsok, kulacsövek, hátizsákok, mindenszirszarok fantasztikusan kívánatos világa, addig igényem sem volt rá. Valahol amúgy is tizenöt a határ, de valahol meg természetesnek is tűnt, hogy szomjas, kifáradt, mit tudom én, mi lesz az ember edzés végére. 

Lehet, hogy az első utcai félmaratonomat is lekocogtam volna bármi nélkül - főleg, hogy február volt, amikor még én is kevesebbet izzadok -, de addigra már felszívtam annyi infót, hogy kell valami utánpótlás. Levittem egy félliteres vizet a kukák közé a háznál, és úgy terveztem, hogy arrafele kanyarodjak valahol a félidőn túl. Amúgy nem volt nálam semmi. Nem volt rá lóvém, hogy vegyek valamit.

Most, hogy kimondtam a bűvös szót - maraton -, egyértelmű, hogy kell valami jobb megoldás. Kaptam egy futóövet még születésnapomra, de valami iszonyatosan zavar. Nem az övvel, a túlsúllyal van a baj, a hasamat szorítja. A nagy kulacs szar is, de lehetne venni újat, akár jobbat is szerintem. Egyszerűen az öv egyelőre nem nekem való. 

Elkezdtem hátizsákokat nézni. A futóhátizsákokkal két dolog van. Vagy három.

1: Kurvára nem lehet kapni. Legalábbis ez volt a helyzet pár hónappal ezelőtt. Vagy Salomont, vagy Hokát, vagy Decathlonosat vettél, ennyi volt kábé a számomra elérhető, magyarországi, megtapogatható kínálat. Azért örültem volna valami középútnak a Kalenjik meg a 40000 forintok között.

2: Azóta van egy komolyabbá vált Nathan kínálat a Sarkcsillag sportboltan, amit be is linkelek, mert ugyan egy csomó boltban nem voltam még, de ugyanakkor jópár helyen már igen - de ez az első, ahol úgy foglalkoztak velem, úgy, és annyit magyaráztak a technikai megoldásokról, miértekről, úgy mutatták végig a kínálatot -  munkából átrohanva a fél városon, percekkel a pénteki zárás előtt is -, ahogy nekem arra tényleg szükségem volt. Mert ugye még mindig kurvára nem értek semmit az egész sporthoz. Kétszer voltam náluk, nem vettem tőlük még semmit - leginkább azért, mert mint látni fogjuk, még mindig nem tudok szakítani a Decathlonnal. A félár az félár, bassza meg, utálom.

3: Nem tudom, miért, de futóhátizsákot a jelek szerint csak a terepfutók érdemelnek. Nem láttam egy olyan reklámot, nem olvastam egy olyan leírást sem, ahol azt mondták volna, hogy ezeket a zsákokat akár aszfalton futó emberek is használhatják. De komolyan, az összeset trailre gyártják, mintha csak a kibaszott hegyekben nem lenne minden sarkon forrás, pedig aztán például Budapesten sem jönnek szembe kilométerenként a közkutak. Sőt, saját példámnál maradva, a Velencei-tó körül sem.  

Itt van ez a Decathlonban vásárolt Kalenji Trail ivózsák. TRAIL. Van sípja, hátha eltévedek a Margitszigeten. Nem, egyszerűen nem vagyok méltó egy TRAIL hátizsákhoz, de ha addig élek is, felnövök hozzá, hogy egyszer a Mártában beszarva, megfújhassam a sípját.

Tegnap leteszteltem, egészen huszonöt kilométert mentem benne, és hát objektíven nézve, erre tényleg nem kell ilyen felszerelés, de hálistennek ezt senki nem tudta rajtam kívül, biztos mindenki el volt hűlve, hogy mennyire rettenetesen komolyan tolja az a srác, hátizsákja van. Tesztnek viszont jó volt.

Szóval akárki, aki megveszi ezt az amúgy ez év szeptemberétől kapható, tehát egészen friss, decathlonos TRAIL zsákot, annak a következőt tudom mondani:

A TRAIL hátizsák aszfalton is nagyon kényelmes volt. Úgy értem, hogy könnyű volt, nem éreztem púpnak, nem mozgott, nem ugrált, és nem dörzsölt. Tegyük hozzá, hogy két réteg cucc volt rajtam a reggel nyolc órai, nem egészen 3 C° miatt. 

Az első használat előtt érdemes kimosni a tömlőt, mert elég műanyag ízű. Hülyeség, de konkrétan elfelejtettem kiöblíteni. 

Érdemes rákészülni egy komolyabb, akut bénaság esetén akár fél órás gyötrelemre is, amíg rájön az ember,

• hogy tud vizet szívni a tömlőből,
• hogy csinál benne vákuumot,hogy ne lötyögjön a víz,
• hogy kell visszaszenvedni  ezt hightec lopótököt a zsákba,
• hogy tegye magára a zsákot, és mit hova csatoljon, szorítson.
• majd, amikor rájön, hogy elfelejtett legalább két dolgot elcsomagolni, amely két dolog közül az egyik vélhetően teljesen felesleges amúgy - de hát az embernek zsákja van, akkor pedig PAKOLNI kell -, hogy vegye le, és hogy vegye vissza.

Ennek a hátizsáknak egészen sok és értelmes rekesze van. Ezzel a zseb- és rekeszkérdéssel én egészen sokáig elvoltam, amikor még úgy volt, hogy magammal szeretnék vinni egy Sasmung Note2 telefont. Azóta már nem úgy van, de ettől függetlenül a zsebek nagyon fontosak. Például ezért nem jött jó ideig számításba a Decathlon zsákügyben. A régi verzió nem volt drága ugyan, de ránézésre sem voltak jó zsebei.

Ennek a hátizsáknak egészen sok és értelmes rekesze van, amelyet kettő kivételével ezer százalék, hogy nem fogsz elérni futás közben. Aztán rájössz, hogy állva sem. Ekkor felrémlik az a szörnyűséges forgatókönyv előtted, hogy nincs mese,  le kell magadról fejtened, majd vissza kell venned. Szomorúan vállat vonsz ott, a Vigadó térnél, a korán kelő külföldiek között, és mégis inkább a felsőd ujjába kened az orrodat. SOHA ne tedd hátra a papírzsebkendőt! Bárkivel előfordulhat ugyanis, hogy nem csak guggoláshoz kell, hanem orrot fújni. 

Ennek a hátizsáknak egészen sok, igazából félelmetesen sok szalagja, zsinórja, madzagja van. Mindegyik vagy a látóteredben ugrál, lifeg, harangozik, vagy mindegyik a könyöködet, mellkasodat, hátadat ütögeti, veri, basztatja. Külön félórás mutatvány volt, mire mindet eltűrtem, behajtogattam, eldugtam valahová.

Ezeket az amúgy marginális és felthetően szubjektív problémákat leszámítva a cucc tényleg jónak tűnik. Nyilván ki kell tapasztalni, mit, hova, hogyan, de amikor a bénázásaimon túljutottam, szabadon futottam vele. Azt már írtam, hogy nem mozgott, vagy ugrált stb, de ami végképp meggyőzött, az, hogy mentálisan nem zavart, nem rakott rám terhet. Nem volt jelen. Az övemnél ilyet soha nem volt.

A Nathanok között van egy két szigorúan minimál, ami húsz körül elvihető, de mutattak egy Salamont, amibe fér is valami, és szintén huszonakárhány ezer volt az ára, nem harminc, vagy negyven. Ha kicsit tudatosabban, előre tervezve, pénzt gyűjtve, türelmesen vásárolnék be, akkor biztos azt vettem volna meg. Nem a márkajelzés, vagy a jobb zsebek, vagy az esetlegesen jobb ergonómia miatt, hanem, mert szigetelt ivócsővel adták. Ez egyből tetszett, mert tudtam, hogy az első harmincas távokon, ha túl leszek, akkor decemberben, januárban, februárban leszek túl. Azt már most is éreztem, hogy a víz, amit szívok, eléggé lehűlt már a tizedik kilométerre is. Lehet, hogy van ennek a problémának meleg vizes, langyos teás, csövet akármibe burkolós házi megoldása is, de.

Amúgy a futás egy nagy kalap szar volt, szerintem azt leírom majd külön, annyira felháborított a testem.

UPDATE 2017.07.20

Ha annak idején tudtam, volna, hogy ez lesz messze a legolvasottabb posztom, biztos használhatóbbra írom meg, több tapasztalat alapján. De nem tudtam, hogy három év után még mindig változatlan formában kapható lesz ez a zsák a Decathlonban, és soha nem gondoltam volna, hogy összehozok egy írással több mint kétezer kattintást.

Mindenesetre most újra van mit mondanom erről a TRAIL zsákról, szóval írok egy picit hozzá. A majd három év alatt, amióta megvan a cucc, nem lettem sem terepfutó, sem ultrafutó. (My bad). De a 20-35 km-es futások között többnyire velem van - volt rajtam jópárszor. (Azért mégiscsak faszagyerek vagyok.) Ugyanakkor közeli ismerősöket kiszolgált probléma nélkül a Vérkörön is, vagy akár a Vércsén, Balatonra lefutások alkalmával - ezek azok, amik eszembe jutnak, és bőven 42 km-en felül vannak.

1. Víz - tömlő

Volt, hogy nagy melegben tökig teletöltött tartállyal indultam neki, de általában egy-másfél liter víz van nálam. A két liter vizet már érzem, nekem viszont nem kényelmetlen, nem húz rettenetesen, legalábbis 20-30 km közötti távon nincs vele bajom. Mostanában ahogy nézem inkább az elülső soft kulacsos megoldás a divat, lehet az jobb, fogalmam nincs. Mindenesetre nekem így is oké, ahogy van.

A tartály nem penészedik, nem ereszt, nincs semmi baja sehol. Én mindig kitörlöm konyhai papírtörlővel használat után. És én soha nem bántottam még isoval.

2. Pakolás

A víz mellé télen gond nélkül beteszek egy plusz pólót, meg a dekás, összehajtogatható széldzsekit. A felső kis zsebben ott van egy kb vízálló, mini pénztárca, bérlettel, némi pénzzel, egy személyivel, és egy TB kártyával. Ekkor még a pluszban kizipzározható teret nem is piszkáltam. A teljes kapacitást egyszer használtam ki, úgy is lehet vele futni. 

Ha uszodába futok el, akkor tömlő nélkül vagyok, bár elférne, csak hát hét kilométerre nem kell. (Amúgy is van kút kb féltávon)  Viszont papucs, törölköző, úszószemüveg, sapesz, úszónadrág még inkább gond nélkül elfér.

Müzliket, géleket, vitatigriseket és ezek mutációit általában már nem vállheveder kulacstartóiban viszem, mert utálom ha ott zörögnek. A deréktájon található két zipzáros zsebet használom erre, amit ugyan én csak kínlódva érek el, de azért megoldom, és legalább nem idegesít a csomagolás hangja.

3. Anyagminőség

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nincs más zsákkal tapasztalatom, de nekem kurvára rendben van ezzel hidroszettel minden, ha tartósságról, anyagminőségről, kényelemről beszélünk. Főleg ennyi pénzért.

Nincs szakadás, nincs foszlás, nincs lyuk, a zipzárok tartanak. Minden használat után kimosom egy mosózsákban, nem panaszkodik az eljárás miatt.

4. Akkor mi a tökömet akarok mégis mondani, ha ennyire rendben van vele minden?

Egy-két hónapja tudatosult bennem, hogy elég sokat rángatom a zsákot futás közben. Hiába állítom be, újra és újra kiereszt a vállheveder, a puttony lecsúszik, ugrál, a hátamon hintázik oldalirányban. Nem deszkás formán, nem a seggemre csúszik, de pont annyira, hogy mire hazaérek, faszán sebesre legyen dörzsölve a hátam.

Azt hiszem elkoptak a csúszók, ahol a pánt hosszúságát lehet állítani. Amúgy sem volt hú, de kurvára kitalálva a rendszer, mert a gyöngyvászon öv általában begyűrődött, aztán úgy meg nem lehetett egyáltalán semmit kezdeni vele. 

A mellkaspánt is ugyanettől szar egyébként, a csúszóállítók ott amúgy is kicsik, nem tudom rendesen megfogni őket, és ha sikerül is, egy külön művészet, hogy ne csak ide-oda csúsztatgassa az ember a pánton a műanyagot, hanem valóban a hosszot állítsa be.

Marha sokat gondolkoztam, hogy mi legyen. Az első ösztön nálam nyilván, hogy oké, akkor vegyünk valamit faszát, de az van, hogy ezektől az áraktól még én is fázom.

Ha vennék egy ugyanilyen zsákot, és azt is használnám három évig, sőt, ha vennék kettőt, és használnám hat évig, még akkor is olcsóbban jönnék ki, mint ha vennék akár akciósan egy kezdő Salomon futózsákot.

Kaptam egy tippet, hogy egyszerűen nyomjak bele a kritikus helyen egy-egy biztosítótűt, és akkor nem csúszik a pánt sehova. Most ezzel kísérletezek. Ugyan ezzel lemondok arról, hogy bármit is igazítsak az álláson, ha menet közben kiderül, hogy mégsem annyira jól találtam el a fix pontot. Meg hát, ahogy fogy a víz, a zsák is alakul, tehát egy-egy igazítás valóban indokolt lehet. No de mindegy. egyelőre ez van, nézegetem, hogy együtt tudok-e élni ezzel a barkácsfeelinggel.

Nem mintha vonattal mentünk volna, de ahogy lekanyarodtunk a vasúti átjáróhoz, amelynek túloldalán nyaranta vélhetően ugyanúgy ott feszít Magyarország buliközpontja, másodpercenként ezresével tolultak az emlékek, kezdve a vasúti kocsik műbörkánikulájával, ami leginkább akkor véste be magát újra és újra az agyamba, amikor nem jutottam tovább a siófoki vasútállomásnál: kamaszkoromban - nagyszüleimhez utazva - a Nagykanizsa-Székesfehérvár tengely volt a pokol előszobája, Balatonvilágostól egészen Szentgyörgyig húzta vonat a kínt.

A kikötői parkoló szinte teljesen üres volt, nem értettem, hogy mi a baj. Nem ma lesz? Ma lesz, de nem most? Benéztem valamit? Megnéztem a telefont: tizenötödike van. Megnéztem futaneten a rajtidőpontokat. Oda van írva, hogy délben lesz egy félmaraton. Kiszálltunk, megnéztük, hogy kell-e fizetni, és akkor megnyugodtam. Nem azért, mert nem kellett, bár ez mindig egy sarkalatos kérdés, ha a magyar néplélekről van szó, hanem, mert az utcatábla korlátjára fel volt kötve egy BSI-s kordonszalag. Nem tudtam, miért üres ennyire a parkoló, de túl rossz helyen nem lehetünk.

Akkor engedtem ki, amikor körülbelül egy kilométert sétálva lassan besűrűsödött a tömeg, Na akkor rájöttem, hogy simán csak arról van szó, hogy az emberek egész egyszerűen nem sétálnak egy kilométert sem, ha egyszer koppanásig lehet menni kocsival, tök mindegy, hogy futó, vagy nem futó az ember. Az Aranypart Szállodánál (azt hiszem, így hívják) már hangulat volt, sokan voltak technikai cuccban.

Azt itt előre el kell mondanom, hogy Anna rettenetesen kiakadt erre a versenyre. Én ugyan igyekszem nem befutócsomagfetisiszta lenni, meg amúgy is, ez mindössze a harmadik beállásom volt, de igazából nem tudtam mit mondani Annának arra, hogy egy Intersport nevű versenyen miért nincs póló a befutócsomagban. Én ugyan leszarom a felsőt, mert általában egy öt forintos szart adnak, ami attól sportpóló, hogy nem pamutból készül, és tele van kis lyukakkal, amiket viszont különös odafigyeléssel takarnak le a megbízott pólónyomdászok az igen guszta, T-Sprint 2000 KFT, felirat elkészítése közben, de igaz, ami igaz, a név azért csak-csak kötelezne valamire: Interpsort. És nem arra a november 23-ig érvényes 20%-os kuponra. Azért nem garázssor aljában működő, kétfős sportboltról beszélünk...

Szóval tény az, hogy ezt a reklámzacsit, ami végül kaptunk, kár volt odaadni. A télikabát méretű Intersport nejlonszatyorban  egy ropi, egy elviselhetetlenül édes szponzorvíz, egy szponzor cukormüzli, meg egy talán nemszponzor nápolyi bújt meg alul.

A lényeg viszont, hogy ezt leszámítva - és ez nekem sokkal fontosabb volt - zseniálisan rakták össze az egész rendezvényt. A versenyközpontban bemondtam a nevemet, amire bemondták, hogy a rajtszámomat mondjam be, amire bemondtam, hogy ez esetben akkor rögtön visszajönnék. Megnéztem az Utolsó fontos információk című, igen zseniális emailt, ami a saját rajtszámommal kezdődött - nice move -, és innen öt másodperc alatt megkaptam a tasakomat a rajtszámmal, meg a négy biztosítótűvel. A tasakon lévő térképet ugyan vagy megrajzolni, vagy értelmezni nem sikerült, de ettől függetlenül egész könnyen megtaláltuk a férfi öltözőt. 

Az öltözősátorban az a kellemes, otthonos, gyúrós-kámforos,Karcsi bás izzadságmeleg fogadott, amely szag nélkül nem öltöző az öltöző. Az ilyen helyeken én még a kukikérdést figyelmen kívül hagyva is mindig kifejezetten feszélyezetten érzem magam, mert rajtam kívül mindig és mindenki botrányosan profinak néz ki. Mindenkinek vagy jobb cucca van, vagy izmosabb, vagy nyugodtabb, vagy több ismerőse van, vagy rejtélyesebb kenőcsökkel keni magát.

Mindenki hosszúba öltözött. De komolyan, mindenki. Nem tudtam, mi legyen. Emlékeztem a fogadalmamra, hogy tíz fok felett még egyszer az életben nem veszek fel hosszú nadrágot, második réteget, másrészt én is éreztem, hogy hiába van relatív jó idő novemberhez képest, azért ha a nyaras, rövidujjas szezont nézzük, nem szívesen hagyom el a sátrat félmeztelenül. Mindegy, felhúztam a hónaljban bő, háromnegyedes, lidlis Crivit gatyámat a Kalenji alsógatyám fölé, felülre pedig megálljt parancsoltam magamnak a mellbimbóval vigyázva bánó Saucony rövidujjúm után. Miután így összehoztam a lehető legdiszharmonikusabb outfitet (fekete-almazöld vs. kék-piros-fehér),  még mindig volt majdnem egy órám az indulásig. Addig felvettem még kapucnis pulcsimat is. Óra, mellkaspánt, zsepi a hátsó zsebbe, zokni, cipő, sátort elhagy. Anna odakint megint megszenvedett a rajtszámmal - alakulnak lassan ezek a rituálék.

Még negyven perc. Néztük a harmadmaratonosokat a parton, majd átsétálva hotel elé, a rajtnál is ezt tettük. Jött lassan az adrenalin, ez nagyban segített, hogy elmenjek háromszor vécére, hogy biztos ne legyen baj. A BSI elég jól bánik a még a rendszerváltás előtt felhalmozott tapasztalatokkal, átmentette a jelenbe az orosz jellegű mentalitásból azt, ami az elfogultságon túl, objektíven nézve is működőképes lehet: olyan mennyiségű mobilvécét hozatott a helyszínre, amit én utoljára még Németországban láttam a parade-ok idején. Hiába hugyáltak használthatatlanná egy-kettőt a versenytársak fizikai és mentális akadályoztatását komolyan vevő profik, egyszerűen rögtön beállt egy másik kék bódé elé az a pár ember - mert ennél nagyobb sor egész egyszerűen nem tudott kialakulni. Debrecenben például már nem tudtam a verseny előtt fél órával kagyló közelébe jutni, ahhoz képest ez maga volt a mobilvécéparadicsom.

Jöttek a rajtzónák: az elfáradt, lassabb harmadmaratonosoknak kialakítottak egy külön befutósávot, a sok bolondot meg beállították a blokkokba. A legutolsó előttit választottam még a nevezéskor, az 1:55-2:06 közötti célba érkezőkét. Ez egyaránt tökéletesnek látszott életem versenyének megfutásához és elbukásához is.  Levettem a pulcsit, elköszöntem Annától, aki arra utasított, hogy a kordonhoz közel legyek. A képek fontosak ugyanis, tíz évet adnék az életemből, ha végre lehetne egy olyan fotót csinálni rólam, ahol veszett jól nézek ki futás közben, nem pedig úgy, ahogy: egy enyhén pocakos, jovális kocakocogóként. (Nem, ez sem az a verseny volt.)

Tíz percet álltam egy helyben  a zóna szélén (szigorúan a kordonnál), a tömegben, egy szál semmiben. Nem fáztam. Gondolom agyban már másik síkon voltam, bár a pulzusom megmaradt 90-100 környékén, nem úgy, mint márciusban, ahol eddigre már simán úgy parádézott a szívem, mintha túl lettem volna egy résztávos edzésen.

Három hullámban indították a népet. A másodikra megtanultuk, hogy csak sétáljunk, ne kezdjünk el kocogni, de az elsőnél egymásba futottunk, ahogy kell. Annyira messze voltam még rajtkaputól, hogy nyújtanom kellett a nyakamat, hogy lássam egyáltalán az órát. Elment öt perc legalább, mire alá értem.

Aztán eljött. Annára figyeltem, hálistennek annyira közel állt a rajthoz, hogy csak pár másodpercet vesztettem el azzal, hogy ez miatt elfelejtettem elindítani a Garmint. (A képek fontosak.) Ezek után a tömegre figyeltem. Könnyebben indultunk neki, mint Debrecenben, de annyian voltak, hogy az első egy-kétszáz méteren mégis azon aggódtam, hogy elvesztem az első kilométert. Kb. ötszáznál rájöttem, hogy hiába érzem lassúnak magam, simán bemegyek hat perc alá, és megnyugodtam. Már ekkor összeállt minden. Persze féltem tartani ezt a tempót, mert tíz kilométernél többet soha nem mentem eddig öt akárhányas ezrekkel (igazából már kétszer is, van két, gyors 15 kilométerem, de nem jutottak eszembe), de egész egyszerűen azért voltam ott, hogy ezt a tempót fussam. Vitt a tömeg, a pulzus 156-159 között mozgott. ettől az infótól aztán még inkább megnyugodtam. Debrecenben hat huszasokra, hat harmincasokra lassítottam, hogy ilyen szinten tartsam a szívverésemet, most pedig öt ötvennel mentem előre. Meg aztán azóta láttam jó pár példát arra, hogy 170-nel, de 180-nal is le lehet futni összeomlás nélkül 21 kilométert.

A legfontosabb visszajelzés mégiscsak az volt, hogy egyszerűen jól éreztem magam. A lábfejem felső hajlata, a vádli alatt kicsit szorított, de az a zéró bemelegítés miatt volt, tudtam, hogy el fog múlni, nem hátráltatott. Az idő kellemes volt, szerettem a bőrömön a levegő mozgását, nem volt hideg. Jól választottam.  És kedvem volt futni, kipihentem magam, pedig nagyon szar hetem volt a munkában. Idegileg koppanásig toltak az előző napok odabent, és mivel rápihentem Siófokra, most határozottan jól esett a fizikai ellenpontozás. Egyszerűen volt egy olyan érzésem, hogy ez itt most menni fog, nem kell agyonóvatoskodni. Két kör. Az első 5:50-nel, a másodikat meg olyan melósan, ahogy csak le tudsz futni 10 kilométert. Az apróval ne törődj, az apró meglesz. Ennyi volt a taktika, ezt kb a második km-re raktam össze magamban kimondott gondolattá.

Sokan voltunk. Csillapított talpak trappoltak, színes volt tőlünk az utca. Először a 2014-ben 2014 km-t futok pólós Tündével mentem egy darabig, majd egy zömök, alacsony növésű, zöld orkánba öltözött palival. A vége fele egy csaj adott egész jó tempót, amihez vagy egy kilométeren keresztül "jönnöm kellett", mire adaptálni tudtam, majd két kilométerrel a vége előtt eljutottam odáig, hogy már onnan is feljebb tudtam váltani. Jó, tíz másodpercnél nem is tudtam, nem is akartam többet faragni, mert lelkileg kezdtek végtelenné, iskolaudvarkörössé válni az újabb és újabb, és még mindig száz méterek.

Igazából senkivel nem mentem sokkal többet egy-két kilométernél, leginkább magammal, a belső visszajelzéseimmel, az órámmal futottam. A virtual partnert azt hiszem 5:38-ra állítottam be, de azt csak eleve a második körtől kezdtem el nézni, hogy nem nyomjam magam agyon. Inkább a pulzust, a körönkénti tempót,  a megtett távot, meg az eltelt időt akartam látni, mert azzal csak-csak többre mentem. A virtuális csávó először kábé 200-300 méterre lehetett tőlem, vagy két perc előnnyel, és ami azt illeti, rohadt sokáig tartott megelőzni, még jó, hogy nem nézegettem sokat. Valahol a 17-18. környékén kaptam el -  ezt viszont határozottan jó volt látni -, bár arra már nem volt erőm, hogy sokkal tovább gyorsuljak. Valahol viszont pont itt jött a csaj, akiről az előbb írtam.

Iszonyú sok embert leelőztem, ennek hatása alól nem lehet kivonni magadat. Önmagamban is határozottan erős voltam mindvégig - mintha nem is ugyanaz az ember lennék, aki általában egyáltalán nem visel el semmilyen nyomást -, de ha ehhez hozzájön, hogy másokhoz képest is erős vagy, az valami kibaszott eksztázis.

Végignéztem az eredményeket, és most is alig-alig akadt ember, akinek a második köre lett volna  jobb, de ennek ellenére nagyon kevés emberen láttam azt - a tömeghez képest legalábbis - hogy elfutották volna az elejét, és halálukon vannak. Arról van szó, hogy én gyorsultam, mert ennyire fasza és zseniális vagyok, ezt itt azért lássuk be, ki kell mondani.

Az utolsó kör visszafordulójánál folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem hajt mindenki, mint az őrült a sub 2:00-ért? Én hajtottam mindenesetre, mintha az életem múlna rajta. Aztán a legutolsó egy kilométeren összefutottam azzal a négy emberrel, akiken nem tudtam átdarálni magam,  végignéztem rajtuk, hogy csajok-fiúk, akkor veletek futok be? De nem. csak egy maradt közülük, közvetlenül mögöttem ért be. Majdnem visszaelőzött a kis sunyi vörös pólós, még gyorsítanom kellett, hogy nehogy már, és ezért meg nem vettem észre Annát, szóval a vörös pólós miatt se ő, se a célfotós nem tudott jó képet készíteni rólam. Erre azért nincs bocsánat!!

Keresztury Tibor vagy ötven méterrel előttem indult, valahol féltáv után értem be. Akartam volna mondani neki valamit, ha másért nem, hogy tudja, hogy olvasom, ismerem, hogy bírom, úgy gondoltam, ez bizonyára  motiválná őt is, engem pedig még jobban, de annyira nem tűnt egyben lévőnek, annyira egyedül futott a saját csoszogós kínjában, hogy inkább néma maradtam. Most sem borultam össze  tehát egy celebfutóval sem, pedig jó lenne kezet fogni végre eggyel, hogy ismerlek, olvaslak, követlek, ha nem lennél, én se lennék!

Láttam Suhanjosokat. Eszembe jutott, még az első Szigetkörök egyike, ahol ugyanígy párban, zsinórral, kéz a kézben, egy látó, egy vak, elfutott mellettem, mert gyorsabbak, mint én. Akkor ugyanígy torokszorítóan meghatódtam ,hogy úristen milyen kibaszott zseniálisok vagytok, ti ketten, a bátor, meg az önzetlen.

Megelőzni sokkal kevesebben előztek meg, köszönhetően nyilván az indító zónáknak. Azok, aki eljöttek mellettem a végén, nem tudom, milyen távon indultak, vagy hol voltak addig, hogy ezzel a tempóval, ilyen mélyről indultak fel. Mindenesetre a szavam is elakadt volna, ha lett volna - de ekkor már Daninak sem tudtam kiszólni a járdára, aki elbringázott Fehérvárról megnézni -, annyira megkérdőjelezhetetlen volt a tempóbeli különbség. Ha valaki négy perces, vagy neadjisten még gyorsabb ezreket tud előrántani húsz kilométer után, az mi a fenét keresett a hátam mögött egész végig?

A helyszín hibátlan volt. Ezt én már olvastam valahol DK-tól, hogy mindössze azzal az 500 méter parti fövennyel van a gond, különben tökéletes a pálya. Hosszú, nyílt egyenesek, kevés kanyar, csak egy igazán éles visszafordító, és hát igen, az az ötszáz méter parti fű, amiért igazán kár. Amúgy jó terep lenne az is, csak itt egyszerűen lelassít, bosszús miatta az ember.

Főleg, hogy a kényszerűen benyelt lassulás után szinte egyből jött a frissitőpont. Ebből három volt, egy öt km után, egy a parti részen, kb tíz-tizenegy között, meg egy valahol a cél előtt, ha jól emlékszem. Igazából alig figyeltem rájuk, csak az isonak nevezett teaízű valamit toltam, azt is a lehető leggyorsabban, hogy a fele melléfolyt, mint a középkorban játszódó filmekben, és a felmarkolt banánt is tenyérből nyomtam be már menet közben. Az iso iso volt biztos, a banán is banán volt, mert az eléhezésnek, befáradásnak, akárminek még csak a közelében sem jártam.

Egyedül a medencém, csipőm környékén éreztem a vége felé, hogy kezd a testemnek nem tetszeni ez a nagy és meglepően sokáig tartó lendület, de ahhoz képest a csendesen ujjongó eksztázishoz képest, hogy ennyire magabiztosan tudtam, hogy meglesz, és ahhoz a még csendesebb, de soha nem érzett mély megelégedettséghez képest, amikor 1:58:26-tal beérkeztem, ez a minimál fájdalom sehol nem volt, nem is lehetett. Vagy nyolc-kilenc percet javítottam az eddigi legjobb időmhőz képest. Ha tízszer ennyire fájt volna, sem érdekelt volna.

Azt hiszem utána fogtam fel igazán, hogy ez mennyire fontos volt nekem. Nem azért, hogy jaj, most gyorsan egyből továbbindulhassak a maraton felé, hanem hogy meglegyen ez a visszaigazolás az Egész Eddigiről. Hogy haladok, hogy jófele haladok, hogy van itt keresnivalóm. Kellett ez a siker, csak már beérkezve, a hazafele üton magamba morzsolva az érzést, csak otthon a feltöltés, nézegetés közben értettem meg mennyire. Ez most valahogy olyan, hogy a futás azt mondja, hogy kinyitottad az ajtót, tessék gyere be.

Most hirtelen minden lehetséges. Most elhiszem. Magammal kapcsolatban ez egészen új dolog.

(Ez egy drámainak szánt kép, ahol nem látszik a hasam, és már szinte úgy néz ki, mintha futnék)

Elmondom, mi lesz.

Az, lesz, hogy vagy sikerül bemennem két óra alá, vagy valami ehhez nagyon hasonló időt megfutnom szombaton, és akkor viszont arról fogok itt zokogni, hogy annyira kifulladtam, hogy ebben semmi öröm nem volt, és EZ a futás már nem a futás öröméről szól, jaj nekem, meg minden.

Vagy az lesz, hogy még a helyszínen sem hiszem el magamról, hogy tudok öt valamennyis idővel segget csóválni 21 végtelen kilométeren keresztül és akkor viszont... á, az nem lehet. Szóval akkor az lesz, hogy továbbra is hihetetlenül zavarni fog, hogy nem fejlődök, mert igazából mindig oda-vissza rángat a teljesítménykényszer meg a csak magamnak futok hitvallása közötti feldolgozhatatlan ellentmondás.

Mindenesetre azt hiszem a felkészülési csúcson túllendültem. Gondolom az edzéstervnek az lenne a lényege, hogy frankón a csúcson érkezzen meg a nagy napra az ember, amikor pont annyira van megfeszülve, felpörgetve, begyorsítva, hogy ha valami isteni csoda folytán nem futja el az elejét, akkor nagy eséllyel a közepén meg a végén egy elég nagyot tudjon szólózni.

Azt hiszem én ezen túllendültem. AZ edzéstervem tele volt a résztávok, tresholdok, hétvégi hosszúk között ilyen easy, meg recovery diszítősorral: fél órát kellett szabad levegőn tölteni 137-145 közötti szívveréssel. Ez nekem régebben attól összejött, ha megláttam egy jobb kabriót az utcán, de mostanra eljutottam oda, hogy harminc perc alatt 6:00-as tempóval kellett futnom. Pont megvolt az öt kilométer fél óra alatt. Kétszer. Talán háromszor. A németországi bekolbászozás után ez úgy esett vissza 6:15-re, hogy azóta sem tért magához a formám.

Hát így vagyok az utolsó napokban.Teljesen fel vagyok húzva, annyira be vagyok szarva. Ez egy elég nagy hülyeség. Aztán dagadt vagyok. Pont úgy, mint tizenöt éve általában, de legutoljára azóta vagyok dagadt, hogy legutoljára bementem a 32-es sikerem után a Takkoba (igen, a Takkóba), és ugyan felment minden gatya, de abban a kibaszott felülről megvilágításban rájöttem, hogy akkora egy hülye vagyok, hogy itt hordozom a hasamon ezt a idióta csomagot, ezt a holtsúlyt, miközben meg annyira végtelen sokat küzdök, hogy valami fejlődést felmutassak. Hát ott van rajtam a fejlődés, mínusz négy-öt kiló, helló, 2:02-es maraton.

Nade, mint ez mindig lenni szokott, a megvilágosodás óta is ugyanúgy dagadt vagyok, mert egyrészt Németországban voltam, másrészt az a további plusz három kiló ugyan lement a hazaérkezés után, kb. a harmadik napra, de megint nem bírtam nem zabálni. Aztán még olyan is volt, hogy belga sört ittam, és töpörtyűt zabáltam rá. Édesistenem, csak videóra kellene venni ezeket, és minden egyes elgyengülés előtt megnézetni velem újra.

Szóval nem hetvenöt kilósan állok neki szombaton, de talán mégis van esély egy nyolcvanra lemenni.

De tudjátok, mi az igazán ijesztő? Siófók. Siófokon körülbelül akkor voltam utoljára, amikor a Renegade pubban az asztalon táncolva próbáltam eljátszani, hogy nem Bálintkától könyörögtük ki, hogy vigyen le minket Fehérvárról Siófokra az apja 1.6-os fehér Suzuki Swiftjével, hanem a nyaralóm pontosan a Flört és a Palace koordinátájának mértani közepén van - bár szerintem bárki megégedett volna azzal is, ha csak azt mondom, hogy félúton - és amúgy meg Sterbinszky nálunk szokott pihenni. A későbbiekben már határozottan menőbb voltam, mert Gézának az ugyan csak kivülről nyitható, de abszolút mértékben saját Polskijával robogtunk le a még betonlapos és sokkal ingyenesebb M7-esen Balatonra (Balaton=Siófok=Soho Party), sőt még később már tényleg a Balcsinál laktam, igaz akkor meg Földvárról és vonattal érkeztünk. Viszont generációmban az asztaltáncban verhetetlen voltam, azt meg nem kellett senkinek tudni, hogy nem a pulthoz, hanem a kikötői lángososhoz mentünk ki inni, mert ott 120 Ft volt a rövid.

Na szóval ekkoriban jártam utoljára Siófókon, úgy minimum tizenöt éve. 

Most már egészen más a divat, úgy hallottam ősszel kell menni, fiúk is leggingset hordanak és mindenkin edzőcipő van, semmi papucs. Gondoltam megnézem, hogy mekkorát változott a világ. Durván nagyot valószínűleg.